Júniusban Carmenként bűvölte a férfiakat a Margitszigeten, Calixto Bieito híres rendezésében, szeptembertől pedig az Eiffel Műhelyházban játssza tovább a szerepet. Szántó Andreával a produkció létrejöttéről, Carmen alakjáról és a további őszi terveiről beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja
– Calixto Bieito rendezését már sok operaház játszotta. Ismerte korábban a produkciót?
– Csak hallottam róla. De amikor a rendezőasszisztens megérkezett, minden jelenet előtt leültünk, és megnéztük felvételről. Fönn van az interneten is több verzióban, úgyhogy aki akart, csinálhatott házi feladatot. De azért minden alkalom egy kicsit más, az előadóktól függően, a rendező pedig megenged időnként kisebb eltéréseket.
– Mik voltak az első benyomásai a rendezésről?
– Nagyon szeretem a természetességet, és vettem már részt hasonló produkcióban, nem volt idegen tőlem. Ez maga az élet. El is mesélte a rendező, hogy amikor Marokkóba utazott, látta, ahogy az emberek a határon csencselnek. Még ma is ugyanaz megy, mint a Carmen idejében. Ugyanígy igaziak az érzések is, ösztönösek, néha nyersek. Nem szeretem a klisészerű dolgokat. Annak idején Mérimée rövid spanyolországi utazása hatására írta a maga realisztikus Carmen-novelláját. Bár az opera librettójának írói kissé átformálták a történetet és Bizet zenéje is lágyít rajta, Calixto Bieito mégis ugyanazt a világot láttatja, mint Mérimée.
– A saját Carmen-képével mennyire vágott egybe a rendezésben megjelenő karakter? Mennyire érkezik ilyenkor konkrét elképzeléssel az énekes?
– Mindig magával hozza az ember, amit addig megtanult, amilyen előadásokban szerepelt. Nagy meglepetések nem értek, inkább fokozatbeli különbségek voltak. Amikor megérkezett Calixto Bieito a próbákra, még keményebben, több energiával kérte a dolgokat, hogy több őserőt facsarjunk ki magunkból, vagy valami még árnyaltabb legyen. És ez még tovább is fejlődhet, mert a premier szép dolog, de az előadás később érik be.
– A rendezés elég illúziótlan világot tár elénk, minden nagyon kilátástalan. Hogyan látja, mi vezérli Carment ezek között a körülmények között? Vannak egyáltalán tudatos céljai, vagy teljesen ösztönlény?
– Nem gondolom, hogy a produkció illúziótlan lenne, mert ott van benne a szerelem és a szabadság, ami fontos érték. Az ember arra vágyik, hogy szabad lehessen, hogy önmaga lehessen, megélhesse a vágyait, és ha valaki ezzel szembemegy, akkor annak nemet mond. Ha meghalok, megkínoznak, akkor se fogok másként tenni. Az élet nem csak boldogságból áll, a szomorúság, a halál, az újjászületés mind része, itt most nem csak a szép oldalát mutatjuk meg.
– Tisztában van Carmen a vállalt veszélyekkel? Vagy csak megy a saját feje után?
– Tisztában van, nagyon is. Éppen ezért keres más utakat, szövetségeseket, hogy lehetőség szerint simán folyjon a csempészkedés… erre elő kell készíteni a terepet… Azonkívül ő a veszélyeket másképp éli meg. Mi egy nagyon rendezett, szervezett világban élünk itt Európában, de ha valaki követi a híreket, tudja, hogy az életnek nem minden része ilyen veszély nélküli. Úgyhogy előfordul, hogy kockáztatni kell. Vajon meddig mehet el, például Zunigával, a sikeres „együttműködés“ érdekében.
– Közben pedig a pillanat embere.
– A Mosté. Nem azt tervezgeti, hogy „most akkor le fogok telepedni, szülök két gyereket, építsünk egy házat, és akkor majd gyomlálom a kiskertet”. De valljuk be, nem mindenki ilyen típus, nem mindenki ugyanúgy érzi jól magát. Mercedes kislányának a példája is azt mutatja, hogy valószínűleg ő is ebben a szabad, de veszélyes életben nőtt fel, így szocializálódott, s bár ellenkezik, neki (is sajnos) ez lesz majd a normális.
– A klasszikus Carmenekben sokkal inkább azt érzem, hogy ezen bukik el a két ember kapcsolata: más a jövőképük. Ebben az előadásban viszont sokkal terheltebb a két figura, a hátterüket, illetve a pszichés problémákat illetően.
– A rendező azt mondta, hogy a Mérimée-novellára alapozta ezt a feldolgozást. Ott Don José északról jött, ahol nagyon vallásosak. Egy vallásos közegből érkező ember nehezebben tudja befogadni azt a szabadságot, ami a déliekre jellemző. Másképp süt rájuk a nap. Az előadásban Micaëla is próbál felszabadulni, amikor délre jön. Ha Josét nézzük, az ő szempontjából óriási lépés a dezertálás, ezt a hadseregben halállal büntetik. Mikor megölik Zunigát, nincs más választása, nem mehet ugyanúgy tovább az élet. Hogy aztán mit tud kezdeni a helyzettel, bele tud-e alakulni a másik világba, az az ő problémája. Miközben tetszik neki Carmen szabadsága, a Micaëla által nyújtott biztonságra, kiszámíthatóságra vágyik. De csempészélet nem kiszámítható. Ezt most mi is megtanultuk, hogy milyen, mert a Covid se kiszámítható. Meg kell tanulni adaptálódni a helyzethez.
– Térjünk vissza egy kicsit a rendezőre és a vele való munkára! Van Calixto Bieitónak valamilyen speciális munkamódszere?
– Nagyon szeretem a közvetlenségét, a próbák során beállt az énekesek közé, mindent közelről nézett, és szinte át tudott lényegülni egyik karakterből a másikba. Pontosan elmondta, hogyan lehet az érzéseket fizikailag, testileg kifejezni. Egyszerű, alázatos ember, aki kutatja a világot, közben pedig figyeli az énekeseket, és rajtuk keresztül akarja megmutatni a saját világát. Tudja kezelni, hogy valaki energikusabb, más visszafogottabb, nem csak egyenruhaként adja rájuk a karaktert.
– Említette, hogy ugyanaz a rendezés mindig más egy kicsit az eltérő helyszíneken. Ki tudna emelni néhány ilyen hazai sajátosságot?
– Apró különbségek voltak: körbemegyek az autón, vagy fölmászok a tetejére. Egyedül maradok az autó tetején, vagy többen buliznak ott. A személyiségek mások mindenütt, és ezáltal változnak a cselekvések, inkább ennek a dinamikája számít. Kisebb dolgokban szabadságot kaptunk – megcsókol José vagy nem, egymásra nézünk vagy sem. Azt sajnáltam, hogy a köztes szövegek kimaradtak, mert volt olyan előadás, ahol benne hagyta őket a rendező, és szerintem elmélyíti a darabot, jobban megérteti az emberekkel.
– Érdekes, hogy a szabadságot és az eltéréseket említi, hiszen sokan azt róják fel a mai operajátszásnak, hogy a sok helyen színre kerülő rendezések mintha fénymásolóval készülnének, annyira egyformák.
– Igen, de ide eljött a rendező. És ő nem hagyta azt, hogy valami lapos legyen. Addig ütötte a vasat, amíg meg nem lett, amit akart, szenvedélyesen tudtunkra is adta. És az asszisztense is briliáns volt, nem csak technikai értelemben, hanem a rendező gondolatait is jól tudta közvetíteni, mire Bieito megérkezett, már jól állt a produkció.
