Huszonhárom évesen készül első operarendezésére – nem is akárhol, hanem a Szegedi Szabadtéri Játékok Újszegedi Színpadán álmodhatja meg Händel Agrippináját. Beszélgetésünk során nem csak az idáig vezető útról, de a műfajról való elképzeléseiről is mesélt nekünk Pányik Tamás. BÓKA GÁBOR interjúja
– Egy héttel a bemutató előtt beszélgetünk. Hogy állnak a próbák?
– Technikailag már készen vagyunk: tegnap este az első felvonás fényjeleit csináltuk, ma este végzünk a második felvonás fényjeleivel, attól kezdve pedig csak cizellálunk. Átrendezem a finálét, mert nem tetszett, amit csináltam, és javítani szeretnék a nyitányon is – de ettől eltekintve csak érlelni kell azt, ami már készen van. Kimondhatom, hogy annyira jól állunk, hogy a 15-i fotós főpróba és a 17-i premier között már nem is kell énekelniük a szereplőknek.
– A koronavírus-járvány miatt egy ideig bizonytalan volt a produkció sorsa. Mi zajlott ezekben a hetekben, és te hogyan élted meg ezt a bizonytalanságot?
– Kétségbe voltam esve, de ugyanakkor szerencsénk is volt, mert – hogy korábbról kezdjem – már november végén, december elején elkezdtünk foglalkozni a darabbal. Mire a veszélyhelyzetet kihirdették, a díszletekkel és jelmezekkel megvoltunk. Ekkor zajlott a szereplőválogatás is, mert Pál Tamás, az előadás karmestere kitalálta, hogy legyen egy tízfős kórus is a produkcióban, hiszen emberekkel is ki kell töltenünk a 16×10 méteres színpadteret – ők lesznek tehát Róma népe, a hatalmi játszmák szenvedő alanyai. Hozzájuk csatlakozik még egy hatfős tánckar. Ez utóbbit viszont nem találtuk ki elég korán; akkor szerveztük össze Barta Viktória koreográfussal, amikor néhány hete kimondatott, hogy mégis lesz előadás. S hogy mi történt a kettő között? Lassan-lassan született a fordítás, hiszen Pál Tamással csak telefonon és e-mailben tudtunk kommunikálni, és ez értelemszerűen nem volt olyan hatékony, mintha személyesen leültünk volna, és nyolc óra alatt átbeszéltük volna az egészet. De azért haladtunk, és
amikor jelzést kaptunk, hogy talán mégis van remény a premierre, négy-öt nap alatt befejeztük a fordítást.
Pál Tamás fordította a zárt számokat, én a recitativókat – ez utóbbiakat a próbafolyamat első hetében kihúztuk, és nagyrészt prózával helyettesítettük, egy-két indokolt helyen maradt csak recitativo. Június elején aztán eldördült a rajtpisztoly – az énekeseknek így viszont nagyon kevés ideje, mindössze két hete maradt a június 15-i próbakezdésig a szerepeik megtanulására (hiszen korábban nem volt kész a magyar szöveg), de ők ezt hősiesen, sokszor egymást segítve teljesítették.
– Miért magyar nyelvű az előadás?
– Én lényegében bármilyen színházi műfajt csak magyar nyelven tudok elképzelni. Nagyon fontos, hogy a néző értse, mi történik a színpadon, hogy ne egy kijelzőt kelljen néznie, és közben néha-néha lepillantania a színpadra, mert így a hatás óhatatlanul a felére, ha nem a negyedére csökken. Így a közönség nem tudja a maga teljességében befogadni a látottakat. Az eredeti nyelvű operaelőadás a szememben majdnem olyan nonszensz, mintha kitalálnák, hogy Csehovot a magyar színészeknek oroszul kell játszania a Katona József Színházban. Ráadásul nem újdonság a magyar nyelvű előadás, régen is ez volt a trend. Jól énekelhető, a zenéhez jól illeszkedő fordításokra van szükség – újakra is, hogy amit hallunk, ne legyen avítt, hiszen a színház mindig jelenvaló dolog.
– Händel hatalmas operai életművéből miért éppen az Agrippina keltette fel az érdeklődésed? Egyáltalán: te választottad a darabot, vagy felkértek rá?
– A Szegedi Szabadtéri Játékokon mindig a vezetőség választ darabot, s utána ehhez keresnek alkotókat. De nagyon örülök neki, hogy megtalált a feladat, mert elképesztően izgalmas ez a történet. Nero alakja nagyon erős, karakterisztikus figurája a történelemnek, a mai napig benne van a köztudatban. Hogy ebből a tizenhét éves, ártatlan fiúból hogyan lesz a következő császár – nos, erről szól az Agrippina cselekménye. A másik érdekes karakter természetesen maga a címszereplő, aki amolyan Richelieu bíborosként, a szálakat hátulról mozgatva mindent megtesz és mindenkit kihasznál azért, hogy az ő érdekei érvényesüljenek. Az ő ellentéte Poppea, aki egy darabig bedől ennek, de amikor rájön, hogy át van verve, kérlelhetetlenné válik, és megpróbálja az egész folyamatot visszafordítani – és tulajdonképpen sikerül neki. A mi előadásunk annyiban különbözik az eredeti operától, hogy Juno istennő mindvégig színpadon van Lesbos szolgaként, de néha a saját isteni alakjában is. Akkora a káosz a mi Rómánkban, vagyis a mi világunkban, hogy állandó isteni jelenlétre van szükség a végzetes hibák elkerülésére.
Mindez egyébként arra látszik utalni, hogy a nőknek sokkal erősebb érdekük fűződik ahhoz, hogy a hatalomhoz vezető szálakat mozgassák, mint a férfiaknak, akik viszketnek tőle.
