Erkel-nyitogató

Az újranyílt Erkel Színház első hónapjairól – ÁDÁM TÜNDE írása

Az Erkel Színház
Az Erkel Színház

Nem, nem tévesztettük el a címet, sem a dátumot: a márciusban újra megnyitott Erkel Színház elmúlt bő három hónapjáról emlékezünk meg a következőkben. Nem véletlenül vártunk vele, és nem az első előadások után jelenik meg a beszámoló: kerekebb egésznek érezzük a „teljes” Erkel-évad vége felé visszanézni a megnyitó óta eltelt időre.

Először is nem kerülhetjük meg a témát (és nem is akarjuk persze): a közönség nem várt mértékben lelkesedett, és látogatta régi-új kedves színházát. Más kérdés, hogy ez mennyire köszönhető az épület iránti nosztalgiának, és mennyire a túlontúl barátságos „bevezető” jegyáraknak? Amennyire örülünk a telt házas előadásoknak, (többségére hetekkel előbb elfogyott minden jegy), annyira tükrözi sajnos a kultúrafogyasztás jelenlegi állapotát: aki most háromszáz forintért elmerészkedett az Erkelbe, mert így még a család is jöhetett, aligha szokik át ezzel a lendülettel az Operaházba. Mint ahogy azt is tudjuk, a próbaüzem végével ezek a jegyárak is visszaállnak a bezárás előtti, és az operaházinál még mindig jóval alacsonyabb szintre, ami sajnos azt a kérdést is felveti, hogy miként tartható fent mindkét épület egy költségvetésből és hosszútávon, lehetőleg magas színvonalon.

Szabóki Tünde (Elvira) és Cser Krisztián (Leporello) a Don Giovanniban (fotó: Csibi Szilvia)
Szabóki Tünde (Elvira) és Cser Krisztián (Leporello) a Don Giovanniban (fotó: Csibi Szilvia)

Őszinte örömünk azonban annak szól, hogy az épülettel visszakaptunk valamit, amiről talán nem is tudtuk, hogy hiányzik, márpedig hiányzott az elmúlt években: az Erkel Színház ugyanis tudja azt, amit az Operaház sosem fog tudni: az Erkelben a közönség nincs elkülönítve, még földszint és erkély is egy térben, egymáshoz közel, egy emberként tud lélegezni, tapsolni, ünnepelni. Ezt a nézőtéren is fantasztikus átélni, de a színpadon még ennél is nagyobb élmény lehet: egy tomboló házzal szemben meghajolni! Semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy énekeseink ennyire szeretik ezt a házat.

De az elmúlt hónapokban a ház is szerette őket, konkrétan is, meg átvitt értelemben is: szép sikereknek lehettünk tanúi e falak között. Ezekből válogatunk most a teljesség igénye nélkül (valamint a Hunyadi-produkció nélkül, melyről külön beszámolót közlünk hamarosan).

Don Giovanni és Leporello: Bretz Gábor és Cser Krisztián (fotó: Nagy Attila)
Don Giovanni és Leporello: Bretz Gábor és Cser Krisztián (fotó: Nagy Attila)

A Don Giovanni a sorozat közepén igazolt át az Operából, új díszleteket kapott négy előadásra (rejtély, hogy jövőre miért nem lesz műsoron)… De a helyszínnel  más is változott! Két – számomra – kardinális kérdés merült fel egy szerepcsere és egy új beállás kapcsán: az egyik, hogy a Leporellóként már két szériát is hatalmas sikerrel abszolváló Bretz Gábor képes lesz-e ezt a sikert hozni vagy meghaladni a címszerepben, amelyben itthon régóta nem láttuk, illetve hogy az új Leporello, Cser Krisztián tudja-e hasonló sikerre vinni a figurát, miközben egyéni vonásokkal tölti fel? Nyilván nem hoznám fel, ha másképp történt volna, ám ennél többet kaptunk: a két egyenként is kitűnő alakítás mellé kiváló összjátékot is. Miután párosukhoz csatlakozott Szabóki Tünde a premier óta még kidolgozottabbá váló és vokálisan továbbra is perfekt Elvirája, így aztán egészen kiváló és rendkívül sikeres előadás született. E ponton nem sorolom tovább a szereplőket – részint mert esetleg igazságtalanul kimaradna valaki, aki még az Operaházban lépett színre, részint korábban egy operaházi előadásról már beszámoltunk, így most csak szögezzük le, hogy a minden létező kombinációban színre hozott operák operája bőven tartogatott közönségcsalogató csemegéket, ezért aztán akárhol, Operában vagy Erkelben, de színpadon a helye. Ha a korábbi rendezésben látjuk, abba is nagyon szívesen beletörődnénk…

