A kommunikáció: forr a dal ma

Operaházi évadnyitó A telefonnal és Falstaff-fal. FÜLÖP KÁROLY beszámolója a szeptember 21-i programsorozatról

Falstaff: Kiril Manolov (fotó: Vermes Tibor)
Falstaff: Kiril Manolov (fotó: Vermes Tibor)

Nem lehet nem észrevenni az Operaház PR-tevékenységében bekövetkezett változásokat: a kommunikáció, a közönség megszólításának új formáit keresi folyamatosan, s lassan már hagyományokat is felmutathat e téren. Az évről évre új ötlettel előrukkoló imázskampány, a közösségi oldalra feltöltött anyagok és játékok, a majdnem két éve rendszeresen megjelenő saját folyóirat elengedhetetlen része a promóciónak. Idén már a Sziget Fesztivál javarészt nem az opera iránt érdeklődő vagy azzal nem találkozó közönségrétegének meghódítása is a célok közt szerepelt. Az Andrássy útra való kiköltözés valamikor az Anyegin fekete rózsáival kezdődött, azóta a karácsonyi és az évadindító időszakban már hagyományosan találkozhatunk az Opera művészeivel, produkciókkal és installációkkal az Ybl-palotát körülvevő utcákon. Vadhajtások persze vannak, a letisztulásra várni kell; de az biztos, hogy a törekvést észre kell venni: az opera kampánycsapata figyelmet kelt, meghökkent, sokkol, mulattat és aktivizál – jelen van! Az évadnyitó előadás utcai élő és televíziós közvetítésének hagyománya a tavalyi Hunyadi-premierrel vette kezdetét.

Az idei évadnyitó rendezvényei között egy napon két operát is láthattunk, s mindkettőt éppen a komikus kategóriából. A két darab furcsa párosítása alapvetően felveti a gondolatot: miközben az Operaház a kommunikáció legújabb vívmányait (lehetőségeit?) igyekszik meghódítani, rögtön a retróra hivatkozik. Szerencsére nem a színház irányításának szellemiségével is egyeztethetetlen nosztalgiázással teszi, vagyis az ötvenes-hatvanas évek most bemutatott világa nem az itthoni életből merít; inkább egy olyan világból, aminek annak idején részesei nem lehettünk. Nosztalgiázni: azaz gondolni, emlékezni bármire szabadon lehet.

A lényeg: forr a dal ma – vagyis játszanak az Operában, bemutató van, énekelnek kint és bent, s ebből senki sem marad ki, aki a Ház előtt elsétál. Sőt, a tévékészülék távirányítóját kapcsolgatók is megtudják: este az Opera színpadán valami kövér, agancsos fickó rohangál. S aki leteszi a távkapcsolót, s megállapodik véletlenül a nevezett adásnál, megtudhatja azt is, hogy e keserédes komédia főhőse nem más, mint Shakespeare és Verdi teremtménye: Sir John Falstaff lovag, s épp teszi a szépet különböző hölgyeknek némi vagyon reményében, akik persze megleckéztetik. A cselszövések és fondorlatos tréfák szövevényéből pedig az ifjak gyönyörű szép, tiszta szerelme bontakozik ki.  Az idős Verdi kacagást, az élet gondjait feledtető mókát üzen közönségének, az Operaház szintén vidám évadot kíván mindannyiunknak a két vígopera bemutatójával.

Zárókép, középen Barát Emőke mint Nanetta (fotó: Vermes Tibor)
Zárókép, középen Barát Emőke mint Nanetta (fotó: Vermes Tibor)

