BÓKA GÁBOR írása
Az elmúlt másfél évtizedben szinte észrevétlenül vált meggyőződésemmé az a (természetesen nálam okosabb emberektől tanult) tétel, miszerint a nagy előadóművészetnek két típusa van: a reprezentatív és az evidens. Operaénekesekre alkalmazván ezt, az előbbi egyesíti szerepkörének és személyiségének minden kifelé tárulkozó, nagyszabású, a közönséget rajongásra késztető vonását; az utóbbi viszont magától értetődő természetességgel, szinte észrevétlenül alkalmazza művészi eszközeit – alakításának színvonala megkérdőjelezhetetlen, de ritkán vált ki elragadtatást a nézőkből-hallgatókból.
Leegyszerűsítenénk a problémát, ha mindezt úgy közelítenénk meg, hogy a reprezentatív énekes a főszereplő, az evidens pedig az epizodista, avagy udvariasabban mondva: a karakterszínész. Szó sincs erről: hiszen például Palcsó Sándor – akinek múlt heti halála e kategóriák újbóli átgondolására késztetett – nagyon is énekelt főszerepeket:
Britten Albert Herringjétől (mely első nagy művészi kiugrását hozta az Operaház színpadán 1960-ban) Debussy Pelléasán át Szokolay Hamletjéig nem egyszer bíztak rá a dráma középpontjában álló figurákat
– nem is beszélve azokról a középszerepekről, melyek egy-egy felvonás vagy jelenet erejéig válnak főhőssé, mint a Siegfried Miméje vagy a Borisz Godunov Bolondja és Sujszkij hercege. Mi több: ha az Erkel Színházban énekelt operettszerepeit is megemlítjük (A koldusdiák címszerepét, A cigánybáró Barinkayját vagy Kukorica Jancsit, amit olyan fontos alakításának érzett, hogy 2011-es első életrajzi kötetének címében is ezt idézte fel), akkor még azt is elmondhatjuk, hogy igazán reprezentatív szerepeket is bíztak rá.
Mégis: Palcsó Sándorra nem azért emlékszünk, mert kivágta a magas C-t (pedig hihetetlen magabiztossággal énekelte, ha kellett), vagy mert székhez szögezett énektechnikájának kidolgozottságával (pedig kevés nálánál technikásabb énekese volt akkoriban az Operaháznak!).
Még csak nem is azért, mert olyan bravúrokra volt képes, mint hogy huszonnégy óra alatt megtanulja a Macbeth Macduff szerepét
– hogy aztán egyetlenegy alkalommal, 1969. február 6-án énekelhesse csak el; vagy hogy 1983. március 1-jén, szintén beugrás következtében egyszerre énekelte Sujszkijt és a Bolondot a Borisz Godunovban (egyetlen közös jelenetükben Tóth János segítségével) – erre az esetre több interjújában is visszaemlékezett.
Nem, rá elsősorban az aprómunka alázatos elvégzéséért, a különböző nagyságú és fontosságú szerepek egyaránt főszerepeknek kijáró komolyságú megközelítéséért emlékszünk – és persze azért, mert (csak ismételni tudom magam) mindezt evidensen csinálta. Az a néző, aki nem tanult meg színházi jeleket olvasni (legyenek azok akár hangzók, akár vizuálisak), éppen ezért talán észre sem vette, milyen magasrendű művészet az, amit Palcsó közvetít –
sokak szemében csak akkor tudatosodott e kivételes művész valódi rangja, amikor mindössze huszonkilenc éves operaházi karrierjének végén mások próbálták szerepkörét több-kevesebb sikerrel betölteni.
Akkor talán világossá válhatott, milyen elkényeztetett is volt a budapesti közönség 1957 és 1986 között, hogy még a Manon Lescaut Edmond diákját is ilyen hangon, ilyen megformálásban élvezhette.
„Mindössze” – írtuk az imént a huszonkilenc operaházi évre, amit – kései nyilatkozatai legalábbis erről tanúskodnak – elsősorban ő maga érzett kevésnek; ha azonban hangzó hagyatékát próbáljuk számba venni, lehetetlen feladattal szembesülünk, mert az jószerivel feldolgozhatatlan.
A klasszikus repertoár karakterszerepei (magam, emlékszem, a Fidelio 1970-es rádiófelvételében hallottam először), a 20. századi operák főszerepei és megszámlálhatatlan operettszerep, felváltva a bonviván és a komikusi szerepkörben
– és akkor még említést sem tettünk a pálya különös színfoltjáról, a zenés mesejátékokban való rendszeres szereplésről, melyek között (a sok mára elfeledett mű közepette) minden bizonnyal A palacsintás király bizonyult a legemlékezetesebbnek.
Az utókor számára minden egyes alakítás, vagy akár csak e nagy alakítások egy-egy részlete is tanulmány arról a sokszor visszasírt, de ma már hitelesen alig-alig művelt pszichológiai realista (egyszerűbben szólva: hagyományos) operajátszásról, melynek valódi művészi minőségét csak a Palcsó Sándoréhoz hasonló énekesi és színészi nívó hitelesíti, hitelesíthetné, s amely fölött ezért, úgy tűnik, mára eljárt az idő. Ám épp ezért: Palcsó Sándor művészete inspirációként még nagyon sokáig az operakedvelők és -művelők mindennapjainak része kell hogy maradjon.
Fotók: Nagy Attila/ Magyar Állami Operaház, ill. a Magyar Állami Operaház Archívuma