Fekete kutyák, fehér lépcsők

Giuseppe Verdi: Don Carlos – internetes közvetítés az Erkel Színházból. BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a február 20-i előadásról

Meglehet, hogy a friss komolyzenei eseményekben szűkölködő időszak teszi, de e kritika írásába fogva azzal szembesültem, hogy az új Don Carlos-produkció több alakítása és számos vizuális pillanata az online premier után másfél héttel is meglepő elevenséggel él bennem – hajlamos vagyok tehát azt gondolni, hogy Giuseppe Verdi operája, amelyet annak különféle átdolgozásai és verziói ellenére is (vagy esetleg éppen azok miatt?) a komponista legizgalmasabb és legösszetettebb alkotásának tartok, és amely véleményem szerint egyetlen nagy operaház repertoárjáról sem hiányozhat hosszú évekig, méltatásra érdemes köntösben tért vissza Budapestre.

Don Carlos: Gaston Rivero (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A jelenkori operajátszás tendenciáit figyelembe véve Frank Hilbrich egységes koncepcióval bíró, következetesen végigvitt rendezése 2021-ben már nehezen verheti ki a biztosítékot – végig ugyanabban a hatalmas, egész színpadot uraló, fehér lépcsősort megjelenítő, steril térben mozgatja szereplőit, és könnyen megfejthető, egyszerű szimbolikával dolgozik.

A német vendégrendezőt a sokrétegű mű politikai vetülete izgatja, az operát némileg leegyszerűsítve az elnyomás témáját járja körül – ezt magától értetődően a Főinkvizítor testesíti meg.

Palerdi András alakítása a színészi megformálást és az éneklést tekintve is korrektnek értékelhető, azonban önmagában nem rendelkezne olyan nyomasztó színpadi jelenléttel, hogy a zsarnoki súly a Hilbrich-rendezés védjegyének tekinthető, félelmetes, fenyegető, fekete kutyafigurák jelenléte nélkül is érvényesülni tudna. A táncosok alakította, szadista szörnykutyák azonban az Eboli–Carlos–Posa-tercettől kezdve elárasztják a teret, vonyításuk vezeti be az autodafé-képet, és nem csak a Főinkvizítor állandó kísérőiként tűnnek fel, hanem ők kínozzák a börtönbe került, fejjel lefelé lelógatott infánst is.

Fülöp király és a Főinkvizítor: Bretz Gábor és Palerdi András (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)

Ha az új produkció nem az ötfelvonásos, olasz nyelvű, ún. modenai változatot vinné színre, a maradék négy felvonás jellegének fényében majdhogynem teljesen nélkülözni kéne az Erzsébet–Carlos-szerelem rendezésbeli kidolgozottságát –

a fontainebleau-i felvonás képi világa, a szerelmeseket körbevevő, áttetsző burokkal, majd az annak hirtelen leomlását követő, következetesen kaotikus tömegmozgatásával azonban egyike a bevezetőben említett értékes vizuális pillanatoknak.

Emlékezetes a felvonás zenei megvalósítása is, felemás azonban az énekes alakítások keltette benyomás. Gaston Rivero minden regiszterben kiegyenlítetten szóló, árnyalatokkal játszó, napsütötte tenorján közel ideálisan szólal meg Carlos széles érzelemskálán mozgó szólama, mindez azonban olyan természetellenes és röhejesbe hajlón eltúlzott mimikával párosul, amely sajnálatos módon az operajátszás legrosszabb, közhelyes paródiáit idézi meg.

Erzsébet / Mennyei hang és Don Carlos: Ádám Zsuzsanna és Gaston Rivero (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Ádám Zsuzsanna dús és érzékeny szopránja nemes eszményiséget kölcsönöz Valois Erzsébet figurájának, a pályája kezdetén járó énekesnő alakítását csak üdvözölni lehet, hozzá és királyi párjához fűződik az előadás két legjobb alakítása. Míg Ádám Zuzsanna a jövő máris megvalósultnak tetsző, beteljesült ígérete, II. Fülöp megformálóját, Bretz Gábort bő másfél évtizede az operavilág élvonalába tartozó énekesnek tarthatjuk – produkciója minden ízében világszínvonalú. Borotvált arcú, középkorú, fizikailag ereje teljében lévő, depressziós, ám méltóságteljes kisugárzással bíró uralkodót jelenít meg.

Bretz fényes, nemes basszusán Fülöp szólama a figurával teljes harmóniában szólal meg.

Külsőre tökéletesen illik Erzsébet mellé, mondani sem kell, mennyire más megvilágításba kerül az apa, a fiú és a fiúval egyidős mostohaanya érzelmi háromszöge a Bretz–Ádám–Rivero-felállásban.

Fülöp király és Eboli: Bretz Gábor és Gál Erika (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)

Jóval több mint megbízható vokális szerepformálás fűződik Eboli és Posa márki megszemélyesítőihez. Gál Erika színészileg is hozzá tud tenni az udvarhölgy komplex figurájához. A Fátyoldalban még el-eltereli a figyelmet a precíz éneklésről a rendezés egyik feleslegesnek ható néma epizódja, amelyben, mintha csak a Regietheater kötelező kelléktáráből tűnne elő, a spanyol udvarhölgyek Tebaldót molesztálják,

az O don fatale azonban elementáris erővel hat a színpadon egyedül maradó, arcát a tükör egyik darabkájával megvágó és elcsúfító Ebolitól.

Ezzel szemben, hiába az énekes egyik legjobban sikerült vokális produkciója, Szegedi Csaba alakítása sajnálatosan civilnek hat az opera legfényesebb kisugárzást igénylő alakjának bőrébe bújva.

Eboli és Erzsébet királyné: Gál Erika és Ádám Zsuzsanna (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Heiter Melinda mozgékony Tebaldója, valamint Gábor Géza borgőzös hangú, összekötött könyvhalmot Sziszüphoszként görgető Szerzetese egészíti ki a szereposztást. Utóbbi, a darab során többször ismétlődő mozdulatsor, valamint az tény, hogy a Szerzetes a fináléban halálra sebzi Carlost, adják a könnyen értelmezhető jelképekkel dolgozó rendezés egyetlen, mélyebb gondolkodásra késztető, megfejtendő, több értelmezést felkínáló, nyitott kérdéseket hagyó momentumát.

Posa és Don Carlos: Szegedi Csaba és Gaston Rivero (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Reméljük, hogy Hillbrich Don Carlosát élőben is sokszor láthatja majd a budapesti közönség – esetleges új beállók is változtathatnak az online premier által kialakított képen. Ami a zenei megvalósítást illeti, az előadást nem érheti panasz – ha a produkció olyan Carlost és Posát kapna, amely figurálisan is felér Bretz Fülöp királya, Ádám Zsuzsanna Erzsébetje vagy Gál Erika Ebolija szintjére, talán Hillbrich rendezése is új árnyalatokkal gazdagodhatna.

Fotók: Berecz Valter, Ligeti Edina, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház