A végzet hatalma

Jean-Baptiste Lemoyne: Phèdre – BÉKEFI TEODÓRA írása az opera szeptember 11-i koncertszerű előadásáról a Müpában

Jean-Baptiste Lemoyne Phèdre című művének Müpa-beli előadásával újabb állomásához érkezett Vashegyi György és együttesei, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar missziónak is tekinthető vállalása, mely a francia barokk operák újrafelfedezésére irányul. A művet 1786-ban mutatták be először, majd 1792-ig minden évben előadták, az elmúlt bő két évszázadban azonban teljes egészében egyszer sem játszották el.

Pedig Lemoyne operája szövegét és zenéjét tekintve is figyelemreméltó. A librettó alapjául szolgáló mű, Racine Phaedrája ugyan hétköznapi választásnak számít – akkoriban kordivat volt francia klasszicista drámákat feldolgozni –, François-Benoît Hoffman szövege azonban mind költőiségében, mind a cselekmény és a jellemek átformálásában tud újat mutatni. A Hippolytos és Phaedra közti ellentétet a mű két istennő, Diana és Venus oppozíciójával érzékelteti. Hippolytos és kísérői rögtön a nyitány után egy grandiózus himnusszal éltetik a vadászat előtt Dianát, majd Phaedra és Venus papnőinek imáját halljuk a szerelem istennőjéhez fordulva. Phaedra azért imádkozik az istennőhöz, hogy elmúljon bűnös vágya saját nevelt fia iránt, azonban az ima csúcspontján véletlenül Diana nevét mondja ki, így az ima hatástalan marad. Természetesen véletlenről szó sincs: a Racine által is finoman ábrázolt lélektani folyamatok tovább bonyolódnak Hoffman szövegében. Ezt az aspektust a zene is erősíti:

Phaedra egyre fokozódó, a szerelem és a bűntudat harca okozta őrületét Lemoyne bámulatos finomsággal ábrázolja az áriákban.

A dinamikai váltások, a szinte beszédszerű részletek nagy technikai felkészültséget igényelnek az énekes részéről, Judith van Wanroij azonban nemcsak hangilag, de színészileg is megrendítő volt Phaedra szerepében.

Vashegyi György (fotó: Posztós János / Müpa)

Hoffman Hippolytos karakterét is némiképp átalakította: az ő egyetlen motivációja az apja iránt érzett végtelen szeretet, mostohaanyja visszautasításában tehát nem játszik szerepet egy másik nő (Aricia nem is szerepel az operában). Sőt, apja halála felett érzett fájdalmában még a trónról is lemond Phaedra javára.

Hippolytos karaktere igencsak leegyszerűsödött tehát, így azonban még alkalmasabb rá, hogy szilárd jellemként Phaedra valódi ellenpontját képezze a műben,

s ezt Julien Behr kiválóan meg tudta jeleníteni hangjának magabiztos rendíthetetlenségével.

A produkció összes közreműködőjéről tulajdonképpen csak pozitívumokat lehet elmondani: Melody Louledjian hangja szép és könnyed, pont, amilyennek elképzeljük az általa megformált Oinonét. Ki kell emelni Tassis Christoyannist, aki Theseus vívódásainak minden végletét érzékenyen jelenítette meg fantasztikus baritonjával. Ludivine Gombert mint Venus papnője és Jérôme Boutillier az államférfi és a hírnök szerepében szintén kimagasló teljesítményt nyújtott – az pedig az elmúlt évek tapasztalata alapján nem meglepő, hogy az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus Vashegyi György vezetésével micsoda színvonalon tárja elénk az újabb és újabb barokk remekműveket.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Müpa)

Sok volt tehát a (jó értelemben) megszokott elem az előadásban, mégis kiemelhetünk valamit, ami a Phèdre-t különösen izgalmassá teszi: a zene és a szöveg a végletekig feszíti azt az ellentétet, ami a lélektani folyamatok és a végzetszerűség megkérdőjelezhetetlensége közt fennáll. A Phèdre nem szintetizálásra törekszik, épp ellenkezőleg, megpróbálja a lélektaniságot a lehető legfinomabban kibontani – hogy aztán mégiscsak mindent egy csapásra felülírjon a végzet hatalma.