Richard Wagner: A nibelung gyűrűje – BODA BENJAMIN GÁBOR írása a Bayreuthi Ünnepi Játékok bemutatójának rádió- és videóközvetítéseiről
Augusztus vége van, lassan véget érnek a Bayreuthi Ünnepi Játékok. Az elmúlt hetekben lezajlott a Valentin Schwarz rendezte és Cornelius Meister vezényelte új Ring-produkció második és harmadik sorozata is – a szereposztások alapján jóval zökkenőmentesebben, mint a július 31. és augusztus 5. közötti, elátkozottnak tetsző premierszéria, melynek első három részét a BR Klassik rádióadását követve hallgattam végig, utolsó estéjét, Az istenek alkonyát pedig ugyanezen csatorna élő videóközvetítésének köszönhetően meg is néztem. A rádióközvetítések másnapján rendre elolvastam az előadásokat elemző kritikákat és beszámolókat, átnéztem a főpróbákról készült képanyagot, és kialakítottam magamban egy sejtést az új produkció jellegéről, melyet a megtekintett-meghallgatott Götterdämmerung végül igazolt is, meg nem is.
Először az átokról. Mint ismeretes, az eredetileg a Trisztán és Izolda vezénylésére kitűzött Cornelius Meister napokkal A Rajna kincse premierje előtt vette át a tetralógia zenei irányítását a megbetegedett Pietari Inkinen helyett. A walkür második felvonásában Tomasz Konieczny balesetet szenvedett, a harmadik felvonásban Michael Kupfer-Radecky öltötte magára Wotan főisten jelmezét. Stephen Gould betegsége miatt pedig az itáliai vakációját megszakító Clay Hilley a strandról ugrott be Az istenek alkonya Siegfriedjének szerepére.
Másodszor a zenei megvalósításról. Cornelius Meister vezénylése olyan benyomást kelt, hogy a karmesternek megvan a maga határozott, nem mellesleg hiperérzékeny Ring-felfogása. A partitúra széles érzelmi skálán játszó, szélsőségekbe hajló, már-már ultraromantikus olvasatát adja, mivel azonban ez nem párosul fegyelmezett precizitással, színvonalában némileg hullámzó, kevéssé kiegyenlített zenekari játékot hallunk.
A zenei összkép általában véve egyenetlen jellegéhez jelentős mértékben járul hozzá az énekes szerepformálások csakugyan hullámzó panorámája, melyben az ihletettől a súlytalanig sokféle produkciót lelhetünk fel,
azt azonban egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a fentiek csakis a magasra helyezett bayreuthi mércével mérendők – nem találni egyetlen olyan vokális produkciót sem, ami a vállalhatatlanság határát akár távolról is súrolná.
Minden technikai precizitás ellenére, tulajdonképpen az énekhang jellege miatt marad távol a meggyőzőtől Olafur Sigurdarson egyéniség nélkülinek tetsző Alberichje, mely nem viszi tovább sem a karakterizáló nibelungok hagyományát (ilyen volt pl. Ekkehard Wlaschiha törpéje), sem a Wotannal majdhogynem egyforma súlyban lévőkét (ennek egyik jelképes megtestesítője Albert Dohmen Alberichje) – erről Az istenek alkonya online nézői is fogalmat alkothattak a második felvonás nyitóképében. Hasonló a helyzet Christa Mayerrel is. A bayreuthi közönség egyik kedvenc énekesnője vitathatatlan erényekkel rendelkezik a Wagner-stílusismeretben, mondhatni Wagner a zenei anyanyelve, a precízen kidolgozott vokális szerepformálást csak a hang furcsán kellemetlenbe hajló, némileg kontratenor-hangszínt idéző jellege árnyékolja be – ezt a benyomást keltette a rádiófelvételeken hallható mindkét Frickája, valamint a videóközvetítésben látható Waltrautéja is.
