A csapatjátékos

Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – BODA BENJAMIN GÁBOR írása az Erkel Színház január 12-i és 17-i előadásairól

Az új esztendő első hónapjában Erwin Schrott vendégszereplése ígérkezett az egyik legfőbb hazai komolyzenei ünnepnek, és vált is a budapesti operaélet kiemelkedő eseményévé. Nem is eseményről, hanem eseménysorozatról van szó, a magyar közönség körében nagy népszerűségnek örvendő uruguayi basszista ugyanis igazi csemegét szolgáltatott a hazai publikumnak. Nem koncerttel érkezett, még csak nem is egy vagy két előadáson szerepelt ugyanazon opera ugyanazon szólamát énekelve, hanem január 10-e és 19-e között négy alkalommal, két szerepben lépett az Erkel Színház színpadára – ugyanabban a műben, a Figaro házasságában 10-én és 12-én Figarót, 17-én és 19-én pedig Almaviva grófot alakította. (Jelen írás a 10-ei és a 17-ei előadások tanulságairól számol be).

Molnár Levente (Almaviva gróf), Erwin Schrott (Figaro) és Rácz Rita (Susanna) (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)

A világsztár a Pesten 1998 óta futó, Galgóczy Judit rendezte előadásba állt be. Ez a Figaro már bemutatója idején sem épp eredetiségével és fantiázadússágával tűnt ki. Néhány egészen jó ötlet mellett körülbelül ugyanannyi, szinte bosszantó beállítást is tartalmaz, de

megvan az az előnye, hogy korhű rendezésként kvázi időtálló, és alkalmat nyújt a mindenkori új beállóknak, hogy megcsillogtassák énekes-színészi kreativitásukat, feltéve, ha rendelkeznek olyannal

– vagyis az előny akár visszájára is elsülhet, és lapos unalomba taszíthatja a produkciót. Január derekán ez utóbbi veszély olyan távolról kerülte el a II. János Pál pápa téri teátrum színpadát, hogy hiába a négy este Figarón és a Grófon kívüli teljesen azonos szereposztása, mintha nem is ugyanabban az Almaviva-kastélyban játszódott volna Mozart és Da Ponte opusa – vagyis a más esetben akár a poros jelzővel is illethető rendezés felfrissült, élettel telt meg.

Rost Andrea (Almaviva grófné), Erwin Schrott (Figaro) és Rácz Rita (Susanna) (fotó: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház)

Ennek a felfrissülésnek pedig a vendégművész a letéteményese. Nagyságának oka távolról sem abban rejlik, hogy jelenleg ő a szereposztás abszolút világhírű csillaga: a Grófnét éneklő Rost Andrea már Riccardo Muti Scala-béli Gildája volt évekkel Erwin Schrott Operalián való feltűnése előtt, s az első két előadáson a Grófot alakító ifjabb pályatárs, Molnár Levente neve sem ismeretlen a világ elsőszámú operaszínpadain.

Inkább arról van szó, hogy bár kvalitásai alapján ténylegesen kiemelkedik a szereposztásból, személyisége, jelenléte mégsem nyomja el a társakat, hanem jobb produkcióra serkenti őket.

Erwin Schrott ugyanis a csapatjáték legfelső fokát valósítja meg mind Figaróként, mind Grófként.

Jelenet az előadásból, középen Almaviva gróf: Erwin Schrott (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A csapatjáték szükségessége adódik persze a Figaro házassága sajátos jellegéből is. Nem foroghat minden Figaro vagy a Gróf körül, ahogy az a Don Giovanni esetében a címszereplő körül történik, s amely szerepben Schrott már több alkalommal is nagy sikert aratott Budapesten. Mégsem magától értetődő az imént méltatott jelenség, hisz

nem példa nélkül való, hogy teljes operaelőadások sztárvendége a megszólaltatott szólam jelentőségéhez képest aránytalan mértékben nyomja rá súlyát az este egészére

– Schrott is megtehetné, legnagyobb dicséretére mégsem teszi, így pedig minden estén maga a mű gazdagodik és nyer újabb dimenziókat.