A két produkció közül kivitelezésben, üzenetében Gian Carlo Menotti A telefon című vígjátéka tűnik sikeresebbnek. A rendező, Almási-Tóth András jó érzékkel tette maivá az operát, szórakoztató volt, látványos – és élvezhető. Nem lehet elmenni amellett, hogy pár éve pont egy sarokkal a mostani premier helyszínétől hasonló tárgykörben már láthattunk egy kortárs operát. Ennek minden pozitív szerzői szándéka ellenére az összevetés jól mutatja, hogy Menotti műve, noha 1947-es keletkezésű, sokkal korszerűbb – és fogyaszthatóbb. Menotti ugyanis rámutat egy jelenségre, az emberi kommunikáció sikertelenségére, arra az ellentmondásra: hiába az emberi érintkezést alapvetően szolgáló telefon, ha éppen miatta lehetetlenedik el a szemtől szembeni kommunikálás. Mára a face to face helyét még inkább a fész vette át: a rendező ennek megfelelően az internetnemzedék ifjúságával játszatja a kétszereplős vígoperát. Ez a nemzedék már kevéssé emlékezhet a spirálos, pláne az egyenes zsinórú készülékekre, az évtizedes várakozásokra, a fővonalak ikresítésére – míg az iker telefonált, addig esély nem volt arra, hogy vonalat kapjon az ember, csak idegbajt. Jé, máris nosztalgiázom… Mindenesetre ami Menottinál igaz volt, az ma – Almási-Tóth rendezésében is – fokozottan igaz. Kárhoztatjuk az internetet, a mobiltelefont, mindent… Pedig ezek csak tárgyak, nem ők cselekszenek rosszul; jól használva hasznosak. Nem a telefon, nem a mobil a hibás, hogy a darabbéli Ben nem tudja elmondani szerelmi vallomását. A lány nem képes figyelmet fordítani a fiúra, rohan csevegni, amint megcsörren a készülék. Márpedig az folyamatosan ezt teszi. Az életre keltett rózsaszín, csajos mobil humorosan mutatja be ember és tárgy kölcsönös függőségét, a telefonnak arca van (= testre szabás), s ezen az arcon bizony a gazdája iránti szerelmes sóvárgás, szerelmi vágy is tükröződik. Miközben Lucy (Sáfár Orsolya) és mobilja édes kettesben függeszti egymásra szerelmes tekintetét, Bent (Bátki Fazekas Zoltán) bánat gyötri: végső kilátástalanságában rájön, hogyan fordíthatná saját javára a technika vívmányát – Menotti eredetijében egy, a pályaudvarra vezető úton álló telefonfülkéből (ma már kevésbé találna ilyet), a mostani produkcióban mobilról felhívja kedvesét. Lucy mobilja megcsörren, a szerelem beteljesedhet… Ben rájött, hogyan lehet élni a telefonnal, míg Lucy egyelőre csak visszaélni tud vele. Ha ketten együtt akarnak maradni, majd megtanulja használni is.

A telefon: Sáfár Orsolya, Bátki Fazekas Zoltán és Poroszlay Kristóf (fotó: Fülöp Károly)
A telefon: Sáfár Orsolya, Bátki Fazekas Zoltán és Poroszlay Kristóf (fotó: Fülöp Károly)

A két énekes szólista érthetően, a szabadtéren hagyományos gyakorlatnak megfelelő hangosítással, jól oldotta meg vokális szerepét; a táncosok – és kiemelten a telefont megszemélyesítő Poroszlay Kristóf – remek karaktereket hoztak, mozgalmasabbá téve a kétszereplős komédiát. Egyszerre minden apró szellemességet nem is lehetett megfigyelni, talán egyszer, ha úgy döntene az Opera, hogy a fiataloknak szóló matinékon is bemutatná a darabot.

A csupán fél órás játékidejű kisopera látvány- és színvilága erőteljes és hivalkodó. Az Operaház közösségi oldalán megjelent fotó nagy vihart kavart: döbbenet és átkozódás, felháborodás, rajongás és lájkolás, a felelősség kérdésének számonkérése, az erkölcs… – mint Sir Johntól tudjuk…  A Hajós utcai szfinxet és az épület mögötte lévő falrészletét ugyanis rikító graffiti és színezés tarkítja. Ez a díszlet. Mintha a civilizáció kezdetének jelképe, a XIX-XX. század fordulójának, az egyiptológia virágkorának idején életre kelt kőoroszlán pop-art színezete is mutatná: lám, idáig devalválódott az emberiség, a kultúra. Ennek megfelelően csiricsáré a szereplők és a táncosok öltözéke, Lucy barokkot idéző parókájától Ben clown-jelmezén át a plázacica style-ig minden megtalálható. Kavalkád, miképpen az a zene is: Menotti hol Puccinit, hol belcantót vagy operettkeringőt idéz. S kavalkád, miképpen az este bemutatott Falstaff is, Verdié és Arnaud Bernard rendezőé egyaránt. Mindkét opera azt üzeni: „Ez a világ mily furcsa, lám, mind bolond az ember…”. Verdi a XIX. század végének, Bernard és Menotti az 1950-60-as éveknek, Almási-Tóth András pedig a mának.

