Ami jó, az tényleg jó

Johann Adolf Hasse: Siroe, Perzsia királya – Vígszínház, 2015. április 18. A Budapesti Tavaszi Fesztivál koncertjéről NÉMETH ZSOMBOR írt kritikát 

Siroe: Max Emanuel Cenčić (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Siroe: Max Emanuel Cenčić (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Míg a zenetörténet korábbi évszázadait – leegyszerűsítve – „X és Y koraként” emlegetjük, az elmúlt legalább egy évszázad sokkal inkább „X és Y újrafelfedezésének kora”. Az 2015-ös Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében újabb, megismerésre váró aspiráns mutatkozott be: Johann Adolf Hasse.

A 19. század nagy újra-felfedezettje minden kétséget kizárólag Johann Sebastian Bach volt – az, hogy Mendelssohn nagyjából száz évvel az eredeti bemutató után újra elővette a Máté-passiót, ma már majdhogynem közhelynek számít. Részben ennek következményeként a korábbiakhoz képest elképzelhetetlen mértékű érdeklődés indult el a régi korok zenéje iránt. Így minden ezt követő periódus új zeneszerzői mellett megjelentek a „régi-új szerzők” is, azaz a zenetudomány által kiásott és a nagyközönség által felkapott, egyébként régóta meghalt komponisták. Példának okáért a 19. század végén a franciák – és persze a világ – a 18. századi clavecinistákat fedezték fel, majd a 20. század első évtizedeiben jöttek az olaszok: a tízes-húszas években Pergolesi és Scarlatti, a harmincastól pedig Vivaldi. A sor persze nagyon sokáig folytatható. A régi iránti érdeklődés talán minden korábbinál nagyobb, a zene múltjának kútja pedig – úgy látszik – kiapadhatatlan: napjainkban is kerülnek elő ténylegesen méltatlanul elfeledett szerzők.

Van olyan eset, hogy egy szerzőt már egy ideje számon tart a tudomány, ám a játszott repertoárba valahogy nem kerül be: H. I. F. Biber művei már 1900 körül (újra) megjelentek, sőt, nem kisebb tekintély, mint Hindemith mondta róla, hogy a Bach előtti generáció egyik kulcsfigurája – ennek ellenére műveit csak az 1990-es évek óta övezi kiemelt figyelem. Aztán ott van az az eset is, amikor valamely nagyság „leszólja” kollégáját, negatívan befolyásolva annak reputációját: Vivaldi és a 19. századi-20. század elejei zenetudomány, illetve Vivaldi és Sztravinszkij rossz „viszonya” közismert, de például Kodályt is „felelősség terheli” Reger rossz magyarországi fogadtatásában.

Hasséra – kollégáihoz hasonlóan – halála után hosszan tartó feledés várt. És hiába jelentek meg róla az első nagyobb tanulmányok már a 19. század végén, nagyban rontotta újra-elfogadottságának esélyét az a tény, hogy saját korabeli népszerűsége ellenére olyanok mondtak negatív véleményt művészetéről, mint az utókor szemében megkérdőjelezhetetlen entitásként élő Bach. Ezen okok miatt Hasse „újjáélesztése” egészen napjainkig húzódott, de véleményem szerint nem kell sokáig várni arra, hogy újra népszerű legyen; zenéje tenni fog róla.

Julia Lezsnyeva és Max Emanuel Cenčić (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Julia Lezsnyeva és Max Emanuel Cenčić (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Csakhogy ahhoz, hogy a nagyközönség számára Hasse ugyanolyan állócsillag legyen, mint az 1700-as években, jó előadások kellenek. Ezért örültem előre, hogy az idei Tavaszi Fesztiválon bemutatásra kerül Siroe, Perzsia királya című operája. Külön fokozta az érdeklődésemet, hogy nem az 1733-as eredeti verziót, hanem az 1763-as varsóit adják elő. Bár az első változat hozta meg Hassénak a világhírt – vagyis olyan rossz nem lehet –, viszont a későbbi, átdolgozott változat nagyban előre mutat a klasszikus repertoár felé. Így egy olyan kapcsot ismerhettünk meg, ami – sok minden más mellett – összeköti a barokk operaszerzőket a korai Mozarttal.

