…avagy szubjektív vallomás Mozart operájának magyar nyelvű felvételéről. BÓKA GÁBOR születésnapi írása
Mikor először merült fel az öltet szerkesztőségünkben, hogy az Opera-Világ születésnapját szubjektív írásokkal, a laphoz vagy a műfajhoz való legszemélyesebb emlékeink felidézésével köszöntsük, azonnal tudtam, hogy miről fogok írni. Csakis A varázsfuvoláról. De nem ám úgy általánosságban Mozart operájáról, hanem a mű 1972-es, a Magyar Rádióban rögzített, magyar nyelvű stúdiófelvételéről.
Hogy miért?
Nos, itt válik történetem mélységesen személyessé. 1995-ben, a Magyar Rádió hetvenedik születésnapján reprezentatív sorozatot sugárzott a Bartók adó az intézmény saját, magyar nyelvű felvételeiből. A véletlen hozta, de én éppen ebben az évben, tizenegy éves koromban lettem a csatorna rendszeres hallgatója. Szívesen lettem volna korábban is, hiszen már alsó tagozatosként elvarázsolt a klasszikus zene – először az iskola által szervezett bérleti koncerteken, később az ennek nyomán a Jézuskától kapott lemezekről, majd 1993-ban első operai (pardon: Erkel színházi) élményem jóvoltából (Carmen Komlósi Ildikóval és Kelen Péterrel). Nagyfogyasztó mégsem lehettem, mert nem volt keleti URH-s rádiónk (harminc alatti olvasóink – Önök tudják még, mi az?), márpedig a Bartókot ekkor még csak ebben a tartományban lehetett fogni. 1995-ben aztán nagynéném nekem ajándékozta használaton kívüli rádióját, így megkezdtem a Rádióújság elmélyült böngészését és a fontosabb műsorok karikázgatását.
Mozartra persze már a kezdet kezdetén is vadásztam, de az első konkrét műsor, amit elmélyülten hallgattam végig a készülék előtt a padlón fekve, mégis valami teljesen más volt: A kékszakállú herceg vára. A darabot a nyáron ismertem meg egy felkavaró egyforintos koncerten a Budapesti Fesztiválzenekar jóvoltából, és bár nem evidens, hogy tizenegy évesen imádtam, mégis így történt.
De pár héttel később jött A varázsfuvola.
Semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy néhány dallama benne van az énekkönyvünkben (ám még nem tartottunk ott), és hogy ez olyasféle opera, amit általában szeretni szoktak. S mivel az addig megismert Mozart-műveket (élükön az obligát Kis éji zenével) imádtam, logikusnak tűnt, hogy ezt nem hagyhatom ki. Így aztán egy októberi kedd estén – emlékeim szerint betegség miatt nem jártam iskolába abban a két hétben – letelepedtem a készülék elé, beizzítottam a magnót, hogy fel is vegyem az előadást – és vártam.
Az adás lassan kezdődött, mert előtte bevezetőt olvastak fel. Olyan adatok hangzottak el gyors egymásutánban, mint hogy hány Mozart-operát rögzítettek a Magyar Rádióban (nem emlékszem a számra, én még kettőről, a Szöktetésről és A színigazgatóról tudok), meg hogy az operaénekesek rosszul mondanak prózát, ezért ezen a felvételen a párbeszédeket színészek tolmácsolják. (Engem már látatlanban meggyőztek, hogy ez így jó, hiszen a rádióban ezt mondták.) Aztán végre-valahára, hirtelen véget ért a bevezető, és elkezdődött a muzsika. Annyira hirtelen, hogy az első akkord eleje hiányzik is a felvételemről.
Mint utolsó mondatomból kiderülhetett, a mai napig őrzöm az akkor készített kazettákat, pedig a szalagok már vészesen megnyúltak, a hangzás ennek következtében sok helyen torzul, nem is beszélve arról, hogy a felvételt eleve elrontottam (90 helyett 60 perces kazettára kezdtem felvenni, hamarabb kellett cserélni, mint terveztem), és hát lassan már lejátszani sincs min – ki használ még magnót? Mégis: ez a felvétel és ez a rögzítés lett az opera iránti elköteleződésem alfája (ómegáját szerencsére még nem tudom). A korábbi találkozások megalapozták a műfaj iránti szeretetemet – ez A varázsfuvola-felvétel azonban mániákussá tett.
