A zene nagysága

Ferruccio Busoni: Doktor Faust – bemutató a Magyar Állami Operaházban, 2015. május 22. KONDOR KATA írása

Faust és Mefisztó: Szegedi Csaba és László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)
Faust és Mefisztó: Szegedi Csaba és László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)

Végéhez közeledik az Operaház második tematikus évada. A tavaly Richard Strauss életművének szentelt előadások után idén még izgalmasabban kapcsolódtak össze a produkciók: a Faust-történetet feldolgozó operák egymással kölcsönhatásba lépve továbbgondolkodásra késztethetik a befogadót. Néhány ritkábban játszott mű is bekerült a válogatásba, ami ismét nyereség a műfaj kedvelői számára, különösen, ha a modern repertoárról van szó (ám a jövő évad terve szerint az ezen a téren mutatkozó hiányosságok még jobban csökkennek majd). Busoni Doktor Faustját a közönség nagy része még bizonyára nem látta élőben – a korlátozott számú kiadványnak köszönhetően talán még felvételről sem sokan –, így a bemutató tényét már önmagában is jelentős eseményként kell értékelnünk.

Habár az operát a szerző nem fejezte be, így eredeti vagy teljes műről beszélni már önmagában problematikus (a darabot az idők során két változatban is játszották), a budapesti előadáson mindenképpen jelentősen meghúzott változat szólalt meg, a zenei anyagnak nagyjából a fele. A húzások szükségszerűségéről – nagy általánosságban – lehetne vitatkozni, a néző befogadóképességével szembe lehet állítani azt az igényt, hogy a ritkán hallható művek, éppen a velük való találkozás korlátozott lehetőségei miatt, a maguk teljességében csendüljenek fel, ám ezúttal gyaníthatóan az volt a színre állítók elsődleges szándéka, hogy a darabról minél pozitívabb benyomást szerezzen a közönség. A Doktor Faust ugyanis hosszú és nehéz opera, lassan pergő cselekménnyel, a filozofikus tartalomhoz fűzött számos elmélkedő résszel, így első hallásra igen megterhelő lehet még gyakorlott operanézők számára is.

A pármai hercegné és Faust: Bátori Éva és Szegedi Csaba (fotó: Magyar Állami Operaház)
A pármai hercegné és Faust: Bátori Éva és Szegedi Csaba (fotó: Magyar Állami Operaház)

A rövidítés során az eredeti dramaturgia kevéssé sérült, majdnem minden cselekményes jelenet – ha jelentős kihagyásokkal is – elhangzott, talán csak egy-két ponton éreztem, hogy a hiányzó részeket nem ismerő nézőknek gondjai támadhatnak az értelmezést illetően. A második prológban kevéssé lehetett világos, miért olyan elutasító Faust Mefisztóval, miközben néhány perce ő maga kérte annak megjelenését, amennyiben nem tudunk róla, hogy a doktor előzőleg öt ördögi szellemben is csalódott már. A másik hiányosság talán még fontosabb: nem láthatjuk, ahogyan Faust megöleti az elcsábított leány bátyját, a katonát. Mivel a darab több ponton is eltér a történet közismert feldolgozásaitól, ezt a momentumot teljes bizonyossággal még csak kikövetkeztetni sem lehet, ezért súlytalanná válik a férfinak az utolsó jelenetben, az áldozatok közötti megjelenése, és az egész előadás egy szelídebb, kevésbé bűnös Faustot mutat be.

A produkciót félig szcenírozottnak hirdette meg az Operaház, és a rendezés magában hordozta mindazokat a problémákat, amelyek ezt a színházi műfajt kérdésessé teszik. Az előadáson vannak díszletek, habár egyszerűek, és mozgatásuk elég nehézkesen történik. A kórus kottából énekel, mozgásuk inkább jelzésszerű, a főszereplők azonban színészi teljesítményt is nyújtanak. Úgy is mondhatnánk, hogy a színpadi kialakítás nem törekszik az illúziószerűségre, de nem csak erről van szó: amennyire a korlátozott lehetőségek megengedik, a rendező, Szabó Máté igenis teljes színházi hatást kíván gyakorolni a közönségre, erre azonban a jelenlegi produkció szcenikai feltételei nem alkalmasak. A kevesebb több lehetett volna.

