Jonas Kaufmann Otello-lemezfelvételéről. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása
Büszke, szinte szoborszerűen hűvös gigászként pillant Jonas Kaufmann az Otello-feliratra a Sony Classical legújabb lemezfelvételének borítóján, mely huszonhét év után ad egészestés, stúdióban rögzített velencei mórt a nagyközönségnek.
Teljes opera-stúdiófelvételt az elmúlt évtizedekből vajmi keveset találunk. Nehéz összeegyeztetni az énekeseket, ráadásul lemezt manapság már csak a legfényesebb csillagokkal lehet eladni, egy-egy darabhoz pedig illene legalább két nagy nevet felvonultatni. És akkor kell még egy ismert zenekar, egy húzónévnek tekinthető karmester satöbbi. Bezzeg régen! Plácido Domingo összesen háromszor énekelte lemezre a velencei mórt, igaz, amikor 1977-ben először stúdióba vonult az Otellóval, abban az évben négy másik teljes operát is felénekelt. Akkoriban volt még ilyesmire idő, más világ volt.
Jonas Kaufmann-nak nem lesz három Otellója, neki ez az egy lehetőség adatik, ezt égeti bele az életműbe, és ez az, ami miatt ennek a felvételnek ilyen nagy súlya van.
Kaufmann a londoni debütálás (2017), majd a Petrenko-vezette müncheni fellépések után tavaly nyáron rögzítette lemezre a velencei mór történetét. Ami azonban Németországban 2018 decemberében tetten érhető volt, azt bizony a stúdiófelvétel sem kendőzi el, jelesül hogy a német énekes nem erővel, hanem érzelmekkel közelít a szerephez. Az is érződik, hogy ez alatt a pár év alatt Kaufmann a kotta minden hangját tanulmányozta, ám érdekes módon a steril stúdióközegben éppen a tenorra jellemző spontán érzelmességen esett csorba. Ez a mai profizmus átka lehet, hiszen a nem lineáris jelenetrögzítés, vagyis egyes részek kiemelése és újra elpróbálása automatikusan beleszól abba a hullámzó folytonosságba, amit színpadon a művész egy előadás alkalmával jelenetről jelenetre építve kidolgozhat.
A híres belépő (Esultate!) gondosan artikulált, de nem harcias hőst sejtet, ugyanakkor érdekes módon az egyik legszebb Verdi-költemény, a szerelmi kettős sem tör át Otello páncélján, nem bontakozik ki a tenortól eddig több ízben hallott finom bársonyosság. A harmadik felvonás monológja (Dio! Mi potevi scagliar…) egyértelműen a felvétel egyik csúcspontja, miként a darab drámaian intim lezárása is vérfagyasztó.
Kaufmann félhangerőn és a pianókban zseniális, technikai képességeinek köszönhetően törékeny hőst formál meg, intellektuális szerepértelmezése azonban kontroll alá szorítja az amúgy fékezhetetlen mór karakterét.
A Jagót alakító spanyol baritonról, Carlos Álvarezről mindez úgyszintén elmondató a maga kategóriájában. Miként Credójában, úgy végig robusztus és gonosz, magabiztos és megbízható, de a fortyogó fondorlat egy pillanatig nem járja át.
A Desdemonát alakító Federica Lombardi pátoszos, a hang pedig sokszor bizonytalan, és képtelen a dráma érzékletes ábrázolására. Mit csináljunk, ha Anja Harteros ilyen magasra tette a lécet Münchenben? A fiatal olasz szopránt persze hibáztatni nem lehet, elsősorban Mozart-énekesként tartják számon, de Donna Annából nem lehet egycsapásra Desdemona, pláne színpadi tapasztalat híján.
Amikor legutóbb Kaufmann és Antonio Pappano karmester teljes művet rögzített (Aida, 2015 – Warner Classics), ott volt mellettük Harteros, Jekatyerina Szemencsuk, Erwin Schrott és Ludovic Tézier is, vagyis olyan brilliáns gárda jött össze, akikre tényleg érdemes volt várni, és ez a végeredményen is meglátszott. Pedig a felvétel akkor is a római Auditorium Parco della Musicában készült, ezúttal azonban jóval egysíkúbb, fakóbb hangminőséget állítottak elő.
Pappanóra és a Santa Cecilia Zenekarra, illetve Énekkarra nem lehet panasz, habár a maestro néhol túlságosan finomkodó és érzelgős előadásmódja egy-egy pillanatban – így a már említett szerelmi duett felvezetésében is – öncélúnak hat. A második felvonás mennydörgő lezárása az énekesek fölé nő, a mű utolsó taktusai pedig gyönyörűen tagoltak, a dráma jó ideig a hallgatóval marad.
Mario Del Monaco 1961-es, Karajannal rögzített Otello-felvételén a firenzei tenor majdhogynem hasonló méretben mutatkozik a lemezen, Domingo fotója pedig úgyszintén egyeduralkodó az 1978-as Levine-féle korongon.
Az említett főhősök ugyanakkor jelmezben, kvázi szerepben kerültek borítóra, Kaufmannt azonban a kiadó mint civilt ábrázolja. Ez a hűvös távolságtartás járja át az egész felvételt.
Miként Jago mondja gúnyosan a harmadik felvonás végén, miközben lábát a földre roskadt mórra emeli: „Ím, az oroszlán!”
Harcosnak lágy, szeretőnek zord… Valahogy még nem az igazi.
Giuseppe Verdi: Otello
Jonas Kaufmann, Federica Lombardi, Marcelo Álvarez – ének
A Santa Cecilia Akadémia Ének- és Zenekara
Vezényel: Antonio Pappano
Kiadó: Sony