Az élő előadás

Jonas Kaufmann és a Magyar Állami Operaház művészeinek koncertje az Eiffel Műhelyház Kodály Zoltán Parkjában. KONDOR KATA írása az augusztus 19-i előadásról

Nem panaszkodhatunk, a Magyar Állami Operaház is megadta a módját az újranyitás utáni első budapesti eseményének: jóformán két koncert idejét és műsorát felölelő megagálát szervezett az immár a jelek szerint teljesen elkészült Eiffel Műhelyháznak az esemény során felavatandó parkjában, ahová összesen 2020 főnyi ültetett közönséget engedtek be (az Opera vezetése szemlátomást odavan az ilyesfajta célzásokért), plusz a gyepen piknikező pokrócjegyeseket. Első azonban a biztonság – hirdették, ennek megfelelően igen bonyolult beléptetőprocedúrán keresztül lehetett csak a helyszínre bejutni, így a közönség egy része már nem sokkal délután öt óra után megjelent, hogy aztán csak tizenegy múltával távozzon a helyszínről. Maratoni hosszúság, rengeteg fellépő – huszonegy magyar énekes szólista, majdnem két teljes zenekar, akik a második és a harmadik rész között váltották egymást, énekkar, négy karmester és egy világsztár – mondanám, ha leltárt akarnék készíteni. És persze a beígért telt ház! A koncertre már napokkal korábban elfogyott minden jegy, és bár a nehezített bejutás és a piknikhangulat következtében időnként maradtak üres székek, a kivetítőn kissé távolabbról is megmutatott óriási nézőtér és embertömeg még így is impozánsnak tűnt.

Balga Gabriella (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Bár a gálát elsősorban Jonas Kaufmann szereplésével hirdették, a közönségnek igen sok türelmébe került, mire a neves tenoristát színpadra lépni láthatta (és fáradságába, mondhatnánk, hiszen két igen kiadós részt kellett addig végignéznie, ugyanakkor már ezekben is időről időre akadtak olyan pompásan előadott áriák, amelyek elfeledtették a gála hosszát). Bár egy koncerten mindig kérdéses, mennyi színjátszás hat természetesen, az első részben mégis azok az áriák sikerültek igazán jól, amelyek egy önálló kis jelenettel, miniatűr drámával értek fel. Bár Balga Gabriellától a Rosina-áriát nemrég a Müpa autósmozi koncertjén is hallottuk,

nem lehet vele betelni, annyi tűzzel, játékossággal és pajkossággal formálta meg a tűzrőlpattant leányzót, még a produkcióba belezümmögő repülőgépet is képes volt az előadása részévé tenni.

Hasonlóan örömteli perceket szerzett Wiedemann Bernadett a Kityrákotty mesében, amit szinte egy gyerekközönség lelkesedésével követtek végig a jelenlevők. Jó volt újra részesülni Fried Péter sajnos ritkán hallható basszusában is, kár, hogy a Pomádé-áriában az egész est egyik legcsúnyább szétcsúszásának sikerült bekövetkeznie Kocsár Balázs pálcája alatt.

Wiedemann Bernadett és Medveczky Ádám (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A második rész igen változatos műsorral folytatódott. Ismét következett egy olasz blokk, amelyben például Fodor Bernadett valószínűtlenül sűrű, dús hangját is megcsodálhattuk Santuzza áriájában. Nagyon jól sikerült a Wagner-blokk: Szabóki Tündéről eddig is tudtuk, milyen kiváló Erzsébet, most is üdítő frissességgel, felvillanyozó energiával és mégis érzékenyen adta elő a Csarnokáriát. Hasonlóképpen Kovácsházi Istvánról is tudhattuk már, hogy remek Lohengrin,

de így is meghallgatnánk vele még néhányszor a rebbenékeny finomsággal, éteri szépséggel megszólaltatott Grál-elbeszélést – ez a boldog elragadtatottság egy kissé kárpótolt minket a sok elmaradt Wagner-előadásért.

Hosszú lenne minden élményt nyújtó közreműködőt felsorolni, hiszen – mint már említettük – a gála igen hosszú volt, még ha nem is sikerült minden hibátlanul (egyszer a technika ördöge is tiszteletét tette), összességében jó volt ismét rácsodálkozni a sok remek énekesre. Feltétlenül ki kell emelni viszont a további karmestereket: Medveczky Ádám az énekesek kísérete mellett egy igazán lendületes Háry-intermezzót is vezényelt, Rajna Martin pedig elsősorban precizitásával, alaposságával és biztos kezével tűnt ki.

