Eötvös Péter: Angyalok Amerikában – a CAFe Budapest magyarországi bemutatója a Müpában, KONDOR KATA írása az október 10-i előadásról
Bár némi késéssel, de újabb Eötvös-opera jutott el a hazai közönséghez; az Angyalok Amerikában ősbemutatója 2004-ben volt, a mű keletkezése tehát megelőzi a szerző valamennyi, a közelmúltban Magyarországon játszott operáját. Volt ugyan mit bepótolni, egy ideig már úgy látszott, a komponista is arra a sorsra jut, mint számos nagy elődje, akiket csak külföldön ismernek igazán el, ám mostanra a helyzet sokat javult, a legnagyobb operajátszó intézményeink sorra mutatták be a műveit, a frissebb színpadi alkotásokat mind láthatta a közönség az elmúlt néhány évben. Egy lelkes és érdeklődő közönség – tehetjük hozzá, hiszen az Angyalok Amerikában két előadására igen hamar elkeltek a jegyek, és miközben a népszerűség és a minőség között alighanem sehol a világon nincs közvetlen megfelelés, jó látni, ha egy kortárs alkotó iránt nem csak a szűken vett szakma érdeklődik.
Ám a kortárs művészet jelen idejűségéből kifolyólag mégsem mehetünk el szó nélkül az eltelt idő mellett, hiszen Tony Kushner nagyjából harminc éve írott, a saját kora, illetve közelmúltja eseményeire bőségesen reflektáló drámájából tizenöt évvel ezelőtt íródott opera.
A távolság így nem csupán a mi korunk és a zenemű között jelentős, a két darab keletkezése között is igen sokat változott a világ.
Ami a színmű közvetlen politikai vonatkozásait illeti, Eötvös darabja ezekkel igencsak szűken gazdálkodik, ami a műfaji sajátosságokból is adódik – az opera formanyelve mindig is hajlamos volt a magánéleti konfliktusoknak kedvezni. Maga a librettó is a közvetlen referenciák ellen munkálkodik: a darab számos pontja kevésbé egyértelműen utal valós eseményekre, mint a dráma szövege – mintha ezek a közvetlen megfelelések nem is képeznék az opera tárgyát.
A darab másik jelentéssíkja, a „botrányos”, a különböző tabutémákat felvonultató (homoszexualitás, AIDS stb.) kétségkívül jelen van az operában is, más kérdés, hogy mindez mennyire feszegeti még a határokat. „Ez ma már sokkal kevésbé sokkoló” – kaptam el egy beszélgetésfoszlányt szünetben, amiben nyilván van némi igazság, ugyanakkor
álomvilágban kellene élnünk, hogy azt higgyük: azzal, hogy egy téma rendszeresen megjelenik a közbeszédben, már fel is oldottuk a vele kapcsolatos feszültségeket vagy igazságtalanságokat.
Elég csak az előadást hirdető egyik cikk alatti kommentfolyamot elolvasni (melyben többek között az merült fel, hogy miért kell a művészetnek olyan „divatos” témákkal foglalkoznia, mint az emberi kirekesztés vagy az egyenlőség kérdései), hogy lássuk, messze még a mindenki számára kielégítő megoldás.
A színdarab harmadik jelentésrétege, az ezredfordulót megelőző csodavárás (amelyre Kushner darabjában az első rész címe – Millenium Approaches – is utal) szintén nem annyira konkrét időponthoz kötött, mint amennyire elsőre annak tűnik: a világ végébe vagy valamilyen óriási fordulatba vetett hit az utóbbi évtizedekben is újra és újra visszatért (sőt, a jelenünk klímaváltozás-pánikja is hasonló jellemzőket mutat).
A dráma mítoszátértelmező vonásai jól illenek Eötvös zenéjének másutt is megmutatkozó mítoszteremtő képességéhez.
Egy szó szerint és átvitt értelemben is Isten által elhagyatott világban az ember átértelmezi a saját helyzetét is a világmindenségen belül, bizonyos funkciókat a legfőbb lény hiányában is be kell tölteni valakinek. Ez azonban nem a transzcendenciától való megfosztottságot jelenti, inkább egy poszt-transzcendens állapotot; az ember nem elszakadt a természetfelettitől, hanem magába olvasztotta azt.