Mefisztó: László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)
Mefisztó: László Boldizsár (fotó: Magyar Állami Operaház)

Bár a rendezőnek ezen körülmények között is lehetősége lett volna, hogy a mű vagy a Faust-történet mélyebb értelmezését tárja a közönség elé, erre nem került sor. Az egész produkció illusztratív jellegű, az alakítások jók, de szinte sosem mutatnak túl a karakterek és a helyzetek jóformán betű szerinti értelmezésén. A színpadi látvány mutatós és hatásos, a jelek szerint a rendező leginkább képekben gondolkodott, akad is néhány jól sikerült beállítás, mint például Faust képletekkel teleírt dolgozószobája vagy a Heléna-jelenet kivetített idilli tájának a füstön át megtörő kékeszöld sugarai, ám ezek látványelemek legfeljebb hangulati kiegészítői az előadásnak. Kár érte, a mű filozófiai jelentésrétege igényelné a mélyebb interpretációt, az anyag nem tűri meg, hogy a színre állítás afféle kommentár nélküli, közvetlen áteresztő közeg legyen. Nem minden mű esetében van így, előfordul, hogy egy igényes és alapos, a darab elsődleges jelentését rekonstruáló rendezés is elégedettséggel tölthet el, a Busoni-opera esetében azonban számtalan olyan kérdés merül fel, amely alaposabb értelmezés hiányában a levegőben lógva marad. Nem lehet elsiklani amellett, mit gondolunk bűnről és erényről, arról, az ember maga irányítja-e sorsát, és mi az élet értelme. Ha ezekről a kérdésekről egy alkotónak nincs mondanivalója, akkor valószínűleg nem egy Faust-tematikájú darabhoz kellene nyúlnia.

Faust (Szegedi Csaba) és a krakkói diákok (fotó: Magyar Állami Operaház)
Faust (Szegedi Csaba) és a krakkói diákok (fotó: Magyar Állami Operaház)

Amilyen felemás érzéseink lehettek a rendezéssel kapcsolatban, annál több örömöt lelhettünk a zenei megvalósításban. Szegedi Csabát már régóta kerülgetik a súlyosabb, drámai figurák és az összetettebb főszerepek; most a fiatal művésznek lehetősége van képességeinek legjavát megmutatni. A hang ugyan fiatalosan szól, teljes mértékben még nem fejlődött ki az a csengése és vivőereje, amely az ilyen típusú szerepek megszólaltatásához szükséges, ám az énekes jó úton jár, erővel is győzi a szólamát, még ha nem is mindig sikerül kellően érvényesülnie a roppant sűrű zenei szövetben. Fiatalsága abban sem akadályozza meg az énekest, hogy kellő mélységet adjon Faust karakterének, és az érzelmi átélés olyan fokát mutatja meg, amely hitelessé teszi a figura küzdelmeit.

Busoni szokatlan módon tenorra írta Mefisztó szerepét, és annak földöntúliságát gyakran embertelenül magasra vezetett szólammal jelzi. László Boldizsár sikerrel veszi ezeket a szédítő magasságokat, ami önmagában is szép teljesítmény, ördög-ábrázolása ugyanakkor ambivalens érzéseket kelt. Egyfelől övé az egész produkció legkidolgozottabb, legalaposabb szerepformálása, minden mozdulata, a legkisebb arcrándulásig is a megformált figura ábrázolását szolgálja. Ez a sokszor már komikusan túljátszott, inkább groteszkül nevetséges, mintsem félelmetesen hatalmas ördög bizonyára jól illene más darabokhoz, ám nem Busoni végletesen sötét és kiábrándító művébe. A Doktor Faust Mefisztója kegyetlen és hatalmas, már a szerződéskötéskor rákényszeríti az akaratát Faustra, és sosem vall kudarcot, a mű végén csak egy távoli reménysugár jelzi, hogy uralma esetleg mégsem örökké való. Ezzel az elementáris erejű gonosszal a produkció adósunk maradt.

