FrenchLateNight – Bizet és Saint-Saëns egyfelvonásosai a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. A február 21-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Szükséges-e hangsúlyozni, micsoda jelentősége van döntően olasz és német irányultságú operaéletünkben annak, hogy a Magyar Állami Operaház négy francia operát is műsorra tűzött az idei évadban? A párizsi szellemet bő évtizede egyedüliként képviselő Carmen miatt persze még nem kell szentté avatni az intézményt, különösen a megvalósult produkció színvonalának ismeretében; s bár örülünk a jelentőségében erősen túlértékelt, ám közönségkedvenc volta miatt nélkülözhetetlen Gounod-féle Faust visszatérésének, előrelépésnek éppen ezt sem tekinthetjük – csupán a durván megszakított hagyomány felélesztésének. A Zeneakadémia Solti György Kamaratermében bemutatott két egyfelvonásos, a Dzsamile és A sárga hercegnő repertoárra vétele azonban már fantáziadúsabb műsortervezésről tanúskodik, s egyben bizonyos fokú kockázatvállalásról is. Hiszen a Carmen még csak-csak felkelti a nem éppen nyitottságáról ismert operaházi közönség érdeklődését Georges Bizet életművének egy korábbi darabja iránt (ráadásul az idősebbeknek rádiós és televíziós emlékei is lehetnek a Dzsamiléról), ám Camille Saint-Saëns operái az egyetlen Sámson és Delila kivételével teljesen ismeretlenek idehaza; a nézők nem tudják mihez kötni, mihez viszonyítani a darabot. Legfeljebb az orientalizmus egész Európát átjáró korabeli divatja jelenthet némi fogódzót A sárga hercegnő előadására érkező, némileg tanácstalan publikum számára.
Ezek után talán meglepő, hogy az egy estén játszott két kisopera közül az utóbbi előadása sikerült jobban. Hogy miért? Talán maga az alapanyag, A sárga hercegnő lenne invenciózusabban megkomponált muzsika Bizet Dzsamiléjánál? Esetleg a két mű dramaturgiai felépítése, problematikája térne el ilyen mértékben egymástól a Saint-Saëns-opusz javára? Aligha: bár hosszas fejtegetésre ezúttal nem vállalkozhatunk, felületes benyomások alapján is kijelenthető, hogy mindkét darab magán viseli a majdan mesterré növekvő komponista tehetségének bélyegét; problémafelvetésük pedig egyformán magában hordozza egy mai szemléletű előadás létrehozásának lehetőségét. Ezalatt természetesen nem az önkényes modernkedést értjük, hanem annak felismerését, hogy e művek a mai kor emberéhez is szólnak, a mi számunkra is érdekes kérdéseket járnak körül. Véleményem szerint ezen a ponton tér el döntően FrenchLateNight címen futó produkció (az Operaház elmúlt éveinek egyik újabb szószörnyetege!) két félidejének esztétikai színvonala. A Dzsamile korrekt, de nem különösebben ötletes, az énekeseket énekesként, és nem színészként kezelő színpadra állítás; A sárga hercegnő ellenben gazdag vizuális fantáziával megálmodott, a közreműködőket emlékezetes alakításokra inspiráló rendezés.
Viktor Balázs Dzsamile-előadásának nem az az igazi baja, hogy műértelmezés tekintetében óvatos(kodó)nak bizonyul. Egyéni ízlés dolga, hogy minimális elvárásnak tekintjük-e a friss szemléletű rendezői koncepciót, vagy megelégszünk azzal, ha valaki „csak” a mű elsődleges olvasatát állítja középpontba – magam semmiképp sem kárhoztatnám ezt a gyakorlatot sem. Márpedig az utóbbi követelménynek többé-kevésbé megfelelnek a látottak: közelebbről be nem azonosítható helyen és időben nagyjából az és úgy történik, ahogy azt Bizet és a két opera közös librettistája, Louis Gallet papírra vetették. Bizonyos rendezői eszközök persze megkérdőjelezhetőek (feleslegesnek tűnik például a szereplők nézőtér felőli érkezése egy erősen műközpontú, dobozszínpadra komponált előadásban); annál azonban, ami van, sokkal fájóbb az, ami hiányzik – s ez sajnos nem kevesebb, mint az énekesek megfelelő instruálása. Viktor Balázs pontosan beállítja a jeleneteket, az énekesek pedig engedelmesen végrehajtják utasításait; azonban amit látunk, feladatmegoldás marad, és nem válik élővé. A három szólista némileg magára van hagyatva a színpadon; egyéni készségeiktől függ, hogy mennyire tudnak úrrá lenni a helyzeten.