Egyaránt öröm a fülnek Klaus Florian Vogt mézédességében is férfias Siegmundja, Lise Davidsen kicsattantó egészségtől duzzadó Sieglindéje, valamint Bayreuth ügyeletes basszusának, Georg Zeppenfeldnek kellő súllyal bíró Hundingja – A walkür első felvonását éppen hogy csak azért nem lehet szuperlatívuszokkal illetni, mert az a plusz hiányzott hármuk összjátékából, amiről ebben a Ringben a Siegfried utolsó bő félórája tett tanúbizonyságot. Az a tünemény, amit ott Daniela Köhler és Andreas Schager, szerepeik bayreuthi debütánsaiként, első estéjükön mutattak, magasan kiemelkedik az egész idei tetralógiából, s szinte külön egységként kezelendő, egy másik szférához tartozik. Nemcsak a szólamokhoz adekvát, friss hangütésű, értő Wagner-éneklés teszi, s nemcsak a Ringnek e részében is eleve meglévő, ám ilyen kidolgozottsággal ritkán hallható lélektani mélyfúrás, mert mindkét énekes ugyanazon a magas nívón veszi ki a részét ezekből is,
hanem a már emlegetett kis plusz, a kémia, amely a két hang közt létrejön, s amely erre a bő félórára Meistert és a zenekart is felemeli a pillanat színvonalára.
Ennek fényében tűnik csak visszaesésnek Az istenek alkonya Brünnhilde–Siegfried-párosa. Iréne Theorin, aki az elmúlt bő másfél évtizedben nem egyszer bizonyította a legjelentősebb helyeken, hogy a jelenkor egyik legalkalmasabb és legüzembiztosabb Brünnhildéje, most mind vokálisan, mind figurálisan halványabb benyomást kelt. Előbbi hátterében egy sejthető hangi indiszpozíció állhat, a másikat pedig azzal is meg lehet magyarázni, hogy az online néző csak ezt, a tetralógiából kiragadott részt láthatta, nem viszonyíthat tehát A walkür-beli előzményekhez, a Siegfriedben pedig, mint az imént említettem, nem Theorin lépett színpadra a szerepben. Éneklés tekintetében remekel azonban a beugró Clay Hilley, akit hangjának érces, hősi jellege teljes mértékben Siegfried szólamára predesztinál, s a némileg visszafogott színpadi alakításra is megvan a maga mentsége.
Harmadszor a rendezésről. Wieland Wagner Neu Bayreuth-stílusú Ringjeit követően 1976-ban Patrice Chéreau-val jelent meg az úgynevezett rendezői színház a fesztiválon. A bemutatója idején kifújolt, búcsúztatásakor már ünnepelt produkció mára videófelvételen is hozzáférhető, kereskedelmi forgalomban lévő bayreuthi klasszikus – azért is válhatott azzá, mert a legkonzervatívabb wagneriánus sem cáfolhatta bemutatása idején sem, hogy plasztikusan ábrázolt kapitalizmuskritikájával a Jahrundertring bizony ezer szállal kötődik a tetralógiát ihlető, összetett wagneri eszmerendszer nem egy alkotóeleméhez. A Boulez–Chéreau-Ringet követően kialakult egy jelenség: mintegy vetésforgó-szerűen hagyományosabb, „mesét felmondó” értelmezések (Sir Peter Hall, Alfred Kirchner, Tankred Dorst) váltogatták egymást a mélyebb, társadalmi-politikai kérdéseket felvető rendezésekkel (Harry Kupfer, Jürgen Flimm, Frank Castorf). Nem egy közülük botrányt is okozott, de alapállásukban mind kapcsolódtak a wagneri intenciókhoz.
A fenti séma alapján 2022-ben elvileg apolitikus, hagyományosabb irányba húzó, cselekményt felmondó tetralógia következhetett volna,
ezt a minden platformon előre beharangozott, családtörténetként értelmezett „Netflix-Ring” koncepciója sem cáfolta volna. Nem érdemes ugyanis túl komolyan venni azt a cetlit, hogy „Netflix”, némi malíciával ugyanis megjegyezhető, hogy tetralógiáról, tehát „minisorozatról” lévén szó, az 1876-os Ring-ősbemutatótól kezdve minden valaha volt rendezés értelmezhető visszamenőleg is „Netflix-Ringként” – a jelenkor divatos streamingszolgáltatójának mint címkének felhasználása nem ad több támpontot annál, hogy ez a tetralógia a 2020-as évek elején került színre Bayreuthban. Sokkal fontosabb annak a ténynek a megállapítása, hogy ez az első bayreuthi Ring, amely radikálisan szakít mindenfajta wagneri gondolattal, s csupán ürügyként használja a tetralógiát egy gagekkel teli és a sztorival kapcsolatban a nézőnek tudatosan fejtörőket feladó, másik történet elmondására, melynek központjában a kritikák, valamint a meg is tekintett Istenek alkonya alapján a diszfunkcionális családok, a gyermekek traumái és en bloc a „gonosz természetrajza” áll. Az, hogy A nibelung gyűrűje még így, tulajdonképpeni központi témájától megfosztva is képes helytállni, tényleg csak az alapmű nagyszerűségét dicséri.