Másképp állunk a Turandottal: az Erkelbe készült rendezés végre visszakerült a helyére, végre ismét „üt” az erkélyről megszólaló kórusjelenet a középső felvonásban, no és nem elhanyagolható szempont, hogy a miniszterek jelenete alatt sem unatkozik a közönség, mert végre látszik a felirat, ami az Operaházban nem, és éveken át nem sikerült megoldani a kivetítését.

Amneris és Aida: Komlósi Ildikó és Sümegi Eszter (fotó:Csillag Pál)
Amneris és Aida: Komlósi Ildikó és Sümegi Eszter (fotó:Csillag Pál)

Nem maradt ki a Don Carlos sem, hiszen népszerű és ismert darabokkal kell becsalogatni a közönséget, és a telt házra itt sem lehetett panasz. Annál inkább volt a kezdésre: ahogy egy ismerősöm rámutatott: mintha direkt korai kezdésű darabokat választottak volna, hogy a hétköznap, munkából érkezőknek alig legyen esélyük kényelmesen odaérni az előadásra. Igaz, aki nem kapcsolt időben, már jegyet sem kapott, például az Aidára, ahol régi jó teljesítmények mellett találtunk újakat is. Egészen hihetetlen például, hogy Berczelly István ebben a sorozatban debütált a király szerepében, egyszersmind a művészi alázat szép példája. Emellett persze arra is emlékezni fogunk, hogy formátumot, mondhatjuk: nagyságot kölcsönzött ennek a karakternek is.

Abban semmi különös nem volna, ha a női főszerepekben Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett szokásos kiváló formájukat hozzák, ám ennél jóval többet tettek: egyre mélyülő, egyre árnyaltabb szerepformálást látunk mindkettejüktől – a már magától értetődően kiváló zenei megoldások mellett. Kálmándi Mihály Amonasróként régi jó szerepét alakítja, Palerdi András viszont most minden korábbinál meggyőzőbb volt Ramfisként: különösen a harmadik felvonás elejének rövid, de hatásos megszólaltatását emelném ki.

Amneris és Radames: Komlósi Ildikó és Fekete Attila (fotó:Csillag Pál)
Amneris és Radames: Komlósi Ildikó és Fekete Attila (fotó:Csillag Pál)

A végére hagytam az újdonságot – persze csak nekem új, hiszen Fekete Attila nem idén állt be Radames szerepébe, viszont bőven felülmúlta a várakozásomat. A hangerőbéli túlkapások most a szokottnál csekélyebb mértékben voltak jelen, az énekes inkább finomabb megoldásokkal kényeztette hallgatóságát, és mivel az opera különösen a második két felvonásban igényli a nem kimondottan hőstenori hangot, ideális terepet nyújtott lírai-spinto tenorja számára.

Azonban mind a Don Carlos, mind az Aida zenekari és énekkari megvalósulása (a Danubia Zenekarral és az alkalomra verbuvált énekkarral) felveti a kérdést, hogy egy zenekar és énekkar két színházat miként tud ellátni (sehogy), vajon a bezárás után leépített operaházi együtteseket most újra feltöltik-e, vagy marad a „kölcsönzés”, illetve a fő kérdés, hogy tartósan számolhatunk-e az Erkel Színházzal mint játszóhellyel, és mi történik, ha majd az Operát kell renoválni…? Ezen kérdések már túlmutatnak cikkünk keretein, ráadásul a jövőbe sem látunk, így egyelőre érjük be a tapasztalatokból származó tanulságok levonásával: akármi lesz a folytatása, a közönség most kapott ajándékba bő három hónapot, amit, úgy tűnik, nem is hagytak kihasználatlanul.

Fotók: Csibi Szilvia, Csillag Pál, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház