Isteni ajándék

Händel Theodorája a Müpában. BÉKEFI TEODÓRA írása a Capella Savaria és a Purcell Kórus november 7-i koncertjéről

Negyvenéves jubileumát ünnepli a napokban a Capella Savaria, az évfordulóhoz kapcsolódva öt alkalommal játszották el Händel Theodora című oratóriumát kiváló szólisták és a Purcell Kórus közreműködésével. Szinte hihetetlen, hogy néhány nap alatt többször hallhatta a művet a magyar közönség, mint a zeneszerző: Händel életében mindösszesen négyszer mutatták be. Az oratórium nem aratott sikert, pedig – ahogy az előadás karmestere, Vashegyi György ki is emelte rövid felvezetőjében – maga Händel is kiemelkedő műnek tartotta a Theodorát; állítólag a második felvonás végi kórustételt nevezte meg mint életműve legsikerültebb kompozícióját.

Baráth Emőke (fotó: Csibi Szilvia/Müpa)

A történelmi témájú oratórium középpontjában az antiochiai, nemesi származású ókeresztény mártír, Theodora áll. Történetét Pierre Corneille is feldolgozta Théodore vierge et martyre (Teodóra, szűz és mártír) című drámájában, melyből sokat merített Händel librettistája, Thomas Morell. Érdemes a szöveg költőisége, kompozíciója és gondolatisága felett elidőzni, ugyanis Morell szövege a rímtechnikájától az egyszerűbb metaforákon át az összetett, allegorikus képekig kimunkált művészi teljesítmény. A szöveg sűrű és tömör, ami mélységet ad a hosszú, ismétléseken alapuló da capo áriáknak is; képekben gazdag, de nem talányos, s a képek a szövegkompozíciót és a gondolati tartalmat is összefogják. A már emlegetett, második felvonás végi kórustételben felidéződik a naini özvegy története, akinek egyetlen, halott fiát Jézus feltámasztotta.

A műnek ezen a pontján a beékelt történet egyszerre fejezi ki a haláltól való megmenekülés reményét és képez ellenpontot a mű egészével, amelynek minden mozzanata a mártírhalál irányába mutat.

Visszatérő motívum a madár képe, mely a szabadság sokrétűen megjelenő fogalmához kapcsolható. A mű elején Didymus kifejti a vallás- és gondolati szabadság hiányának aggályosságát, melynek kicsúcsosodása Theodora bebörtönzése, majd halálra ítélése. Érdekes módon a halál azonban mégis Theodora szabadságát támasztja alá: egyrészt megszabadítja a gyalázat elszenvedésétől, másrészt saját döntéséből választja a halált, hiszen Didymus jóvoltából akár meg is menekülhetett volna. Didymus ugyanis római létére maga is keresztény, aki Theodora iránt érzett tiszta szerelme miatt tért meg. Amikor Theodora visszautasítja a római isteneknek való áldozatbemutatást, arra kárhoztatják, hogy római katonák ágyasa legyen, a börtöncellában ez a sors várja, amikor Didymus ruhacserével megszökteti őt. A katonát halálra ítélik tettéért, Theodora pedig önszántából csatlakozik hozzá, amikor meghallja az ítéletet.

Balogh Eszter és Cser Krisztián (fotó: Csibi Szilvia/Müpa)

Különösen izgalmas, hogy Theodora úgy válik a szabadság jelképévé az oratóriumban, hogy számára egy pillanatig sem mérlegelés tárgya, mit tegyen, az általa teljesen interiorizált keresztény értékrendszer szerint gondolkodik. Akkor válik sodródóból cselekvő hőssé, amikor Didymus megmentésének céljából maga is vállalja a halált. A környezete szemében azonban – Valenst, a helytartót leszámítva – az állhatatossága érték, és Didymus mellett Septimius és, mint közvetve kiderül, a börtönőrök is sokra tartják Theodorát. A szabadságot tehát igen komplexen értelmezi a mű: egy olyan nőalak testesíti meg, aki bár a rendszeren belül renitensnek minősül, számára nem létezhet más út, mint amit a vallása kijelöl számára. A szabadság ebben a kontextusban egyfajta talentum, isteni ajándék, amivel Theodora feladata jól bánni, s kiállja a próbát.

Vashegyi György és a Capella Savaria (fotó: Csibi Szilvia/Müpa)

Händel zenéje ehhez mérten nem a nagyszabású transzcendenst, s kiváltképp nem az ember dicsőítését célozza, hanem Theodora visszafogott, egyszerű tisztaságát ragadja meg. Theodora és Didymus szólama nem hivalkodóan virtuóz, áriáik és kettőseik szépsége mégis komoly technikai és érzelmi jelenlétet kíván meg.

Balogh Eszter kiváló választás volt Didymus szerepére: a mezzoszoprán hangszíne lágyabbá tette a jólelkű férfi szólamát, és méltó partnere volt a fantasztikus Baráth Emőkének, akinek páratlan hangszínéről, dinamikai sokszínűségéről és érzékeny muzikalitásáról egy külön írás szólhatna – természetesen Theodora szerepében is briliáns volt.

Szutrély Katalin Irenéje nem tudott fényesen csillogni ilyen partnerek mellett, de többször is okozott szép pillanatokat. A látványosabban virtuóz Septimius szólamában jó, időnként mégis bizonytalan volt Megyesi Zoltán; az erőszakos, kemény Valenshez pedig illett Cser Krisztián – néha talán mégis túlságosan durván megszólaló – basszusa. A Purcell Kórus a megszokotthoz hasonló színvonalon, érzelmesen, sokszínűen és szerethetően volt jelen, a Capella Savaria pedig az

elején talán némi bizonytalansággal, de nagy gonddal és pontosan játszott. Vashegyi György nagyon ismeri Händelt és a Theodorát, ez az interpretáción és a produkció minőségén (a fentebb említett, szinte jelentéktelen apróságokat leszámítva) nagyon is érződött. Milyen kár, hogy Händel kortársai nem értékelték a művet – mondhatnánk, ha mi magunk jobban állnánk ezen a téren. Mert ugyan színpadra állítják azok, akiknek fontos ez a remekmű, de a közönség lehetett volna, lehetne sokkal népesebb – ritka ugyanis, ajándék, az ilyen előadás.

Fotók: Csibi Szilvia / Müpa