BODA BENJAMIN GÁBOR írása a IV. Marton Éva Énekverseny döntőjéről
Mezzoszopránok és baritonok tették ki a IV. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny döntőjébe jutott tizenkét fős mezőny egy híján kétharmadát, s lényegében az sem változtatott a feltűnő arányon, hogy a végül tizenegy énekes részvételével megvalósuló zeneakadémiai fináléról épp az egyik bariton, az ukrán Olekszandr Kirejev volt kénytelen betegség okán visszalépni.
A három mezzoszoprán, három bariton, két basszus, egy szoprán, egy tenor és egy kontratenor énekes megmérettetésén felhangzó két-két, tehát összesen huszonkét ária alkotta „versenyműsor” is kijelölte a maga fősodrát egy a bel canto és Verdi felé több mint erősen húzó, némileg véletlen szülte összeállítással. Olyannyira, hogy Az álarcosbál harmadik felvonásbeli Renato-áriáját mindhárom bariton elénekelte, A kegyencő harmadik felvonásának Leonora-áriáját pedig két mezzoszoprán is –
a döntő azonban a fentebb kiemelt statisztikai megállapítások ellenére sem bizonyult egysíkúnak, mivel a két-két koncertszámként előadott operarészletben megmutatott erények és hiányosságok alapján megállapítható, hogy a zsűri egymástól teljesen különböző kisugárzással és koncerttermi attitűddel bíró énekeseket, sőt, a hangok jellegét vizsgálva, énekestípusokat válogatott a döntő versenyzői közé.
Mindez az azonos hangfajhoz tartozó, ráadásul ugyanazon áriát előadó énekesek produkcióiból levonható benyomásokat összegezve válik nyilvánvalóvá. A Renato-ária először az első blokk utolsóelőtti számaként szólalt meg Germán Enrique Alcántara tolmácsolásában.
Az argentin énekes hangadása a lemezfelvételek aranykorának jeles Verdi-hősbaritonjait idézi,
az egyszerre markáns és mozgékony, sötét színű hang a felső regiszterben sem világosodik ki, és zengő ércességgel szólaltatja meg a csúcshangokat, melyeket a másik versenyszámban, a Bajazzók Prológjában tesz csak igazán a kirakatba. A három bariton közül jelenleg Alcántara kelti a „legkészebb” benyomást – nemcsak az áriaválasztás ténye, hanem a hang jellege is azt sugallja, hogy az érett Verdi az ő igazi zenei anyanyelve, előadásain azonban erre az autentikus alapra épülve a precíz kimunkáltság is tetten érhető.
Sokkal ösztönösebbnek tűnik az amerikai Ethan Vincent, aki mintha egy percig sem törekedne a kiszámított, hideg profizmusra. Nem tudja s talán nem is akarja kordában tartani a mezőny egyik legszebb férfihangját, s a hagyományokra fittyet hányva az első blokkban az általam hallottak közül az egyik legeredetibb és legmegindítóbb Jeleckij-áriát tolmácsolja, hogy aztán ugyanez a kordában tarthatatlanság a második blokkban egy helyenként már-már acsarkodó, intrikus hangszínen megformázott frázisokkal tüzdelt, és néhol stílusidegenségbe hajló Renato-áriát eredményezzen,
tulajdonképpen ugyanabból a kiindulópontból, mely a Jeleckij-vallomást ritkán hallott őszinteséggel s mélységgel töltötte meg.
Ha Alcántara a leginkább kész, szakmája csínját-bínját remekül ismerő, megbízható, stabilan magas minőséget garantáló énekes archetípusa, Vincent egy hatalmas és férfiasan gyönyörű énekhanggal megáldott zseni, aki – technikai hiányosságok ide vagy oda – képes megállítani a koncertterem levegőjét.
A hang jellegét tekintve kettejüknél egy súlycsoporttal könnyebbnek ítélhető a kazah Azat Malik nem kevésbé értékes baritonja, amely néhol mintha már szét akarná feszíteni Mozart Grófját, aki legnagyobb indulatában is klasszicista finomsággal képes a legnagyobbat ütni, de még nem nőtt bele teljesen Renatóba sem. Azat Malik nélkülözi Vincent magától értetődően lehengerlő hangi adottságát, és távolról sem skatulyázható be olasz specialistának, mint Alcántara. Benne rejlik azonban a legnagyobb fejlődési lehetőség, amellyel sokoldalú, Jolly Joker típusú bariton válhat belőle – megérdemelten nyerhette el az énekverseny második díját.
Ami a mezzoszopránok trióját illeti, a német nemzetiségű, török felmenőkkel rendelkező Deniz Uzun tart jelenleg a legelőrébb a döntőbeli produkciók alapján. Hangfaját illetően némileg határeset, nem az a par excellence mezzó, hanem jó mélységgel és sötétbe hajló, dús közepregiszterrel megáldott szoprán, aki a koncertpódiumon
magabiztos technikával, vérbő kisugárzással, sziporkázva tolmácsolta a Rossini-, és mély emocionális telítettséggel adta elő a Donizetti-operarészletet.