Nem tudom, hogy ez így van-e a valóságban is, mindenesetre érdekes azon elgondolkodni, hogy Händel vajon miért így írta meg, s mindezt egy előadás szemszögén keresztül megvizsgálni.
– Szükségét éreztétek-e egyéb dramaturgiai beavatkozásnak is, hogy ez a 18. századi opera seria közelebb kerüljön a mai befogadóhoz?
– A zárt számokon alapvetően nem változtattunk, azok mind elhangzanak – bizonyos áriák da capója marad csak ki. A recitativók játékideje nagyjából kétórányi lenne a három és fél órás operából; azáltal, hogy helyettük prózát alkalmazunk, ezek a jelenetek jobban pörögnek, jobb a ritmusuk, és könnyebb fontos információkat átadni – úgy is mondhatnám, hogy amit prózában egy mondattal el tudok mondani, azt recitativóban hat mondattal lehetne csak. Mindezek eredményeképp nagyjából kétszer egyórás felvonásokra lehet számítani, amit nyáron, szabadtéren is befogadhatónak gondolok.
Igaz, ez fárasztó két óra, mert nagyon sok minden történik a színpadon, koncentrálnunk kell, hogy a sűrű cselekményből semmi se kerülje el a figyelmünket.
– A barokk operák mozgalmassá tétele, modern szemléletű színpadra állítása az elmúlt két évtized talán legfontosabb új iránya volt az operajátszásban. Volt-e ezen belül olyan rendezői irány, akár konkrét előadás, ami hatással volt rád?
– Rengeteg Agrippina-felvételt néztem végig, köztük a 2020-as Metropolitan-moziközvetítést is, Sir David McVicar rendezését, amit nagyon élveztem. De tavaly decemberben láttam a Giustino előadását a Theater an der Wienben, és James Darrah rendezésének a világa is nagyon felbátorított azt illetően, hogy mennyire szabad egy előadásnak frissnek és mozgalmasnak lennie. Barta Vikivel együtt arra jöttünk rá, hogy nincsenek határok: mindent szabad, csak a zenéből kell kiindulni.
– Régóta ismerjük egymást, ezért tudni vélem, hogy korábban más műfajok álltak érdeklődésed középpontjában. Minek hatására fordultál alkotóként az opera felé?
– Számomra a zenés műfajok úgy általában középpontban állnak. Nagyon szeretem a prózát, sok ötletem van prózai előadásokra is, de
a zenés színház a kedvencem, ezen belül is a musical és az opera.
Az operával közelebbről, tehát nem a nézőtérről 2017-ben kezdtem ismerkedni, amikor asszisztensként dolgoztam a Co-Opera Sevillai borbély-előadásában. Ezzel nagyon sok munka volt, hiszen a szentendrei bemutató után színpadra kellett állítani Szegeden, Győrben és az Operettszínházban, sőt még Fertőrákoson is. Egy egész évadon keresztül ezzel a darabbal foglalkoztam, és sok karmesterrel ismerkedtem meg ennek kapcsán – Pál Tamással, Gyüdi Sándorral, Medveczky Ádámmal –, valamint az operaélet más fontos személyiségeivel is – köztük rengeteg énekessel, hiszen a produkciónak három szereposztása volt, és mindenkivel rengeteget próbáltunk. Ez önmagában is elég volt ahhoz, hogy beleszeressek az operába! Utána következett a Szegedi Szabadtéri Játékok Rigoletto-előadása, ahol ismét rendezőasszisztens voltam, és ismét Pál Tamással dolgozhattam együtt. Ő akkor már elkezdte nekem mondogatni, hogy „Tomikám, neked operával kéne foglalkoznod, jó érzéked van hozzá!” Elkezdtünk beszélgetni, és egy darabig arról álmodoztunk, hogy Giorgio Battistelli 2004-ben írt III. Richárd című operáját csináljuk meg. Kértünk betekintést a kottába, de az sosem érkezett meg, és így az ötlet is elhalt. Aztán jött a felkérés az Agrippinára, megint Pál Tamással és azokkal az énekesekkel, akikkel már a Sevillaiban és a Rigolettóban is dolgoztam, és akiket nagyon nagyra tartok. Barta Viki pedig az operettszínházi időszakomból nagyon kedves kollégám. Rengeteget tanulok tőlük, és így nagyon motiváló az egész alkotási folyamat.
– A karantén után az Agrippina lesz az első operaelőadás Magyarországon. Mit jelent számodra az a megnövekedett figyelem, ami emiatt is kíséri a produkciót?
– Kis érdekesség, hogy a színlapon végül is nem az szerepel, hogy „opera”, hanem az, hogy „operajáték két részben, Händel nyomán”.
Azért tartottuk fontosnak ezt a kis megkülönböztetést, mert ez nagyon a mi alkotóhármasunk változata.
De nem megkerülve a kérdést: ezt az elsőséget egyelőre nem élem meg teherként, nem okoz különösebb aggodalmat. Egyszerűen boldog vagyok, hogy sokan érdeklődnek az előadások iránt, és hogy szépen fogynak a jegyek. Boldog volnék, ha ez a figyelem azt is eredményezné, hogy a produkció sorsa nem érne véget az idei két előadással, hanem folytatódhatna valahol, valamikor. Nagyon egységes a csapatunk, és a negyedik próba óta folyamatosan a továbbjátszáson gondolkodunk.
– Egyéb operai terveid a jövőre nézve?
– Kikristályosodott tervek, lehetőségek egyelőre nincsenek. A III. Richárd továbbra is nagyon izgat, és vannak más ötletek is, de ez egyelőre a jövő zenéje.
Fotó: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok, ill. jegy.hu