Matthias Oldag rendezése jól követi az Eötvös-zene egyszerre konkrét helyhez kötött, mégis univerzális voltát. Ahogyan a muzsikában megjelennek az amerikai zenei világ elemei, ám ezek sosem egyfajta couleur locale ábrázolására hivatottak, hanem jelentésképző erővel bírnak, úgy Nikolaus Webern díszletei is, a New York-i felhőkarcolók dacára, egyfajta univerzális teret képeznek.
A rendezés egészére jellemző volt, hogy inkább kis adalékokkal segítette az értelmezést, mintsem hogy radikálisan újat próbált volna mondani a darabról (ami egy nem olyan széles körben ismert opera esetén erénynek mondható).
Ilyen finom vizuális utalás Prior és Harper hasonmásként való megjelenítése, mikor álmukban összetalálkoznak, vagy a Roy Cohn körül nyüzsgő, kihívó titkárnőnek öltöztetett férfiak.
A kortárs előadások sokszor más képességeket követelnek meg az előadóktól, mint a klasszikus művek, ám ezúttal a Neue Oper Wien a szerepekre a szó hagyományos értelmében is nagyon jó, a törzsrepertoár megszólaltatására is alkalmas, szép, gazdag hanggal rendelkező művészeket választott.
David Adam Moore az operának már számos előadásában formálta meg Prior Waltert, kiforrott alakítása az egész előadásnak erényére vált.
Emellett kellemes színezetű, ám a könnyebb stílust is kellő hajlékonysággal vevő baritonhangjával szépen ki tudta emelni a karakter esendőségét, lírai oldalát. A Harper szerepét éneklő Sophie Rennert még a jó énekesi produkciók közül is kiemelkedett; a gyógyszerfüggő asszony mind színészi játék, mind hangi teljesítmény szempontjából igen nagy feladatot ró megformálójára (gondoljunk csak arra, milyen nagy hangterjedelmet igényel a szólama). Ám a vetítések jóvoltából egészen közelről is láthattuk, az énekesnő milyen kifinomultan formálta meg a mentális zavarokkal küzdő nőt, az Ethel Rosenbergként előadott héber dala pedig az este legjelentősebb, megrázóan szép pillanatait eredményezte.
Az előadás előtti bejelentés szerint Caroline Melzer betegen énekelte az angyal szerepét. Erre szokták mondani azt, hogy vajon milyen lehet egészségesen, hiszen eltekintve az első felvonás egy-két élesebb magasságától, jóformán észre sem lehetett venni, hogy bármilyen problémái lennének, olyan magabiztosan szólaltatta meg a nyaktörő szólamot. Louis igen talányos és sokrétű figuráját Franz Gürtelschmied keltette életre, aki a karakternek elsősorban a nyughatatlan, űzött jellegét domborította ki. A később Hannah szerepét éneklő Inna Savchenko már az első jelenetben, rabbiként feltűnt karakteres kiállásával; Wolfgang Resch érzékenyen formálta meg Joe útkeresését; a szürreális Belize-t alakító Tim Severloh pedig nem néz ki kimondottan fekete bőrű ápolónak, ám képes volt más eszközökkel formabontóvá tenni a figurát. Roy Cohnként Karl Huml energikusan ellenszenves alakot jelenített meg, emellett olyan meggyőzően alakította a kiöregedett hatalommániást, hogy az előadás végén meglepetést okozott, életkorban milyen messze áll ettől. Az angyalok kara – Momoko Nakajima, Johanna Zachhuber és Jorge Alberto Martínez – egészen földöntúlian szólt, amelyet a jó minőségű és a teremben megfelelően pozícionált hangosítás is fokozott. Nagy öröm, hogy az előadáson a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara működött közre, akiket maga Eötvös Péter vezényelt, mivel az együttes kiválóan tudta gyümölcsöztetni a kortárs zenei jártasságát, és így az előadás legfontosabb jelentésképző erejévé váltak.
Ha egy fontos operát először játszanak Magyarországon, mindig azt érezhetjük, erősödnek a hazai kulturális élet kapcsolatai a művészet nemzetközi áramlataival. Ha ráadásul egy magyar komponista műve érkezik el végre hozzánk, az öröm kettős: a mi kultúránk is gazdagította az egyetemest. Eötvös Péter művei esetében gyakran érezhetjük így.
Fotók: Hrotkó Bálint / Müpa Budapest