Nehéz szétválasztani, hogy mennyi ebből a mű és mennyi az adott előadás érdeme, hiszen ez volt a darabbal való első találkozásom, s azt ma már természetesen más formában – kottából, élőben, más felvételekről – is tudom élvezni. Mégis, számomra a mai napig ez az 1972-es bejátszás jelenti a legfontosabb alapélményt. Több mint húsz évvel később újrahallgatva, immár hallom bizonyos gyengéit, de aligha csak az elfogultság mondatja velem, hogy értékei messze túlszárnyalják hibáit. Indirekt bizonyításként megemlítem, hogy az első színházi Varázsfuvola-élményemet (erre egy évvel később került sor) akkor is, ma is kiábrándítónak gondolom – pedig az is az első volt…
Kereshetünk persze racionális érveket a felvétel mellett – immár tíz éve gyakorló kritikusként ezt kötelességem is megtenni. Első, s talán nem magától értetődő érvként a dramaturgiai teljességet hoznám fel. René Jacobs pár évvel ezelőtt megjelent CD-jéig egyetlen más előadást sem ismertem, ahol a darab prózai részei jószerivel húzás nélkül, a maguk teljességében hangzottak volna föl. Legyintgethetünk persze Schikaneder dialógusainak színvonalára, ám mégis ezek alapozzák meg a zenét megteremtő drámai szituációkat, egyáltalán: ezek révén válik érthetővé, miről szól a darab. Csupán egyetlen példát említve: számomra, mivel a Cserés Miklós dr. rendezte felvételnek hála fülemben van a teljes szöveg, mindig is disszonánsak lesznek az olyan előadások, amelyekben például Sarastro Pamina apja – márpedig nem egy ilyet láttunk már. Pedig Pamina és az Éj királynője párbeszédéből kiderül, hogy a lány apja, a királynő férje „a mindent elemésztő napkorona” tulajdonosa volt, mintegy az Éj királynőjének ellenpólusa; Sarastro pedig e kétpólusú világrendben voltaképpen kívülálló…
S ha már dialógusok: természetesen lehet vitatni azt a gyakorlatot, hogy egy szerepet két művész tolmácsol. Én mégis inkább nyereségnek érzem, hogy a rádió sajátos lehetőségeit kihasználva ezúttal a kor kiemelkedően nagy színészeinek a hangján hallhatjuk a prózát. Ha csupán annyit mondok, hogy Sarastróként Bessenyei Ferenc szólal meg, aligha kell tovább részleteznem, milyen művészi többletet ad ez a darab alaposabb megismeréséhez. Mint ahogy Garas Dezső Papagenójának visszafogottsága is elgondolkodásra inthetné azokat az énekeseket, akik úgy gondolják: a szerepet csak az idiotizmus határán lehet megformálni…
És végre a zene! Erdélyi Miklós kimért tempói ma már valamelyest idegenül hatnak, de a karmester szuggesztivitását dicséri, hogy néhány perc elteltével be tud vonni vezénylésének saját világába – zaklatott élettempónk három órára megnyugszik a Mozart-zene fenséges szépségének hatására. A választékosság, a stílusismeret mellett ez Erdélyi Miklós interpretációjának legfontosabb erénye. A főszereplők között akad néhány szereposztási telitalálat: mindenekelőtt Réti József, aki színpadon sosem alakította Taminót, ám e felvétel tanúsága szerint mégis a legevidensebb magyar Tamino volt. Hatalmas szerencse, hogy az alakítás legalább ebben a formában megszülethetett és ránk maradhatott. Lehoczky Éva számomra az ideális Éj királynője: makulátlan koloratúrtechnikájához egészen enyhén éles hangszín társul, ami magától értetődővé teszi a figura autoritását és gonoszságát – pontosan erről szól a szerep. Bende Zsolt éneklésének eleganciája mellett az a legfőbb erénye, hogy nem bonyolítja túl Papageno figuráját: pontosan annyit ad, amennyi e végtelenül egyszerű karakter megformálásához első fokon szükséges. Melis Györgyöt egy Hungaroton-lemezen Papagenóként hallhatjuk: abban a szerepben érzésem szerint túl sok – Öreg papként viszont személyiségének súlya és nemes dikciója egyaránt a helyére kerül. Kishegyi Árpád nem démonizálja Monostatos figuráját, inkább a figura kisszerűségét közvetíti, ellenállhatatlan komikusi vénával. Andor Éva megbízható Paminája bizonyos pillanatokban átszellemültté is tud válni – ez az alakítás felhívja rá a figyelmet, milyen tartalékok rejlettek a magyar operajátszás talán kevésbé reflektorfényben lévő tagjaiban is harminc-negyven évvel ezelőtt. S végül Gregor József Sarastrója! Megnyilatkozásaiból tudható, hogy sosem barátkozott meg a szereppel, s ezen túlmenően még vokalitásán nyomot hagyó fiatalsága (harmincas éveinek elején járt a felvétel idején) is korlátja az alakítás kiteljesedésének. Mégis: nem egy olyan pillanattal szembesülhetünk Sarastróját hallgatva, melyek nyitottá teszik a kérdést: törvényszerű volt-e, hogy Gregor pályája egy idő után egyértelműen a buffószerepekkel kapcsolódjon össze?
Ez a felvétel sosem jelent meg hanghordozón. A Magyar Rádió teljes egészében csak egyszer sugározta azóta, hogy először hallottam; a nagyközönség számára tehát hozzáférhetetlen, pontosabban véletlenszerűen hallható. Lassan számomra is elvész, hiszen a kazetták, melyeken őrzöm, mint már említettem, a végüket járják. Mégis: amíg a legcsekélyebb módom nyílik rá, hogy újra és újra meghallgassam, biztos, hogy élni fogok a lehetőséggel.