Ez legkevésbé a Harunként fellépő Boncsér Gergelynek sikerül: a szimpatikus tenorista lelkesen mosolyogva próbálja előhívni magából a kéjenc nagyurat – mosolya azonban inkább a mindig arra gondoló Mórickáé, mintsem a csömört tapasztalatból ismerő, kiégett férfié. Ennél nagyobb baj, hogy ezúttal a vokális produkció sem kifogástalan: Boncsér a szép éneklés helyett mintha inkább az erőteljes hangadásra koncentrálna, ami a francia opera kifinomult közegében stílusidegenséghez, olykor pedig egyenesen disztonáláshoz vezet. Mivel Boncsér Gergely hangmatériája különleges értéke a magyar operajátszásnak, fontos lenne, hogy egy-egy produkció előkészítésekor jobban odafigyeljenek arra, hogy adottságai az operai epizódszerepek után immár főszerepekben is kiteljesedhessenek.
A címszerepet a néhány éve kész művészként berobbanó Kálnay Zsófia adja. Alakítása visszafogottsága által válik hitelessé; szerepformálásának igazi értéke mégis vonzó hangi adottságainak és énekkultúrájának példás egyesülése. Splendianóként Bátki Fazekas Zoltán színpadi figurájához és vokalitásához illően inkább karakteres, mintsem szép hangadásra törekszik – sikerrel. Ő az egyetlen, akinek tolmácsolásában a magyar szöveg (Csákovics Lajos új, a megszokott módon kiváló fordítása) a puszta érthetőségen túllépve plasztikussá válik.
A felemás Dzsamilét követően A sárga hercegnő – telitalálat. Nem mintha különleges filozófiai mélységekbe nyerhetnénk bepillantást kellemes háromnegyed órája alatt, ám ami kihozható a kábítószer-függőség veszélyeit taglaló történetből, azt Székely Kriszta rendezése feltűnően kész eszköztárával sikeresen jeleníti meg. Pedig szigorúan szemlélve ebben az előadásban sem történnek nagy dolgok – mégis: a díszlet (Cseh Renátó) dekorációként is jelentéssel telítődő volta, a világításdramaturgia tudatos és profi kimunkálása, a mozgásszínházi elemek visszafogottságában is hatásos használata (vessük csak össze a Dzsamile csenevész tánckísérleteivel!) mind-mind mifelénk ritkaságszámba menő operarendezői erényekre és kiérlelt eszköztárra utalnak.
Ám a legfontosabb, hogy mindez az énekes-színészi alakításokban is tükröződik – mindenekelőtt Balczó Péterében. E tehetséges művész karrierjének kezdetétől fogva a lírai és a karaktertenor szerepek határán mozgó, gyengeségük következtében elbukott és/vagy meghasonlott figurák életre keltésében nyújtja a legtöbbet, legjobbat – s most A kéjenc útja Tom Rakewellje után alig egy hónappal ismét lubickolhat egy szinte rá szabott szerepben. Kornélis szenvedélyességig fokozódó bódulatát szélsőségektől mentesen, ugyanakkor már-már ijesztő hitelességgel kelti életre – olyannyira, hogy el is lopja a show-t Szemere Zita Lénája elől, akinek így jobbára a végszavazás jut; e nőiesített untermann-szerepben azonban e kiváló fiatal megcsillogtatja a rá máskor is jellemző színészi és vokális erényeket. A Kornélis látomásaiban vissza-visszatérő sárga hercegnő ezúttal kék hercegként kel életre Apáti Bence szuggesztív megformálásában. Noha az előadás nem ad rá választ, hogy személyében valóban a hercegnőt kell-e tisztelnünk, vagy inkább a látomásokat okozó rossz szellemet, ez az eldöntetlenség, lebegtetés kifejezetten jót tesz az egész interpretáció látomásosságának. (A Saint-Saëns-darab fordítása – Csehy Zoltán és Kenesey Judit munkája – egyszeri hallás után szintén élvezetes, jól énekelhető és költői megoldásokat sem nélkülöző magyarításnak tűnik.)
Köteles Géza vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara olyan színvonalon muzsikál, ami tovább erősíti benyomásunkat: hiába a produkció körüli tizennyolckarikás mellébeszélés, ezúttal nem pusztán vállalható, de kifejezetten élvezetes, értékes előadások jöttek létre a Solti György Kamarateremben – vajha többet és más napszakokban is játszanák őket!
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház