Figaro3 – opera-előadás Rossini, Mozart és Milhaud műveiből az Eiffel Műhelyházban. KONDOR KATA írása a június 26-i bemutatóról
Az évad végén az Opera közönségét várta még egy egészen monumentális vállalkozás: Cser Ádám zeneszerző-karmester, Dömötör András rendező és Litkai Gergely humorista a három Figaro-tematikájú operát, Rossini, Mozart és Milhaud Beaumarchais színművein alapuló operáit fűzték össze egyetlen hatalmas, majdnem négyórás családtörténeti fejtegetéssé (az áriák szövegét pedig Máthé Zsolt igazította hozzá a dramaturgiai ívhez, a szükséges mértékben). Azaz mégsem, a felsorolásból valami kimaradt, hiszen a három darabhoz még egy saját kerettörténetet is kreáltak, aminek a hátterét megvilágító álinterjút a szünetben láthatta a közönség (a Rudolf Péter alakította Kántor Csabával, aki feltalálta azt technikát, mely a múlt felidézésének az előadásbeli módját lehetővé teszi). Óriási terjedelem, óriási zenei anyag, összetett emberi kapcsolatok – a legnagyobb szavak sem hatnak túlzásnak. Joggal kételkedhetett valaki, mindebből összeállhat-e egy egységes, befogadható előadás, és ha az alkotóknak nem is sikerült teljesen elkerülniük a megalománia csapdáit, több csatát nyertek meg, mint veszítettek el.
A koncepció szerint A bűnös anya-opera Léonja, papíron a Gróf és a Grófné gyermeke, fordul a QCSEK családállítási központhoz, hogy szüleivel való problémás viszonyát és sikertelen magánéletét ennek a pszichológiai módszernek a segítségével rendezzék. A tudományos-fantasztikus elemeket is tartalmazó „élmény-vizualizátorban” a szakemberek képesek kinyerni a páciens tudatalattijából a felmenőire vonatkozó információkat, hogy aztán szakemberek személyesítsék meg a családtagjait, és a zenén keresztül rendezhesse velük a problémáit. A terápia működésmódja ennél a rövid ismertetőnél bonyolultabb,
az alkotók szemlátomást rengeteg energiát öltek abba, hogy hitelessé tegyék a keretet, indokolt legyen, miért hangoznak el a megfelelő zenei részletek.
A törekvés még annak ellenére is elismerésre méltó, hogy valószínűleg a nézők többségében nem állt össze teljes kép arról, pontosan milyen terápián megy keresztül Léon, könnyebb volt amolyan operai módra alapfeltevésként elfogadni, hogy időnként énekelnek a szereplők, máskor pedig kommentálják a történteket.
Az előadás a technikai részletek pontos ismerete nélkül is élvezhető, a magát Istennek hívő gazdag tudós alakja lényeglátó paródia lett (nem véletlen, hogy az interjúban Elon Muskkal történő beszélgetését említik), a terapeuta racionális kommentjeinek és az érzelmeket feltáró operajeleneteknek az összeütközése is kiapadhatatlan humorforrás, az előadás végére pedig a két sík, Léon és a családállítási központ története végképp összegabalyodik, bár csaknem négy óra után már elég fárasztóan hat még egy csavar, még egy poén.
Érezhetően az is a koncepció része volt, hogy a három opera valamennyi jelentős/szép/híres részlete elhangozzék, akkor is, ha némelyiknek nincs is feltétlenül fontos dramaturgiai szerepe.
Talán egy kicsivel több mértéktartás nem ártott volna, hiszen egy akár operanépszerűsítésre, beavató előadásra is használható produkció született, amelyből a kezdő néző kifejezetten szórakoztató módon ismerheti meg a három Figaro-opera történetét, és egyfajta keresztmetszetet kaphat a zenéből is, ha képes ennyi időn keresztül koncentrálni.
Ezzel az enyhe túlírtsággal azonban végére is értünk a produkció hibáinak, a koncepció működött, a zene élvezetes volt, az előadás szórakoztató humorral operált, és ami a legfontosabb: maga a pszichológiai felfejtés is megtörtént, az alkotók érzékenyen tárták fel a családtörténet szereplőinek bonyolult viszonyrendszerét, a karakterek nem homályosultak el attól, hogy egyes jelenetek kimaradtak.
Hatalmas érdem, hogy az operák nem kevesebbek lettek, hanem – ha ez lehetséges egyáltalán – még többek, legalábbis a ma közönségének átérezhetőbbek és érthetőbbek.