Jelenet az előadásból, középen Almaviva gróf: Erwin Schrott (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Távolról sem forog kizárólag Almaviva gróf körül a Figaro házassága, a kéjvágyó nemesúr még csak nem is biztos kezű irányítója a történéseknek, ő azonban a cselekmény terének ura. A januári előadásokon két olyan markáns egyéniségű művész formálta meg a szerepet, akik rendelkeznek azzal az erővel, hogy a Grófhoz hasonlatos kulcsszerepekben értelmezésük akár teljesen más jelleggel határozhassa meg ugyanazon mű cselekményének atmoszféráját. Molnár Levente fékezhetetlen, dúvad Grófját helyenként teljesen váratlanul a szerep bevett interpretációitól szokatlan buffo-szerű komédiázással öntötte nyakon, ezzel teremtve még ijesztőbb, fojtogatóbb légkört az Almaviva-birtokon. Erwin Schrott Grófja arisztokratikusan kimért, de a szenvedélyt távolról sem nélkülöző, veleszületett eleganciával bíró Conte.

A darab szereplői Molnár Grófját félik, de szemernyit sem tisztelik, Schrott Almavivájával szemben viszont annak leckéztetése közepette sem tűnik el teljesen a tisztelet.

A két, homolokegyenest ellentétes szerepformálás közé a harmadik felvonásbeli nagyária vokális és színészi megvalósítása állítja a legnagyobb szakadékot. Míg az ária betetőzésekor Molnár előrelép a zenekari árkon átívelő pallóra, és szabályszerűen eldörgi, előrjöngi a Gróf egyetlen szólószámát, Schrott a színpadon marad, a helyzetnek megfelelő lelkiállapotot színészi eszköztárából patikamérlegen kimérve, jó ízléssel ábrázolja, és ellentmondást nem tűrő, erőtől duzzadó énekléssel ad súlyt az áriának. Apróság ugyan, de épp ezeken a pillanatokon múlik az előadás kiegyensúlyozοttsága, amikor Schrott bújik a Gróf bőrébe. Molnár Levente Almaviva-értelmezése mellett ugyanis helyénvaló, sőt az estének különös pikantériát is kölcsönöz Erwin Schrott Figaróként is elegáns, majdhogynem arisztokratikus alakítása, Palerdi András szürkébb, mattabb produkciója mellett azonban az este előnyére válik, hogy Grófként Schrott nem él vissza azokkal a helyzetekkel, amikor erőt fitogtatva gyűrhetné maga alá az egész szereposztást, és a mű gondos arányaiban kárt téve mint sztárénekes uralkodhatna az egész előadáson.

Jelenet az előadásból, középen Almaviva grófné és Almaviva gróf: Rost Andrea és Erwin Schrott (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Amikor az ember kora egyik nem érdemtelenül nagy névnek számító operaénekesét egy héten belül, ugyanabban az operában, két különboző szerepben látja és hallja, megkerülhetetlenné válik a közhelyes kérdés: a kettő közül melyik inkább a művész sajátja? Erwin Schrott két azonos mértékben kiforrott alakítása esetében a kérdés eldönthetetlenné és némileg feleslegessé is válik.

Basszistaként Figarót birtokolja régebben, eleganciája Almaviva grófra predesztinálja, magas szintű professzionalizmusának pedig megvan az a sajátossága, hogy rugalmasan idomul bármiféle színrevitel követelményeihez.

A pesti Figaro tágabb teret ad, hogy megmutassa, mit gondol a két klasszikus Mozart-figuráról a rendezői színház koordinátáin kívül. Mindkettőhöz a sallangmentes elegancia felől közelít – mégis kisiskolás dolog lenne ezért, sztereotípiákkal élve a Gróf felé billenteni az értékelés mérlegét. A kifinomultság eredendő oka vélhetőleg magában a Mozart-muzsikában rejlik, Erwin Schrott pedig ehhez adja hozzá nagy rutinját és a színpadi személyiségéből fakadó férfias eleganciát. Januári pesti látogatásának legfontosabb értéke azonban csapatjátékosként való jelenléte.

Fotók: Ligeti Edina, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház