A fajok cirkuszában

Viktor Ullmann: Atlantisz császára – Az Opera Krakówska produkciója az Armel Operaversenyen, 2011. október 10. CSEPELYI ADRIENN írása

A Halál: Vaszil Szlipak (fotó: Kelemen József)

A lengyelekben mindig bízhatok. Egyrészt szerencsém van, mert én rossz előadást még lengyel operában/operától nem láttam, másrészt meg, ha egy-egy élmény nem volt tökéletes, akkor is éreztem benne azt, ami itthon ritka, mint a fehér holló: a koncepciót. Legyen szó a jelmezről, a díszletről vagy a rendezésről: semmi sem volt véletlenszerű.

Az Atlantisz császárában sem. Első látásra (a történet szempontjából legalábbis) semleges látvány: kihalt, lepusztult vidámpark, annak is a körhintája (ha akarom, akasztófákat idéző sziluettel). Az a fajta, amelyet mindenki jól ismer, aki látott már klasszikus hollywoodi vidámparkos filmet, mondjuk a legendás Meet Me in St. Louis címűt, Judy Garlanddal. Igen, klisé a záróra után elcsendesedő, valójában szomorúságot árasztó, kiüresedett vidámpark és cirkusz – na de miért ne élhetne vele egy rendező, ha az történetesen tökéletesen ráerősít a darab librettójára és zenéjére? Számos olvasata van a cirkusz szónak, áttételesen számos nyelvben a világ fölött elhatalmasodó káoszt jelenti (részben magyarul is). Így tulajdonképpen a diktatúra metaforája, s a rendezőnő, Beata Redo-Dobber mindezt kései, széthulló formájában ábrázolja. A körhintának már csak a váza van meg, a figurák, amelyek egykor rajta álltak, mint a cövek, és forogtak, amerre a hinta vitte őket, most már önálló életet élnek, leszállnak, ha úgy tartja kedvük – hát nem tökéletesen leírja egy diktatúra pusztulását? Adyval szólva: „Céljainkat elcélozták, / Életünket már elélték. / Cirkusz-ponyvák / Bohóc-sorsa leng előttünk.”

Jelenet az előadásból (fotó: Kelemen József)
Jelenet az előadásból (fotó: Kelemen József)

Ily módon a körhinta funkciója tisztázott, a bohócorr elcsépeltségével lehet ugyan érvelni, ahogyan többen tették az előadás után, ám a szövegkönyv egyik kulcsmondata magyarázatot ad rá: „Az önmagát gúnyoló kacaj örökké fennmarad.” Ez hát az indok, amiért nem pusztulhat el a Bohóc, akinek személye egyenesen következik a librettó idézett részletéből. Ugyan, miért is kellene az átvitt értelmű szenvedőre még egy harmadik jelentésréteget is tapasztani, erőltetni? Harlekin ugyanis az egyetlen, aki ebben a történetben nem veszi túlságosan komolyan magát, ezáltal nem is pusztulhat el. A Dobos épp ezt a hibáját fogja levetkőzni, amikor a pásztorjátékba illő páros (Katona és Lány) kibontja a haját, megszabadítja a nyakkendőjétől, és egyúttal fel is szabadítja. A Halál szintén olyan komolyan veszi magát, hogy tulajdon hivatásáról is lemond, csak hogy megmutassa: neki van a legnagyobb hatalma, hiába hívják Overallnak a Császárt (utalás a német himnuszra, ugyebár). E szempontból azonban a Császár a legmegátalkodottabb: ha a Halál nem gyilkol tovább, hát hadd higgyék az emberek, hogy ez is az ő műve – rendeletbe adja mindezt!

A Halál és a Bohóc: Vaszil Szlipak és Szasa Petrovics (fotó: Kelemen József)

Redo-Dobbernek nem ez az első lágeroperája, két éve megrendezte már Hans Krása Brundibárját, s ez épp elég tapasztalat volt ahhoz, hogy megtanulja, mi a mérték egy ilyen mű esetében: nem esik túlzásokba, nem akar szájba rágni, hagyja, hadd éljen a lebilincselően megírt szövegkönyv. Viktor Ullmann operája talán leginkább Brecht irányába mutat, de annál – elvontsága ellenére is – kevésbé merev. Énekesi szempontból mindez azért fontos, mert a kevésbé tablószerű karakterábrázolás nagyobb mozgásteret enged meg három szerepben is, s ezek közül kettő (a Bohóc és a Halál) versenyszerep volt (a harmadik a Dobosé). Az ukrán versenyző, Vaszil Szlipak nagyszerűen érezte magát Halálként: egy-egy pillanattól eltekintve, amelyben kicsit manírosnak tűnt színészileg, kiválóan élt együtt a rendezéssel és a többi színésszel is – párbeszédei a másik versenyzővel, a szerb Szasa Petroviccsal, kifejezetten izgalmasak voltak. Szlipak hangilag magabiztosabbnak tűnt – ilyen szempontból Petrovicsnak nemigen volt szerencsés a Bohóc szerep szerinti elesettsége, ez ugyanis csak kidomborította a (különösen az előadás elején érezhető) apró bizonytalanságait. Izgult, sajnos érezhetően meg-megremegett a hangja néha – ezt viszont a színpadi rutin le fogja gyűrni, ez pedig szép perspektívát sejtet Petrovics előtt.

Ami azt illeti, Szlipak egyértelműen kiemelkedett a szereplők közül, nem is kérdés, hogy megérdemelten választották a legjobb férfi előadónak. Gúnyos volt és szarkasztikus, ha kellett, izgalmát kiválóan leplezte, a rockerjelmeznek minden lehetőségét és kliséjét a saját javára fordította, jelenléte volt a színpadon. Ígéretes tehetség, örök kérdés persze, hogy mit tud nyújtani líraibb szerepkörben – ha a dolgok így folytatódnak, vélhetően hamarosan megtudhatjuk ezt is. Mindenképp megemlíteném még a Dobos szerepében Anna Lubańskát, aki kifogástalan, mi több, monológjánál, szuggesztív produkciót nyújtott.

A Halál és a Bohóc: Vaszil Szlipak és Szasa Petrovics (fotó: Kelemen József)

A zenekar korrektül megoldotta feladatát – természetesen egy ismeretlen helyen mindig nehezebb a kívánatos hangzást belőni, ám egy ilyen jól összehangolt, tartalmas és okos előadásnál eszem ágában sincs a kákán is csomót keresni.

Fotók: Kelemen József / Armel Operaverseny és Fesztivál