Pavarotti – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása Ron Howard életrajzi filmjéről
Viharvert csónakon, az Amazonas vészesen hömpölygő vizén érkezik a megszállott operarajongó, Enrico Caruso nyomában, hogy élőben láthassa a manausi operaház deszkáin a nápolyi gigászt. Werner Herzog 1982-ben bemutatott Fitzcarraldo című grandiózus alkotásának nyitánya szolgáltatta az ihletet Ron Howard legújabb életrajzi dokumentumfilmjének bevezető képsorához. A különbség annyi, hogy itt a legenda maga ül az aprócska hajóban, majd keresi fel a nagy előd egykori fellépésének helyszínét Brazíliában.
Amatőr, kézikamerás felvételekkel, amolyan vakációvideót idéző képekkel indul a Pavarotti című dokumentumfilm: a hatalmas ember az őserdő mélyén, zongorakíséret mellett danol a színpadon, lehúzott függöny előtt idézi meg Caruso szellemét,
nagy a szíve és a mosolya is. A hangja sem éppen kicsi.
A számtalan sikermozit (A Da Vinci-kód, Hajsza a győzelemért, Egy csodálatos elme, Apollo–13) jegyző amerikai Ron Howard legújabb dokumentumfilmjében a felsorolt „nagyok” közül a mosolyra koncentrált. Hogy miért nem eredt az utánozhatatlan hang nyomába és miért nem vállalkozott komolyabb kutatómunkára a karrier tekintetében, arra a több ízben elismert rendezői életmű ad választ: a túlcsorduló érzelmességig facsart és mázasított receptből készülő hollywoodi séma a hús-vér emberen működik kifogástalanul. Ehhez viszont Howard önkényesen lecsupaszította főszereplőjét, a színek és kontrasztok felerősítése közben pedig a hangerőt egyre lejjebb tekerte.
Az Oscar-díjas alkotót elsősorban a jótékonysági koncertek, az arénákat megtöltő sztárkultusz és a rocksztárokkal való színpadi találkozások érdeklik, mely állomások amúgy mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Pavarotti, szakmájában lényegileg elsőként, ikonná, világsztárrá váljon. Mert Pavarotti valóban világsztár akart lenni, ehhez pedig a Royal Opera House és a Met közege kevésnek bizonyult – ő azt akarta, hogy az egész világ imádja.
Howard műve kemény dió, ugyanis a rendezői szándék és a film maga a néző értelmezésében külön utakra csalogat. Archív felvételeken, kincset érő családi fotókon, hozzátartozók beszámolói alapján leshetünk be a művész magánéletébe, és tárul fel előttünk Pavarotti házasságának válsága, valamint apai kudarca.
A film készítője az embert különféle magánéleti kríziseken át vizsgálja, és ezen keresztül kívánja bemutatni esendőségét. A valódi dráma azonban, azt gondolom, másban rejlik, és ez csak Pavarotti érzékeny rajongóiban fogalmazódik majd meg.
Második házasságának szinte megrázó esküvői fényképein túl ugyanis a hanyatló alkotói korszakban érkezett világsiker az, ami végtelen szomorúságot áraszt magából.
A film prológusában végignézzük a Nessun dormát úgy, ahogyan azt más azóta sem tudta elénekelni. Briliánsabban előtte is csak egyvalaki, ő maga. Kalaf áriáját a fiatalságához és egykori csillogó hangszínéhez görcsösen ragaszkodó Pavarotti egyszerre ismertette meg egy világgal – belértve a rendezőt –, és tette egyben közönséges árucikké. A hatalmas tenor egyszerűen nem akart megöregedni, aztán már nem is tudott. Ez a kegyetlenül őszinte felismerés hatol a néző csontjáig, miközben beleborzongunk az utolsó „Vincerò”-ba.
Ron Howard fehér, csillogó, lisztszerű mázzal kente be Pavarottit, aki a fájó múltból rebegi már csak elénk: „Mókázva rejtsd el vérző szíved…”