Patricia Petibon, Lawrence Brownlee és a Magyar Állami Operaház énekesei az Eiffel Műhelyház Kodály Zoltán parkjában. KONDOR KATA írása az augusztus 21-i koncertről
Úgy tűnik, a tavalyi évben a Magyar Állami Operaház hagyományt teremtett, már másodjára ülhettünk augusztus végén az Eiffel Műhelyház körül elterülő Kodály Zoltán parkban, és élvezhettük a magyar énekesek produkciói mellett ezúttal kettő, nemzetközileg ismert operasztár koncertjét. Bár a szabadtéri előadások ambivalens érzéseket válthatnak ki az emberben, hiszen a hangminőség kétségtelenül csorbát szenved a kihangosítás nyújtotta akusztikai lehetőségek miatt, a hangulat kárpótolhat, és egy szép nyári estét sokkal szívesebben töltünk a csillagos ég alatt. Így nem bánjuk annyira, hogy a hozzánk látogató neves énekesek közül néhányakat ilyen körülmények között kell hallgatnunk, már csak azért sem, mert mind a technikai adottságok, mind a két vendégművész hozzájárult ahhoz, hogy emlékezetes esténk legyen.
A koncert első felében a nemrég nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntött Medveczky Ádám ezúttal is precíz és élményt nyújtó vezényletével elhangzó Varázsfuvola-nyitány után magyar énekesek léptek színpadra egy-egy áriával (a középső blokk karmestere Tóth Sámuel Csaba volt).
Erősen értékelendő az a szándék, hogy a műsort összeállítók igyekeztek olyan művészeket összeválogatni, akik az elmúlt év két gáláján nem szerepeltek, több esetben azonban vagy az áriaválasztás nem sikerült megfelelően, vagy a szóban forgó énekes nem volt kellően jó formában, így a hazai rész ingadozó színvonalúra sikerült.
Jobb teljesítményt nyújtottak a hölgyek, a legemlékezetesebb produkció Horti Lilláé volt A denevér Csárdásában, szép, kiegyenlített hangjával, átütő erejű, stabil magasságaival és a darab által megkívánt temperamentummal az énekesnő egyértelmű pozitív kicsengést adott az első rész végének. De azért ne feledkezzünk meg a további szép pillanatokról sem: Mester Viktória kíváncsiságtól fűtött Cherubino-áriájával, Kriszta Kinga rebbenékeny jelenetével a Pillangókisasszonyból maradéktalanul elégedettek lehettünk, és nagyszerűen szerepelt a Magyar Állami Operaház Énekkara is, akik önálló számuk, a Bánk bánból énekelt kórusrészlet mellett több áriában is közreműködtek.
A két sztárvendég közül elsőként Lawrence Brownlee lépett színre, a Don Giovanniból énekelt, Il mio tesoro kezdetű áriában inkább hangja mozgékonyságát mutatta meg, a magasságaira még várnunk kellett. Az azonban már ekkor is kiderült, hogy az énekes minden könnyedség és bravúros díszítés mellett is férfias erővel szóló hanggal rendelkezik. A legpazarabbul Az ezred lánya híres áriája sikerült, nem emlékszem, mikor hallottam úgy ezt a darabot, hogy a híres kilenc C egyáltalán nem tűnt extrém magas hangnak.
Brownlee tökéletesen pozicionált hangképzésével úgy énekelte a C-ket, mintha csak kellemes középlágéban lennének, mintha semmi problémát nem jelentene még jóval följebb menni – egészen a csillagos égig.
És ment is feljebb, hiszen következőnek szintén egy szédítő tartományba szárnyaló áriát énekelt, A lonjumeau-i postakocsis című operából. Jó volt megtapasztalni, hogy a tenorista azzal együtt is levette a lábáról a közönséget, hogy nem különösebben hatásvadász alkat; rendkívüli adottságai persze önmagáért beszélnek, ám a koncert vége felé énekelt könnyedebb számok során (Granada, Vágyom egy nő után) is csak annyi lazaságot engedett meg magának, ami az intonáció és a szólamformálás stabil alapkövei közé befért, az elsődleges célja mindig a precizitás volt. Ezekben a részletek azonban megismerhettük Brownlee hangjának újabb árnyalatait, a pianóban megszólaltatott mélyebb hangtartományban tenorja egészen különleges puhasággal gazdagodott.
Patricia Petibon sokkal megosztóbb jelenség, valószínűleg mindig is az volt, és akik kedvelik, éppen ezen ellentmondásos vonásai miatt teszik. A koncertkörülményekhez képest szélsőséges színészi játéka kicsit túlzónak hatott, érezhetően sokkal nehezebben is nyerte el a közönség lelkesedését, mint partnere.
Pedig ha kizárólag az énekteljesítményre koncentráltunk, stabil technikai tudásról, nagy hangterjedelemről és kidolgozott frázisformálásról győződhettünk meg, legfeljebb az interpretáció és a hangszépség lehetett vitatható.
Az elsőként énekelt Mozart-koncertária például áttetszőségével, légiességével tűnt ki, olyan volt, mint egy lazán szőtt nyári kendő. Több koloratúrjellegű (bár extrém kihívásokat nem támasztó) ária közepette egy Manuel de Falla-operából énekelt darab sikerült a legjobban, az énekesnő egzaltált színpadi alkatához kiválóan illett a mű nyugtalansága, finom árnyalatokra képes hangjával, mesterien adagolt kis glissandókkal pedig még szélsőségesebbé tette a produkciót.
Az áriák mellett elhangzott néhány zenekari szám is – a Magyar Állami Operaház Zenekarát a második részben Kocsár Balázs vezényelte –, valamint a két énekes előadott egy duettet a Traviatából, amiben eltérő művészi karakterük ellenére is jól tudtak együttműködni (a további részekben a zenekarral és a karmesterrel inkább az énekesnő találta meg az összhangot, Brownlee-t időnként lehagyták). A ráadásban aztán nagyobb szerep jutott az olasz repertoárnak, néhány slágerária is felcsendült a Rigolettóból, a Gianni Schicchiből. A különlegességek után az alaprepertoár darabjai sem okoztak csalódást, a művészek szép, kiegyenlített hangon szólaltatták meg őket.
A szabadtéri szezon végén, egy kissé már hűvösebb estén még kijutott a közönségnek a nyári pezsgésből, népszerű és ritkán hallható áriákat egyaránt meghallgathattak, és a könnyed szórakozás mellett akadtak igen igényes művészi pillanatok is. Most már alighanem mindenki kellően kipihente magát, és az elmúlt csonka évad után maximális érdeklődéssel várja a teljes operaelőadásokat.
Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház