Mozart korai operájának magyarországi bemutatójáról – Magyar Állami Operaház, 2010. december 12. – FÜLÖP KÁROLY kritikája
Az Operaház legutóbbi premierjén a térerőt borította a nézőtérre, most a szerelem labirintusát. A vasárnap esti Ascanio-premieren előttem ülő ifjú párocskán láthatóan hatott a mágia: a fiú, bár végig rettenetesen szenvedett, s a leányka is leste a szökés lehetőségét, végül mégis maradtak, s ők is részesültek a zárókép varázslatában.
Mozart egészen ifjú, mindössze tizenöt éves volt, mikor Ascanio Albában című operáját megírta, de már nem teljesen kezdő operakomponista. Az egy évvel korábban bemutatott Mitridatész, Pontosz királya (1770) fényes sikere okán rendelték meg tőle a darabot Mária Terézia későn született fia, Ferdinand és Maria Beatrice d’Este esküvőjére. A kor szokásának megfelelően az opera szereplői allegorikusan az ünnepelteket jelenítik meg, így a konfliktusok szolidabbak, hisz a hercegi pár nyilván nem szerepelhetett kínos szituációkban. Ennek megfelelően a történet az ifjú felnőtté érésének, a szülőről való leválásnak jelképes eseménysorozata; a nehézségek, konfliktusok csak sikerhez, boldogsághoz vezethetnek. Így az ifjú Mozart zenéje játékos, könnyed örömzene, fényesen zengő kórusokkal, olykor megejtően szép, olykor fájdalmas számokkal, máskor koloratúr bravúráriákkal. A korabeli udvari etikett kliséit megfogalmazó recitativók nagy részét ezúttal meghúzták, a darab mai értelmezést nyert.
A történet egyszerű: Vénusz (Mária Terézia) istennő fiát, Ascaniót (Ferdinánd főherceg) Alba – jelentése: Hajnal – városába küldi. Az istenek a fiú számára élete párjául a szépséges nimfát, Silviát (Maria Beatrice d’Este) szemelik ki. A fiú azonban nem fedheti fel kilétét a lány előtt: a szerelmeseknek az igaz érzelmek labirintusán keresztül kell megtalálniuk az önmagukhoz és az egymáshoz vezető utat. Frigyüket végül Vénusz áldja meg, aki nekik adja Alba városát, s a szerelmesek boldogan ölelik át egymást.
Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezése két világot mutat be. A rideg-fehér építészirodát, Vénusz istennő építészüzemét, a birodalom szellemi műhelyét – azt a világot, ahonnan az ifjú Ascanio elvágyódik, isteni anyjának szárnyai alól a fiatalok, a szabadság világába. Az ifjúság életterét az unott fehérséggel szemben a tavasz zöld rétje, az ifjak ruhatárát jellemző farmerek kékje és a szerelmes szívek pirosa jelentik. Nem véletlen, hogy a díszletekért és a jelmezekért is a rendezők felelnek, koncepciójuk szigorúan átgondolt. A barokk kulisszaszínpadra utaló díszletet Ybl Miklós opera-tervrajzai ihlették. Természetesen ezen keretek között nem számíthatunk pásztori idillre sem, mint ahogy Vénusz sem habos felhőcskén, arany fejékkel érkezik a színpadra: terveződirektori íróasztala mögött ülve ereszkedik alá. És nyílvesszős kis ámorokat sem látunk, mégis számtalan utalást kapunk mind az antik, mind a klasszicista miliőre. Legszebb példája ennek maga a labirintus. Vénusz tervezőirodája, -üzeme az Operaház belső tere a maga folyosóival, zegzugos labirintusaival. A tervezőasztalok szintén labirintust alkotnak: a szerelmesek téblábolnak is köztük! A darab végén e labirintus – az úton vezető ösvény – színpad fölötti papírmásolata ereszkedik a főszereplők s valamennyi közreműködő fejére.