Fried Péter (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az újabb szünet után részben kicserélődtek a Magyar Állami Operaház Zenekarának tagjai, és Jochen Rieder ragadta kézbe a karmesteri pálcát. A kipihent muzsikusok még eddig tartalékolt energiája azonnal hallható volt, és a német dirigens is igen jó benyomást keltett, feszesen és átütően szólaltak meg keze alatt a darabok. Ebben a részben sok zenekari szám hangzott fel, ezért nagy örömet jelentett, hogy a jelek szerint leáldozóban van az a tendencia, miszerint a sztárénekesek koncertjeikre közepes karmestereket hoznak magukkal.

Nem, Rieder valóban nagyszerű zenész, így a közjátékok sem csupán a szólista (és a közönség) pihenésére szolgáltak:

borzongató élményt jelentett Puccini Lidércek című operájának Boszorkányszombat-jelenete, és édesen olvadt a Mascagni-intermezzo, sőt még az oly sokszor elcsépeltnek ható Végzet hatalma-nyitány sem vált unalmassá. Ebben a részben örülhettünk még néhány remek magyar közreműködő produkciójának: Kállai Ernő koncertmester Massenet Meditációját játszotta, a Magyar Állami Operaház Énekkara pedig olyan önálló számokban tűnt ki, mint Verdi Szabadságkórusa, ugyanakkor a Nessun dorma esetében is elmondhatatlanul hatásosabban érvényesül a zene drámai funkciója, ha kórus énekli a maga rövidke részletét.

Kovácsházi István (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Jonas Kaufmann a Tosca Képáriájával lépett először színre, és rögtön éreztük, hogy valami nincs rendben, nem is elsősorban a hangja, hanem a viselkedése árulkodott erről. Az énekes rettentő kimérten, „biztonsági játékosként” viszonyult a darabhoz, látszott, hogy az évek során jól bevésődött megoldásokkal próbál túljutni rajta. A Carmen Virágáriája technikailag rosszabb, hatását tekintve viszont jobb volt, bár néhány hiba árnyékolta be a teljesítményt, a szép francia kiejtésből kibontott dallam örömteli pillanatokat okozott.

A következő áriákban is folyamatosan fennmaradt ez a bizonytalanság, a problémák okának bizonyuló rekedtség fel-felbukkant, a neves tenor érezhetően feszült volt, ugyanakkor nagyobb hibát nem vétett, valószínűleg sokan akadtak, akiknek fel sem tűnt, hogy nincs csúcsformában.

A Massenet Cidjéből énekelt részlet végére valami változott, az énekes talán megkönnyebbült, hogy mégsem lesz itt semmi baj, a hivatalos programjából ez a rész és a következő André Chénier-ária lett a leginkább magával ragadó, ami közelített ahhoz a Kaufmann-élményünkhöz, amit vártunk. Hogy aztán egy hangilag ismét igen bizonytalan Nessun dorma következzék.

Szabóki Tünde (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Ha valaki a ráadások előtt távozott volna, alighanem annyi benyomása maradt volna a sztártenorról, hogy sikeresen eljutottunk a koncert végéig, soha rosszabbat. Ám mit tesz az élő előadás varázsa és a művészek bonyolult lelke: az ezt követő négy (!) szám egészen kivételes pillanatokat szerzett.

Nem mintha Jonas Kaufmann egyszerre rendbejött volna, hangja továbbra sem működött kifogástalanul, ám az énekes sokkal jobban elengedte magát, a tisztességes mestermunka helyett valódi művészi teljesítményt nyújtott.

Ebben a részben a Tosca Levéláriájára is sor került, ami a maga megrendültségével, kétségbeesésével sokkal megrázóbb élményt nyújtott, mint előtte a papírforma szerint jobban sikerült, de jelentésüket vesztett dallamok. És kiváló lett a három könnyedebb szám is, csupa csábítás, ugyanakkor játékosság – könnyedség, egyszeriben megértettük, az énekes miért vonzódik annyira ehhez a stílushoz.

Jonas Kaufmann (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Jócskán volt operai bepótolnivalónk majdnem félévi kihagyás után, és a gála szervezői sokat tettek azért, hogy mindezt egyetlen este adják meg nekünk. Maradt-e hiányérzetünk mindezek után (eltekintve a teljes, szcenírozott előadás iránti vágyunktól)? Ha esetleg így is lenne, a frissen elkészült Eiffel Műhelyházban nagyon kellemes helyszínt ismertünk meg, ahol a tervezett izgalmas programok remélhetőleg csillapíthatják az opera iránti sóvárgásunkat.

Fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház