Marcello Giordani emlékére – BÓKA GÁBOR írása
Régi vágású tenoristát vesztettünk el Marcello Giordani személyében. Olyat, aki a rendezői színház térhódításának évtizedeiben kizárólag a hangjával, és nem színpadi alakításaival tett szert világhírnévre.
Hogy e különleges bravúrt véghez vihette, ahhoz persze különleges adottság kellett: s valóban, hangja, e valódi, nem baritonális színezetű tenor, mely vivőerő tekintetében is kifogástalan volt, s amely így összességében mind színben, mind volumenben igazi hőstenor-élményt nyújtott, ritkaságnak számított a felsrófolt lírai hangok és a baritonból átképzett tenorok uralta világpiacon.
Ha Giordani-előadásra ültünk be, tudhattuk, mire számíthatunk: vagy lefegyverez a voce – vagy elégedetlenül távozunk.
Lényének őszinteségéből fakadt, hogy ha éppen nem volt formában, akkor sem tudta elhazudni az esetleges gyengébb teljesítményt; egyszerűen nem voltak rá eszközei. Ő kizárólag a hangja révén került a nemzetközi operaéletnek arra a polcára, ahol jegyezték – a Három Tenor utáni generáció élvonalába.
Színpadi létezése olykor már-már civilségként lepleződött le: a mindent az énekesek eredendő adottságaira bízó rendezések közegében hamisítatlan kívülállóként volt jelen. Nem az ő hibája, hogy a rendezők ritkán vettek tudomást arról, hogy vele másként kell bánni, őt ki kell találni a színpadon. Revelációként hatott, hogy Anthony Minghella katartikus Pillangókisasszony-rendezésében miként vált hirtelen élő színpadi karakterré – paradox módon éppen civilsége révén, hiszen
az a mindennapos természetesség, ami kirívó lehet a realista színházi közegben, a stilizált japán színpadi világ zártságával éles kontrasztot alkotva hirtelen jelentésre tett szert.
Kevesekről mondható el, hogy épp Pinkertonként, e majdnem-Untermann szerepben nyújtották életük egyik legteljesebb színpadi alakítását – Giordani megformálása viszont egyszerre volt a szerep és saját színészi készségeiről alkotott képünk rehabilitációja is.
Idehaza más szerepekben hallhattuk. 1988-as szegedi Don Carlosán még nem lehettem ott, de 2009-es budapesti Kalafján már igen – benyomásaim egybevágtak a korábban felvételek, közvetítések révén szerzettekkel: az akkortájt itthon jó kezekben lévő szerep minden várakozást felülmúlóan konzisztens hangon és fölényen vokalitással szólalt meg, igaz, kicsit kilógva a Kovalik Balázs által gondosan megtervezett színpadi közegből.
Két évvel később, egy Müpa-beli koncerten, a színpadi körülményektől nem zavartatva kifogástalanul, önértékénél fogva érvényesült a hang-élmény.
S végül idén tavasszal, Des Grieux szerepében visszatérve a Magyar Állami Operaházba, ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a színpadilag nem teljesen pontos karakterformálás ellenére micsoda művészi aranyfedezet rejlik a vokális produkcióban.
A következő évtizedek majd eldöntik, hogy Marcello Giordani jól dokumentált pályafutásából mi az, ami maradandónak bizonyul. A magánember természetes közvetlenségét – melyet egy mégoly formális interjúhelyzetben sem adott fel – azonban aligha őrzi meg bármi is az emlékezeten kívül.
Még csak ötvenhat éves volt.