S ha már labirintus: kinek ne jutna eszébe a jó öreg Minotaurosz barlangja vagy épp a klasszicista-barokk kastélyok sövény-útvesztője. Korok felelgetnek egymásnak a rendezőpáros színpadán. A tervezőterem precízen szabott, kiszámított szabályosságából, ahol a mértani pontosság jele a háromszögvonalzó (ld. még Isten szeme), Ascanio kortársai (cor-társai) közé vágyik, hívja a szabadság, ahol a szerelem és a kiszámíthatatlan szív, az érzelmek sokféleségének jelképe a ruhákra varrt piros szívecske. Ezt egyébként a játék ceremóniamestere, a különös-mágikus figura, a koboldszerű Fauno vési először a hófehér tervrajzvászonra: színt visz az élettelen tervezőműhelybe, s a darab végén már színorgiában lesznek egymáséi a fiatal párok – Ferdinánd és Beatrice esküvője egyben tömegesküvővé is vált: a császárnő támogatásával kétszázhúsz szegény sorsú fiatalt adtak össze – , persze amolyan klasszicista orgiában, hisz a zöld, kék, fehér és piros színek aránya pontosan adagolt, alaposan megtervezett. A barokk pompát egyedül a díszes ruhában, Mária Terézia alakjában megjelenített Vénusz istennő képviseli. Az előadás plakátján látható védjegy is ezt a kettősséget mutatja: a díszes barokk képkeretből kiugró énekesek tinédzsereket alakítanak fiatalos lendületű fotópózokban megörökítve.
A darab és zenéje üde színfolt az Operaház repertoárján, annak ellenére, hogy az első felvonást így, húzásokkal együtt is hosszúnak, olykor unalmasnak éreztem, főként a recitatívók lankasztották figyelmemet.
Fischer Ádám szívügyének tartja Mozart Ascanióját. Külföldön már sikerrel vezényelte, most a hazai közönségnek is elhozta a darabot. A megemelt zenekari ároknak köszönhetően látható volt Fischer elkötelezett vezénylése, a szólistákkal való együttműködése, odafigyelése. A zene élvezete átsugárzott a zenekar játékán a dirigens instrukciói nyomán. A karigazgató Szabó Sipos Máté munkáját – mint már évek óta annyiszor – az énekkar kimagasló teljesítménye dicséri.
Erős énekesgárda állt a zenemű szolgálatában: Wierdl Eszter Vénuszhoz méltó dekoratív szépsége mellett igényesen valósította meg énekes szólamát; olykor a hang erejét éreztem kevésnek, főként az első felvonásban. A címszerepben Schöck Atala szép mezzóját hallhattuk, s bár alakításban nem mindig tudta elhitetni a hezitáló ifjút, öltözéke sem volt mindig a legelőnyösebb, mégsem maradt adós a szerep vívódó tragikumának és boldog célba érésének kifejezésével. Második felvonásbeli áriáját megrendítő szépséggel tolmácsolta.
A számára rendelt kedvest, Silviát Fodor Gabriella énekelte muzikálisan, figyelemkeltő színpadi jelenléttel, valamiféle mélyről jövő tragikum árnyalatával homlokán. Az egyetlen férfiszólam, Aceste, Megyesi Zoltán hangján szólalt meg, magas színvonalon, egy helyen kis indiszponáltsággal.
A szerelmesek történetének – s egyben az előadásnak – ceremóniamestere Kolonits Klára volt, aki néhány nap alatt tanulta meg Fauno szerepét, s ezzel megmentette a premiert. Bámulatos koloratúrkészségét a közelmúlt ős-Bánkjában is megcsodálhattuk, itt is méltán aratott hatalmas sikert második felvonás eleji (ill. oda helyezett) áriájával. Ezúttal humorát, játékos kedvét is megcsillogtathatta a közönségre kikacsintó jeleneteiben.
Alba városa tehát felépült, s Vénusz a szerelmeseknek adta egy új hajnal kezdetéül. Az Ybl-palota terveit idéző kulisszadíszlet metaforáját továbbgondolva: ez a Mozart-bemutató az Operaház új hajnalát, egy új korszak ígéretét jelenthetné. Majd meglátjuk. Mindenesetre a keddi előadás lesz az utolsó, a további terveket egyelőre eltörölték deus ex machina.
(A fotók a próbán készültek, az Erkel Színházban; fotós: Vizi András)