Falstaff és Ford: Kiril Manolov és Alik Abdukayumov (fotó: Vermes Tibor)
Falstaff és Ford: Kiril Manolov és Alik Abdukayumov (fotó: Vermes Tibor)

Az Évadnyitány címet viselő program másik operabemutatója a fő attrakciónak szánt esti premier, Verdi Falstaffja volt. Az idős komponista mesterműve látványban, befektetésben, művészi munkában: egyáltalán minden szempontból magasabb követelményeket támaszt, mint a délutáni kamaraopera. Az eredmény sajnos csak részleges. Arnaud Bernard rendezéséről bővebb mondandóm nem akadt: modernnek hirdetett, modernnek látszó, de alapjában hagyományos rendezés. A szereplőkkel láthatóan jól dolgozott, a karakterek kibontása sikeres, a színészi játékkal általában elégedettek lehetünk, olykor kiemelkedő alakításoknak tapsolhattunk. Nagyjából ennyi a rendező érdeme, meg hogy nem csapta agyon a darabot vállalhatatlan ötletekkel. Két dolgot talált ki: az egyik, hogy a cselekményt az ’50-es-’60-as évekbe helyezi, a másik, hogy filmnek rendezi. Ezzel két üzenete van mindjárt: az emberek ilyenek voltak 1960-ban is, és lehet róluk filmet forgatni.

A windsori víg nők: Budai Lívia, Baráth Emőke, Fodor Beatrix és Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)
A windsori víg nők: Budai Lívia, Baráth Emőke, Fodor Beatrix és Gál Erika (fotó: Vermes Tibor)

Díszlet- és még inkább jelmeztervezőként kiválónak tartom Bernard munkáját: a kosztümök, kiegészítők és egyéb kellékek pazar választéka remek stílusismeretről és ötletgazdagságról tanúskodik. A díszletként és az egyes képekben visszatérő elemként használt televízió, a feliratok, a mosókonyha berendezési tárgyai mind-mind a pop-art ikonjának, Andy Warholnak munkáit vagy Edward Hopper festményeit idézik. Mi pedig nosztalgiázhatunk egy nálunk sohasem ismert, de annak idején titokban vágyott világ után. Mert ez nem a magyar retro, hanem a Campbell’s konzerv és a Marilyn diptichon-fémjelezte amerikai álom. Erről az álomvilágról forgatja Falstaff-filmjét Bernard; az előadás kezdetén kezdődik a film: Sir John a filmcímként szolgáló neve előtt ül, olvas. A záró filmkocka középpontjában szintén ő van, az összes szereplő keretezte állóképben. És persze The End a felirat. A két képkocka között láthatjuk három felvonásban Sir John Falstaff történetét egy filmstúdióban megelevenedni; a fogadót kellékesek kitolják, a konyhát beforgatják. Szívbe markoló a megázott lovag egyedülléte az üres stúdióban: a lecsupaszított színpadon egy-két filmgépet látunk, néhány kelléket, egy létrát a sarokban. Üres és sötét minden: „Nyomorult világ!” Majd ismét benépesül a szín, hogy leereszkedjék a stúdió zsinórpadlásáról a hatalmas tölgy, a díszlet, hogy megkezdődjék a tündérjáték hollywoodi varázslata. A filmezés aranykora. Arnaud Bernard szépen végigviszi ezt a szálat, az apró részletekre is ügyel; érdemes itt megemlíteni a lábáztató lavór kiúsztatását, miközben felépül a tündér-kép. A rendező a színpadi látvánnyal sem marad adósunk: a tündérjáték lenyűgöző szépségű, akárcsak a kocsmajelenet apró képeinek sokasága, a trófeák rengetege. Az előadás tökéletesen megteremti az ötvenes-hatvanas évek illúzióját, csak épp a máról nem szól. Ebből a szempontból rokonságot mutat Valló Péternek a XIX. századba áthelyezett Manonjával. Öncélú és fölösleges. Itt, most talán nem hibás, ez az egyetlen különbség.