A kritikák alapján Schwarz az első három estét erősen realista stílusban rendezte meg, Az istenek alkonyában viszont már a nornák nyitójelenetétől kezdve beúszik a rémálomszerű látomásosság,
a sors fonalát fűző nőalakok ugyanis Brünnhilde gyermekének álmában jelennek meg, míg Waltraute majd csak Brünnhilde által érzékelhető kísértetként. Szóban forgó gyermek az előadás egyik legfontosabb, néma szereplője, s eldönthetetlen, hogy Siegfried vagy a Schwarz rendezésében férfiként megjelenített Grane nemzette-e, ugyanis itt Brünnhilde két férfit szeret, sőt két férfival él együtt. Nem kevésbé rémálomszerű az sem, ami a valóság síkján a Gibichungok loftjában, majd a szinte teljesen hagyományosan beállított, sötét második felvonásban történik – ebben a kórus tagjai kísérteties, vörös színű, a germán mitológia világát megidéző maszkokat tartanak maguk előtt, nem hiányzik tehát némi referencia a mű cselekményének eredeti közegéhez.
Távolról sem újdonság a Gunther-Gutrune testvérpár felszínes újgazdagként való beállítása – lásd a DVD-n is forgalomban lévő koppenhágai Ringet, amelyben szűk tizenöt éve excellált az ott csúcsformában éneklő Iréne Theorin mindhárom Brünnhildeként –, Elizabeth Teige kokainfüggő, szelfizős Gutrunéja és Michael Kupfer-Radecky nem kevésbé drogbeteg, de ráadásképp még indokolatlanul kegyetlen Guntherja azonban minden bizonnyal túltesznek az elődökön. Makulátlan vokális produkciójuk tehetséges szerepalakítással párosul, akárcsak Albert Dohmen kifelé visszafogott, rezignált Hagenje esetében.
Dohmen ezen az estén végérvényesen bayreuthi legenda lett,
hisz míg négy éven át volt a Tankred Dorst rendezte, Thielemann vezényelte Ring ikonikus Wotanja 2007 és 2010 között, majd Castorfnál Alberichként tért vissza három évadra, most birtokba vette Hagent is, aki nem mellesleg Schwarz Ringjének kulcsfigurája – őt rabolja el gyermekkorában Alberich A Rajna kincse első képében az arany helyett, fiatal felnőttként feltűnik a Siegfried második felvonásában is, tehát míg Dohmen meg nem jelenik Az istenek alkonya első felvonásában, gyermek és ifjú énjével már korábban, néma szereplőként is találkozott a néző.
Az istenek alkonya végkifejlete Schwarz rendezésében egy üres úszómedencében játszódik, a zárókép pedig, azon túl, hogy fordított Salomét idézve Brünnhilde az áldozási jelenet egy részét a Gunther által megkínzatott és meggyilkoltatott Grane levágott fejéhez énekli, ráadásul szokatlanul eseménytelen, kevéssé látványos, mondhatni befelé, Brünnhilde lelkivilágára koncentráló. Schwarznál, aki egy percig sem akarta világdrámaként értelmezni a Ringet, ez önazonos befejezésnek tekinthető. Azt, hogy mi lesz ennek a Gyűrűnek a bayreuthi sorsa, lesz-e forró ünneplés a történelmi fújolásból évekkel később, nem lehet megjósolni. Talán nem, talán nem járja be Chérau és Castorf Ringjének útját, s talán azért nem, mert valóban kevés a kapcsolódási pontja a wagneri gondolatisághoz. Az mindenesetre izgalmas lehetne, ha a következő évek során Bayreuth az egész tetralógát megmutatná videóközvetítésen keresztül a szélesebb nézőközönségnek is. Ha pedig, esetleg, addigra minden részben Daniela Köhler és Andreas Schager alakítaná és dalolná Brünnhildét és Siegfriedet, úgy gondolom, egy tekintetben máris izgalmas, különleges tetralógia maradna meg az utókor számára.
Fotók: Enrico Nawrath / Bayreuther Festspiele