Azt, hogy Olasz nőként még a modorosság kényes határát egy-két ponton súroló, túlzásba hajló mimika és gesztikuláció is helyén van, a széles érzelmi skálát őszinte, ösztönös, manírmentes, szenvedéllyel bejáró Kegyencő-interpretációja erősítette meg.
Ezzel a kedvelt versenyszámmal nyitotta meg a koncertet a magyar Fürjes Anna Csenge is, aki Uzunnal ellentétben altba hajló mezzoszoprán hang birtokosa, s az érzelmi skálát kolléganőjétől merőben különböző kiindulópontról, befelé forduló attitűddel, ám hasonló mélységgel járja be, az előadás minősége azonban messze elmarad a német énekesnőjétől. Technikai kivitelezésében a második blokkban énekelt O don fataléhoz hasonlóan bizonyos fokig még iskolásnak és csiszolatlannak hat, sőt, Fürjes mintha enyhe bizonytalansággal és indoszpozícióval küzdene a döntő estéjén.
Nem úgy Liliana Istratii, a jó koloratúrkészséggel megáldott vérbeli mezzoszoprán, akiből Uzunhoz hasonló önbizalom árad, híján van viszont a pályatársnőből áradó eredetiségnek, egyéniségnek – Segudillájába és Fátyol-dalába a vokális megvalósítás tekintetében nem lehet belekötni, ahogy magabiztos előadásmódjába sem. Ami pedig külső adottságait illeti, azok Deniz Uzunnal egyetemben predesztinálják arra, hogy egyszer a 21. századi operaszínpadok keresett mezzoszoprán-sztárja lehessen.
Két basszus énekes képviselte Ukrajnát a döntőben. Volodimir Tiskov nagy formátumú, egy tömbből faragott, a nagy szláv basszushagyományokat folytató, jelentős hang gazdája. Fülöp király áriájában teljesedik ki igazán, melyet csukott szemmel figyelve a befogadó egy pályája zenitjén járó, rutinos, rangos operaszínpadokhoz szokott basszista előadásának hallhat – az imponáló hangmatéria már az első blokkban elénekelt Rágalomáriában is feltűnést keltett, a komédiázó Tiskov viszont kevésbé tűnt önazonosnak a mozgékonyabb hangért kiáltó vígoperarészletben.
Jobban passzol a lezser játékosság az inkább basszbaritonnak, mint basszusnak tűnő, nem kevésbé imponálóan daloló Vladiszlav Bujalszkijnak, aki
szemtelenül fiatal kora ellenére már hangi eszköztárával is komplex Leporellót, sőt Gounod-Mefisztót teremt – a minden erőlködéstől mentes, zsigeri, könnyed játék csak hab a tortán a koncertpódiumon.
Merthogy a hangversenytermi körülmények között egy ária erejéig a karaktert ilyen markánsan megjeleníteni igencsak veszélyes vállalkozás, amely okozhat olyan kínos perceket, mint az Rodrigo Sosa dal Pozzo esetében történt. A venezuelai kontratenor döntőbeli jelenléte színesítette ugyan mind a hangfaji, mind a műfaji palettát, mivel Orlovsky dalával operettrészlet is megszólalhatott, sőt, Caesar áriájával behozta a barokk operát is a verseny számai közé, erősen ripacs előadásmódjával s minőség tekintetében sok kívánnivalót maga után hagyó éneklésével majdhogynem kínos pillanatokat okozva lógott ki feltűnően a színvonalas döntő mezőnyéből.
Márpedig ebben a döntőben fellépett egy nem különösebben szép hangú, valamelyest karakterszínű, ámde virtuóz és üzembiztos magas hangokat szóró, született Rossini-tenor, a dél-koreai Son Jihoon is, aki excellált Ramiro herceg áriájában, és annak ellenére is elnyerte a harmadik díjat, hogy a Che gelida maninához még barátkoznia kell a Puccini-stílus nüánszaival.
És énekelt egy szerb szoprán is, a zombori születésű Sonja Šarić, aki kétségtelenül opera-énekesnőnek született, és
akiből úgy sugárzik a hivatása iránti alázat, tisztelet és áhítat, hogy a koncertpódiumon egy mozdulatot sem kell tennie,
és aki Norma imáját, a Casta Divát mintegy schuberti módon – An die Musik – az elhivatott, tehetséges művész imádságává emelte, hogy aztán a második blokkban már a rögvalóságba visszatérve tegyen mestervizsgát A trubadúr Leonorájával, és aki – bár jómagam, leginkább a Jeleckij-ária hatására Ethan Vincentnek drukkoltam – a legmegérdemeltebben vehette át a másnapi díjátadó gálán a IV. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny fődíját.
Fotók: Zeneakadémia