Kevésbé lelkesedtem viszont azért, hogy minderre a Vígszínházban kerül sor. Bevallom őszintén, a MüPához és Zeneakadémiához szokott fülemmel nem vártam túl sokat egy olyan teremtől, amely elsősorban prózai színházként funkcionál. Azonban pozitívan csalódtam: bár minden egy picit szárazan szólt, de nem erőtlenül vagy színtelenül. A helyszínen uralkodó meleg is elsősorban a közönséget zavarta, másodsorban a zenekart – a második felvonásban a hangszerek némileg elhangolódtak, ezzel intonációs problémákat generálva –, a szereplőket azonban egyáltalán nem.

Bár a Vígszínházban teljes színpadi előadásra is lehetőség lett volna, ezúttal – a produkció turnéjának többi állomásához hasonlóan – félig szcenírozott előadást élvezhetett a budapesti publikum. (Nem mellesleg ez a produkció a címszerepet alakító Max Emanuel Cenčić operarendezői bemutatkozása.) A félig szcenírozottság ezúttal senkiben sem kelthetett hiányérzetet: a háttérben kifeszített vászonra vetített animációk – Étienne Guiol munkája – nagyszerű hangulatot teremtettek, és hasonlóan jó benyomást keltettek a Bruno de Laverne által tervezett ruhák is. Ezek mellett az előadás során használt pár kellék – szék, kard, stb. – majdhogynem feleslegesnek tűnt. Ezúttal egyébként – a modern kori barokk operarendezések divatjával ellentétben – a történet nem került át egy másik korszakba, még ha az érzelmileg szövevényes librettó nem sok párhuzamot mutat is a valódi ókori perzsiai eseményekkel.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Nehéz mit írni a zenei megszólaltatásról, egyszerűen azért, mert annyira hihetetlenül magas színvonalat képviselt az első hangtól a záró akkordokig. Az előadók közül kiemelendő Roxana Constantinescu (Emira), aki betegen is vállalta az előadást – bár e tény, ha nem mondják be az előadás előtt, valószínűleg fel sem tűnt volna. Hasonlóan jó benyomást keltett a Medarsét alakító Mary-Ellen Nesi is. Persze, amint az várható volt, az este sztárja Julia Lezsnyeva lett, de erre a titulusra abszolút rá is szolgált. Ritka az olyan szerencsés együttállás, amikor egy igazán jó hanganyag hasonló kidolgozottsággal és technikával párosul, miközben az előadó személyiségére is az elragadó a legenyhébb jelző. Lezsnyevára pedig mindez igaz, nem volt tehát véletlen, hogy a darab utolsó száma majdnem el is maradt, az előző, Lezsnyevának szóló tapsvihar miatt. A férfiak közül az öreg Arassét alakító Lauren Snouffer hangja tetszett a legjobban, maga mögé utasítva az amúgy szintén zseniális Cenčićet (Siroe) – utóbbinak kicsit túlságosan forszírozott és vibrált hangjával nem vagyok kibékülve, de ezt egyéni ízlésficamomnak tudom be. A Cosroe szerepét megformáló Juan Sancho kissé fakónak tűnt egy ilyen sztárszereposztásban, ám biztos vagyok benne, hogy ha csak őt hallgatom, nem éreztem volna így.

Az est meglepetése az Armonia Aeterna zenekar volt görög karmesterével, George Petrouval. Egységes, jól csengő hangon szóltak. Nagyon érezték, hogy mikor kell elő-, illetve háttérben lenniük, s ez különösen fontos egy operaelőadás esetében. Ráadásul nem kis részt vállaltak abban, hogy az előadás mindvégig izzott, egy perc unalmat sem hagyva a közönségnek.

Tanulság? Hiába tudunk – köszönhetően a zenetudományi írásoknak – bizonyos művekről: ha azok nem szólalnak meg méltó előadásban, akkor továbbra is csak tudni fogunk róluk, azonban nem fogjuk igazán ismerni, és ami még fontosabb: a helyükön kezelni őket. A nagyszerű zenékről ilyen minőségű előadásban derül ki, hogy ami jó, az tényleg jó.

Fotók: Felvégi Andrea / Budapesti Tavaszi Fesztivál