Falstaff: Kiril Manolov (fotó: Vermes Tibor)
Falstaff: Kiril Manolov (fotó: Vermes Tibor)

Ebben a közegben jelennek meg a szereplők, a központi figura nyilván a címszereplő, Falstaff. Nagy szerep, nagy figura, talán túl nagy is ahhoz, hogy a vendég Kiril Manolov művészete kitöltse. A nyitóképben bántón erőtlen volt hangja, annyira, hogy hirtelen aggódni kellett: egész estére elvész a lovag alakja – a termete ellenére. A nagymonológ után már magára talált, s a szólamot korrekt módon hozta. Az énekes igyekezete tagadhatatlan, játékában sokszínű ábrázolásra törekszik: haragja félelmetes, cselszövő játékait élvezni látszik, Falstaff öniróniáját is láttatja. A figurának a szerepből és a művész személyiségéből táplált filozófiája okoz hiányérzetet a Melis György vagy Gregor József által elkényeztetett magyar közönségnek. Ford szerepét a Simon Boccanegrában megismert Alik Abdukayumov, Budapest visszatérő vendége alakította. A szólamot elfogadható szinten elénekelte, de Fordja nem elég erőteljes, nem elég őrült féltékenységében; alakítása számomra nem maradt emlékezetes.  Mint ahogy az volt a tévéfilmen Sólyom-Nagy Sándoré, aki színpadon kiváló Fallstaffot is játszott. A hölgyek nyertek ezen az estén: Fodor Beatrix remekül énekel, és kiváló komikusi vénával szögezi magára a néző tekintetét. Budai Lívia egyszerre volt boszorkány, dögös csábító, és persze ez hangilag is igaz rá: mélységei még ma is csodálatosak. A szólam egy töredéke kissé halk volt, de mi az az intenzív színpadi jelenlét komplexitásához képest. Gál Erika szépen éneklő bájos Meg, Horváth István meglehetősen bárgyú Bardolfo voltak jól eltalált szerepükben.

Jelenet a második felvonásból (fotó: Vermes Tibor)
Jelenet a második felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

Kiemelném az ifjú szerelmeseket alakító Balczó Pétert és Baráth Emőkét. Balczó sérülése ellenére is vállalta a szerepet, a rendező miatta átrendezte a figura mozgásvilágát; véleményem szerint az egyszerű séta előnyösebb lett volna. Mindketten szépen formálták dallamaikat, ketten együtt és külön is; Annuska dala tündéri bájjal szólalt meg.

Az Operaház Ének- és Zenekara szintén jó teljesítményt mutatott, sok munkájuk abszolút megérdemelt jutalma a siker, a közönség lelkesedése. Verdi kései remeke azonban költészet, azon belül is a legmagasabb szféra. Az igazi szépség a részletekben lakozik, mivel a szereplőket sem elsősorban szép melódiájú áriákkal jellemzi Verdi, hanem együtteseikkel, egymásba olvadó dallamtöredékekkel, cizellált hangszeres megoldásokkal. Az idős mester addig páratlan sokszínűséggel, jellem- és szituációteremtő erővel megszólaló zenekara megkívánja a további finomítást, elsősorban a karmester, Halász Péter munkáját, olyan alapos felkészültségét, amilyet az előadás műsorfüzetébe írt tanulmánya és a Falstaff iránti kétségtelen elkötelezettsége sugall.

Befejeztem beszámolómat az operaházi Évadnyitány operaprodukcióiról. És még a telefonom sem szólalt meg közben. Ja… a másik szobában volt… Jé… Három üzenet!

Fotók: Fülöp Károly (A telefon – mobiltelefonnal); Vermes Tibor (Falstaff)