A pármai hercegi pár: Bátori Éva és Busa Tamás (fotó: Magyar Állami Operaház)
A pármai hercegi pár: Bátori Éva és Busa Tamás (fotó: Magyar Állami Operaház)

Hasonlóképpen, ám eltérő okból ambivalens érzést hagy maga után Bátori Éva a pármai hercegné szerepében. Esetében nem a karakterábrázolás szenved csorbát, sőt, a művésznő lenyűgöző erővel tolmácsolja az összetett érzelemvilágú hősnő valamennyi küzdelmét, vívódását. Énekesként azonban határait feszegeti; bár vannak ragyogó vokális pillanatok is, a színtelenné váló mélységek, egyes megmerevedő dallamívek csorbát ejtenek a produkción. Nem mondom, hogy nem vagyunk hajlandók egyes jelenetek izzó drámaisága miatt szemet hunyni ezen hibák felett, ám ha erre kényszerülünk, már messze kerültünk a szerep ideális megvalósításától.

A kisebb szerepek alakítói közül ki kell emelni a Wagnert éneklő Geiger Lajost, akit talán sosem hallottam még ilyen meggyőzőnek. Ebben az a legmeglepőbb, hogy a szerep basszusfekvésű, az énekest pedig eddig baritonként ismertük. A mélyebb regiszterben azonban hangja levetkőzi merevségét, feszítettségét, és ha nem is kap igazi, zengő basszus-színt, egészségesebben, természetesebben szól. Busa Tamás a pármai herceg és Cserhalmi Ferenc a ceremóniamester szerepében eléggé fakó vokális produkciót nyújt, szerepeltetésüket kényszermegoldásnak érzem (a fesztivál hátulütője a sok, egyszerre játszott mű nagy énekesigénye). A kisebb szerepekben a Magyar Állami Operaház Énekkarának tagjai tisztességgel álltak helyt; kár, hogy a színlap nem nevesítette őket.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Az est hőse a karmester, Vajda Gergely volt, akinek az utóbbi időben itthon végzett munkássága előtt nem lehet nem csodálattal adózni. Ezen az estén is a zenekar nyújtotta a legnagyobb élményt, a legegyenletesebben magas színvonalú teljesítményt. Busoni zenéje hihetetlenül sokrétű, összefogása nagyon komoly szakmai felkészültséget kíván. Nem is lehetett panaszunk, a muzsika nem csupán gazdagon, élményszerűen és kifejezően szólalt meg (már ekkor is elégedettek lehettünk volna), hanem intellektuális rétegét is megmutatta, a mű különleges dramaturgiájára jellemző módon a zene a filozófiai tartalmat kiegészítő-magyarázó-továbbgondoló funkcióját is betöltötte. És ki kell emelni az énekkar teljesítményét is, akiktől néhány igen jelentős megszólalást hallhattunk.

Elsősorban zenei élményt jelentett Busoni Doktor Faust című operájának előadása, abban azonban olyan jelentőset, ami egy kevésbé rövidített, teljesen szcenírozott, az évad nagy premierjeinek sorába illő produkcióban is megállta volna a helyét. Most csak ennyi ismerkedési lehetőséget kaptunk ezzel az érdekes darabbal, ám biztos vagyok benne, hogy sokan mélyebben is elmerülnének benne. Talán lesz még rá lehetőségük, zeneileg hasonlóan kimunkált produkcióban, idehaza, élőben…

Fotók: Magyar Állami Operaház