Ezerszer játszott darabok esetében már nem könnyű mindig átérezni, milyen súlyos emberi történések, drámák játszódnak le a színpadon, mit jelent a viszonzatlan szerelem, egy bonyolult szülő-gyerek kapcsolat vagy éppen a saját identitás keresése. Mindennek feltárásában persze a kiváló énekesgárdának is szerepe volt, akik példátlan rugalmassággal voltak képesek váltani az igen drámai és az emberi lélek legmélyét boncolgató operai részletek és a könnyedebb, szórakoztatóbb keret között.
A szülei múltját kutató Léonra óriási feladat hárult, mivel hosszasan kellett prózát mondania és énekelnie is. Tarjányi Tamás operaénekesi tanulmányai előtt színészként végzett, így nem okozott neki gondot hitelesen megszólalni, bár az előadás második felére a sok beszéd már rontott az énekteljesítményén. A terapeuta szerepében Sztankay Orsolya remekül formálta meg a karót nyelt szakember alakját, aki azonban mégsem annyira érzelem nélküli, mint amennyire a szituáció megkívánná. Rudolf Péter annyira erős egyéniséggé, karizmatikus, de nyugtalanító figurává tette Kántor Csabát, hogy minden jó és rossz hihetővé vált vele kapcsolatban, többek között az emberek életét irányító, feltáró és felforgató képessége is.
A történet során a legnagyobb utat a Grófné járta be, Fodor Gabriella alakításában, egy érzékeny, de erős asszony, aki az élet folyamatos csalódásai közepette képes újra és újra talpra állni. Az énekesnő nem csupán bravúros koloratúrkészségével tette emlékezetessé az estét, hanem azzal a hihetetlenül árnyalt vokális produkcióval is, amely a lélek legmélyebb rezdüléseit képes hallhatóvá tenni. Izgalmas volt látni, hogy jó pár különféle előadás után hova érkezett meg Kálnay Zsófia Cherubino-interpretációja,
az évek során a lazasága és szemtelensége mellett egyre több érzékenységet, sebezhetőséget mutató kamaszfiú-karakter a trilógia fényében valódi tragikus hőssé vált,
ennek borzongatóan szép megnyilatkozása volt a Figaro házassága második felvonásából énekelt áriája. A Gróf szerepében Szegedi Csaba erőteljes hangja és színpadi megjelenése ellenére is képes volt a közönség elé tárni, milyen lelki folyamatok vezetnek ennek az alapvetően egoista karakternek a lassú jellemfejlődéséhez.
Címszereplő létére a fő történetben csupán kívülállóként vett részt Figaro, ám az alkotók bőven adtak lehetőséget, hogy Cser Krisztián komikusi képességei emlékezetesek maradhassanak.
Az énekes játékossága, sűrűsége ellenére is mozgékony basszushangja lehetővé tette, hogy Figaro az előadás motorja és a drámai történések kacagtató ellenpontozója legyen.
Susannának inkább csak funkcionális szerep jutott az előadásban, ám azt Szemere Zita éppúgy a színpadi játékban, mint stabil és átütő erejű magas hangjaival a zenében is remekül abszolválta. Cseh Antal Bartolo és Bégearss szerepét is megformálta, ám inkább az előbbiben jutott neki komolyabb feladat, az elképesztően mulatságos, ám a mozgást igencsak megnehezítő jelmezben való helytállása már önmagában elismerést érdemel. Florentine csekély énekelnivalójában Süle Dalma elsősorban a frissességével tűnt ki. A Magyar Állami Operaház Zenekarát Cser Ádám vezényelte, aki az előadás zenei összeillesztéséért és az átkötő zenék megírásáért is felelt. Hálásak lehetünk neki – és persze a nagyszerű muzsikusoknak is –, hogy az alig ismert és nehezen hozzáférhető Milhaud-opera számtalan szépségét fedezhettük fel.
Az újranyitás óta szinte rá se ismerünk az Opera előadásaira: talán csak a véletlen, hogy éppen egymás mellé esett több hasonló koncepcióra épülő, ráadásul magas színvonalú produkció. A júniusi Úrhatnám polgár és a most bemutatott Figaro3 egyaránt foglalkozott magának a művészetnek a szerepével és a művészi produkció létrejöttével, miközben
olyan emberi sorsokat tárt elénk, amelyeket nem lehetett a múlt távolságtartó szemléletével nézni.
Az Almaviva-család drámája, a gyerekeknek továbbörökített traumák és hazugságok mindannyiunkat érintenek, akár szülőként, akár gyerekként, egyszer szembesülünk vele, hogy az életet körülöttünk emberi kapcsolatoknak milyen bonyolult és sérülékeny szövete alkotja. Ez a két előadás – és harmadikként melléjük tehetjük a Margitszigeten bemutatott Carment is – világossá tette, hogy az opera és a színház valami olyasmiről szól, amihez nagyon sok közünk van.
Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház