Szonja Joncseva áriaestje a Müpában – VINCZE RICHÁRD írása a november 8-i koncertről
Szonja Joncseva bolgár származású szoprán áriaestjét hallhatták a Müpában november 8-án a (feltételezhetően a koronavírus újabb hullámának veszélyeitől tartó, az esemény rangjához képest igencsak csekély számú) érdeklődők. A kezdetben még barokk repertoárral rendelkező, majd később a Plácido Domingo által alapított Operalia megnyerése után már jelentősebb felkéréseket (Metropolitan Opera, Royal Opera House) kapó,
a 19-20. századi mesterek művei felé forduló Joncseva ezen az estén a századfordulós itáliai repertoár dimenzióiba nyújtott bepillantást.
Puccini operáinak duettjeiben – melyek elismertségüket és népszerűségüket tekintve is igen magasan jegyzett darabok – az igen sokoldalú szoprán partnere nem más volt, mint a hazai közönség előtt eddig szinte ismeretlen Marin Joncsev, az énekesnő számos országban fellépő, a lausanne-i Opera Bohémélet-előadásában Rodolfo szerepét alakító öccse, akit a hazai publikum csupán néhány alkalommal hallhatott, például a 2016-os miskolci Operafesztiválon. Az itáliai zeneszerző operáiból kellő körültekintéssel kiválasztott áriák és duettek összekapcsolásában és azok egész estés előadássá formálásában a Magyar Állami Operaház Zenekara és az olasz Francesco Ivan Ciampa, az olasz operák dirigenseként elismert karmester nyújtott kiemelkedő segítséget.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egész színpadát igénybe vevő est kezdetén rögtön egy kevésbe ismert, azonban a szakma által annál inkább méltatott műnek, Puccini Lidércek című operájának Intermezzóját hallhatta a publikum. Majd úgyszintén e darab egyik, ha nem a leghíresebb áriájával („Se come voi piccina”) nyitotta meg a remekül sikerült est áriáinak sorát Joncseva, kifejezetten dinamikusan és a hangversenyterem kiváló akusztikáját teljes mértkében kihasználva. A következő egységet Puccini Bohémélet című operájának leghíresebb áriái, duettjei alkották: Rodolfo bemutatkozó áriáját („Che gelida manina”) Marin Joncsev meglepő dinamizmussal és könnyed eleganciával abszolválta (s ez a közönség reakcióból is könnyedén leszűrhető volt, sőt: maga Joncseva is elismerően bólintott), a válasz-bemutatkozást („Sì, mi chimano Mimi”) pedig
a Mimi szerepét könnyedén magára vevő Joncseva remekül, mind hangterjedelmében és tisztaságában, mind színészi aspektusaiban magas színvonalon teljesítette.
Az esten elhangzó két, egyformán népszerű és jelentős duett közül az első Rodolfo és Mimi első felvonásbeli kettőse („O Soave fanciulla”) volt a Bohéméletből, melyben az énektudásuk mellett színészi képességeiket is (ugyan visszafogottan, de) mindketten képesek voltak megvillantani.
A nagy érzelmi felindulás és szenvedély hatásait Puccini Angelica nővér című operájának Intermezzója nyugtatta és csillapította, ismét teret engedve a kiválóan összehangolódó zenekar és dirigens kibontakozásának. A szünet előtti utolsó egységben a Bohémélet után mindössze négy évvel bemutatott Tosca igen híres, mulatságos(nak is érzékelhető), azonban a szenvedélyeket mégsem nélkülöző duettjét („Mario! Mario! Mario! …Qual occhio al mondo”) hallhatta a közönség. Itt a Tosca szerepét kiváló színészi érzékkel és gesztusokkal felvevő Joncseva Cavaradossi és Angelotti beszélgetését (természetesen virtuálisan) megszakítva, féltékenységében számonkérte a festőt, hogy az általa festett Madonnának miért nem hozzá hasonló módon fekete a szeme; Cavaradossi (érdekes módon kissé távolságtartónak tűnő módon – talán a testvéri szeretet fékezte itt a szerelmi láng fellobbanását?) megnyugtatta szerelme élénkségéről és jelenvalóságáról, így Tosca kevésbé szenvedélyesen hagyta el a színpadot. Talán – ha ezen a ponton megengedhető egy kissé személyesebb hangvétel – ez utóbbi duett a maga játékosságával, mégis szenvedélyeket is felvonultató voltával az első kettősnél kifejezőbben, magasabb minőségben sikerült; a két énekes színészi képességeinek kifejezetten jól állt a játékosabb, nagyobb színészi átélést és odaadást kívánó duett eléneklése.