– Carmen kapcsán fontos kérdés a kisugárzás. Mennyire lehet ezt tudatosan fejleszteni?
– Csak egy bizonyos pontig lehet megtanulni. Az egyik ismerősöm Németországban csinált kurzusokat, és ott olvasta, hogy van „Karizma-kurzus”. Ezen azért nevet egy kicsit az ember. Hiába utánozza valaki Maria Callas vagy más nagy énekesek hangját, stílusát vagy bármi mást, belőle nem lesz második Maria Callas. Mindenkinek a saját egyediségét kell fölfedezni, és lehet, hogy ez a titok: ha valaki önmaga lesz, abból fakadhat a kisugárzás.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem kifejezetten az a díva-típus. Amikor valaki fölmegy a színpadra, és nem lehet nem odafigyelni rá, az szintén egyfajta dívaság, nem?
– Az, hogy mit mutatunk a színpadon, más kérdés, mint hogy hogyan viselkedünk az utcán, a buszon. A hétköznapi életben (normál estben) nincs igazán szükségem a figyelemfelkeltésre. Amikor az ember fölmegy a színpadra, átlényegül. Már nem Szántó Andrea vagyok (bár egy részem nyilván ott van), hanem az a szerep, az a karakter.
– Nézzünk egy kicsit előrébb szeptemberre! Győrben lesz egy koncertszerű előadása A kékszakállú herceg várából.
– Már nyáron elkezdtünk dolgozni a karmesterrel, Rajna Martinnal, aki nagyon sok olyan dolgot mondott és mutatott a darabban, amit eddig nem érzékeltem.
– Ez izgalmasan hangzik, mert igen sokszor énekelte már az operát.
– Teljesen mindegy, hányszor énekli az ember. Az ad egyfajta rutint, de minden alkalom más és más! Nem elég, hogy amikor aznap reggel felébred az ember, valamilyen testi és lelki állapotban van, más a Kékszakállú, másképp fogunk reagálni egymásra, más a karmester, a zenekar, a helyszín, a közönség… És pont ez készteti arra az embert, hogy újabb titkokat keressen az egész operában. Szerintem minden darab ilyen, de a Kékszakállú különösen, annyira univerzális, örökérvényű. Nincs meghatározva, hol és mikor játszódik, hanem egyszerűen csak két ember között.
– Hogy érzi magát a koncertszerű körülmények között?
– Természetesebb közegem, ha színpadon mozoghatok. A koncertet még tanulom, jobban meg kell élni a dolgokat, belülről kihozni a történéseket, kérdéseket. Hangilag is nehezebb – nekem, mert van, aki kifejezetten szereti, például Bakonyi Marcell, aki a partnerem lesz a koncerten. Ez valószínűleg alkati kérdés.
– Pedig a Kékszakállút sokszor játsszák koncertszerűen.
– Annyiban jobb, hogy akkor tényleg a két szereplőre koncentrálunk, nem arra, hogy kinyílik hét ajtó, jönnek a feleségek esetleg, vagy nem jönnek. Viszont a karmester két oldalán állunk, és azért néha jól esne ránézni a másikra, vagy egy ölelés. Nagyon fontos, hogyan tudunk kapcsolódni a partnerhez, akivel éneklünk. Egy kicsit ismerni is kell a kollégát, hogy el tudjuk képzelni abban az egyedülálló világban, amiben ott vagyunk ketten, és mégis egyedül.
– Kíváncsian várjuk a koncertet!
– Annyit még hozzátennék, hogy tudom, hogy nagyon hosszú volt a pandémia, és a közönségnek is nehéz újra visszaszokni, de a művészet közös örömünk; nekünk is, mivel őértük csináljuk, és remélhetőleg a közönségnek is. Szóval jöjjenek, merészkedjenek be az előadásokra, nagyon várjuk őket!
Kiemelt fotó: Márton Andrea
Előadásfotók: Ligeti Edina / Magyar Állami Operaház, Müpa