A szünet után Marin Joncsev tért vissza elsőként a színpadra: Cavaradossi híres Képáriáját („Recondita armonia”) énekelte, igen nagy elismerést váltva ki a közönségből (amelyet igen szerényen és visszafogottan, szinte félszegen fogadott). Az utolsó áriát, amelyet Joncseva a Toscából választott (Tosca imája: „Vissi d’arte”)
a Metropolitan Opera 2018-as évadában látott produkció magas minőségéhez és megrendítő hatásához hasonló módon prezentálta,
talán annyi eltéréssel, hogy az előbbi helyszínen a Tosca témájához és hangzásvilágához jobban illő fekete ruhát itt egy kövekkel gazdagon kirakott, rikító fehér estélyire cserélte (amely így érdekes kontrasztot alkot Tosca tragikuma és fizikai megjelenése között). Ezt követően Puccini Manon Lescaut című operájának lágyan szóló Intermezzója vezetett át a Bohémélet harmadik felvonásának egyik csúcspontjához, Mimi áriájához („Donde lieta usci…”), amelyben Joncseva talán az egész koncert legemlékezetesebb pillanatait nyújtotta: az elválásba beleegyező és saját betegségét egyre inkább tudatosító Mimi szerepét mind technikailag, mind a jelenlét fontos komponensét biztosító drámaisággal és érzékenységgel abszolválta, a közönséget ezúttal még nem a székből való kirobbanásig magával ragadva, inkább a melodramatikusságra és a lemondás fájdalmára alapozva. A második egység utolsó áriáját Giordano Fedora című operájának Intermezzója előzte meg; Puccini Pillangókisasszony című operájából Cso-Cso-szán közkedvelt Nagyáriáját hallhatta a közönség, s talán itt állt össze leginkább az egész este folyamán a látvány és a hangzásvilág, az opera jelenétét, szenvedélyét felmutató ének és az ehhez kapcsolódó esztétikai megjelenítésmód.
És ahogyan az lenni szokott, ha kiváló előadók kiváló áriákat énekelnek kiváló minőségben, akkor a közönség ezt méltó tapssal és futballmérkőzéseket megszégyenítő bekiabálásokkal, ujjongásokkal jutalmazza. A szűnni nem akaró taps egyértelművé tette, hogy az este ott, azon az adott ponton még nem érhet véget. A mindvégig igencsak udvariasan viselkedő, nagy tisztelettel játszó olasz karmester a bolgár testvérpárral pár pillanat alatt egyeztetve (mintha kiszámolták volna, melyikük kezdjen) eldöntötte a ráadás további menetrendjét. Először Marin Joncsev énekelt, Macduff áriáját Verdi Macbeth című operájából („Ah, la paterna mano”),
kifejezetten magáénak érezve a 19. századi hangzásvilággal rendelkező, shakespeare-i zenemű részletét.
Szinte még ideje sem volt lemenni a színpadról Joncsevnak, a zenekar azonnal a színpadon maradó, oldalt, kezében virággal ácsorgó, de közben lassan besétáló Joncseva áriájával folytatta: Puccini Gianni Schicchi című egyfelvonásos darabjának legismertebb, ezen opera keretein is túlnövő áriáját kiválóan, a közönséggel is rezonáló módon abszolválta.
A publikum nagy meglepetésére és örömére (melynek bőségesen hangot is adott) az est e produkció utáni tapsviharral sem ért véget: Verdi talán leghíresebb operájának pezsgőáriájával (Traviata – „Libiamo ne’ lieti calici”) sikerült az eddig a pontig igencsak megmozgatott, érzelmi skálán sok szintet és szférát bejáró közönséget még inkább feltüzelni. E produkció után többek már szinte az ária befejezése előtt a székükből felugorva kezdtek ünnepelni: nem volt mit tenni, az extrákból kifogyván (nem kis vigyorgást kiváltva a kottát keresgélő, ijedten vissza-visszalapozó, meglepődő zenekar miatt) Tosca már egyszer előadott imáját kellett Joncsevának újra elénekelnie. Ezzel az első elhangzáshoz képest talán még átütőbb erejű áriával zárult Szonja Joncseva (és testvére, Marin Joncsev) áriaestje Budapesten, a Müpában, remélhetőleg nem hosszú időre kitolva a koronavírus miatti viszontlátás jövőbeli lehetőségeit.
Fotók: Pályi Zsófia / Müpa