Strauss Bőregere a Budapesti Operettszínházban, 2008. április 13. FÜLÖP KÁROLY kritikája
Az eredeti címén Die Fledermaus című operettet 2005 szeptemberében mutatta be az Operettszínház társulata Kerényi Miklós Gábor rendezésében. A mára ismét KERO®-vá lényegült színidirektor-rendező többszörös keresztapa: korábban szegény Cso-cso-szánt fosztotta meg lányságától (Operaház: Pillangóasszony), most pedig a már megszokott A denevér címet cserélte le Dr. Bőregérre. Előbbi esetben a mű eredeti címe adta az indokot, most pedig az első magyar fordításhoz nyúlt vissza: A denevér az operettirodalom legsikeresebb darabja, témáját először egy német vígjátékíró, Roderic Benedix, vetette fel Fogház című darabjában. A mű Párizsba is eljutott, s ott Offenbach szövegíróinak, Meilhacnak és Halévynak olyannyira megtetszett az ötlet, hogy komédiát írtak belőle Réveillon címmel. A Theater an der Wien igazgatója megszerezte a francia darabot, de bemutatni nem merte frivol témája miatt, s „párizsi levegőjét” is kifogásolta. Végül Lewy zeneműkiadó ajánlatára dolgozták át Strauss számára, s helyezték a cselekményt bécsi környezetbe. A denevér világsikere nyomán a szerző „keringőkirályból” immár „az operett fejedelme” lett. A mű hozzánk is hamar eljutott, s eredetileg a Bőregér címet kapta. A mostani bemutatóra a vérszívó már le is doktorált, így Dr. Bőregér címen fut – azaz repdes – jelenleg Strauss műve a Nagymező utcában.
A tartalmi-formai megújulás jegyében fogant előadás szövegét Kállai István és Böhm György dolgozták át, a dalszövegeket Zöldi Gergely írta. Egyszeri hallás után nehéz ítéletet mondani a munka költői értékeiről, pláne, ha az ember betéve tudja a korábban megszokott szöveget, s ehhez képest teljesen más szólal meg a színpadon. Ráadásul sokszor nem is érteni vagy hallani a szöveget… Az új variáció kifutásának várhatóan hosszabb lesz az ideje, egyelőre hangfelvétel sem segíti az ügyet, mint a darab korábbi, legendás felvétele tette azt a régi szöveggel. Pedig sokan ismerik azt a felvételt, nálam kb. egy évtizeddel fiatalabbak – tehát huszonévesek – ültek a hátam mögött, és Frosch kapcsán ők is Latabárt emlegették… A Csárdáskirálynőből például készített a színház lemezt, amin az új szöveg szerepel, tehát már kezdem megszokni – ha nem is dalolni –, hogy „Jaj, lányok nélkül élni mit sem ér…” (a „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád helyett…”)
A darabot két részben játssza a színház, a színpad fölé függesztett óra járása szerint az éjfél előtti illetve a hajnali események szerint bontva. Az első rész Orlovszky-mama coming out-jával és egy pezsgőmámoros fináléval ér véget, a második az álarcos magyar grófnő „elcsábításával” kezdődik. A színpadkép (Khell Csörszé a dicséret) fordított makett: óriásira növelt, leharcolt vacsoraasztal pezsgős üveggel, poharakkal; a kártya- és dominópartik rekvizitumai, csokoládé- és gyümölcsdarabok… Asztali díszként Strauss aranyló hegedűs szobra, ami a zene hangjaira életre kel, mint a bécsi utcák mozdulatművészei… Ez Eisensteinék bécsi otthona, majd újraterítve az Orlovszky-palota bálterme s végül villákkal berácsozva Frank, fogházigazgató birodalma. E monumentális tárgyak útvesztőjében rohangálnak a sértett ügyvéd, Falke – azaz Dr. Bőregér játékának bábjai: a szerenádtól túlhevült Rosalinda, a csókért epekedő tenorista, Alfréd, a nagynénjét „gyászoló” Adél, a nemi identitásának korlátait feszegető orosz herceg és a rászedett szerelmi órásmester: Eisenstein. A ruhák látványosak, szemet gyönyörködtetőek (jelmeztervező: Kemenesi Tünde).
„Fülledt, erotikus este, „Kész átverés” – szerepjátékokkal fűszerezve! Operai dallamok, musical látványvilág, operett-show” – így ajánlja a szórólapok szövege az előadást. És így maga a rendező: „A fiskális bosszúja alcímet kapó darab ebben a formájában sodró, groteszkbe hajló puskaporos vígjáték, melyben a főszereplő, Falke szinte a Kész-átverés” showból ismert eszközökkel tréfál meg egy csomó embert, hogy így torolja meg a rajta esett sérelmeket. Olyan zenés-színházi előadást kívántunk létrehozni, mely fölfokozottan látványos őrült forgatagával és tempójával nem egy „ánti-világot”, hanem éppen hogy korunkat idézi, és a szórakoztatás mellett talán némi töprengésre is alkalmat ad: milyen érdekes, hogy az ügyvédi, jogi gondolkozásmód és manipuláció ellen a hétköznapi embernek nem sok orvossága van…”
Kisebb-nagyobb mértékben azért mindenki az orvosságos üveg fenekére néz a darabban; Alfréd például bátrabb lesz a szalmaözvegy ellen indított szerelmi ostromában („Inni kell, higgyed el…”), az orosz herceg iszik és itat, parancsára mindenkinek jókedvűnek kell lennie („Ha ellenáll a gazdának a társaság előtt…” – ez az ária érthetetlen módon kimarad ebből az előadásból), Frosch, a börtönőr meg egyenesen pálinkával üzemel („Kis mértékben orvosság, nagy mértékben gyógyszer” – hangzik a szállóigévé vált mondása. Ennek megfelelően ruhája egyben gyógyszertár is.)
Zeneileg-dramaturgiailag is fontos változtatásokon ment át a darab erre a bemutatóra. A jobbak közül való Adél első áriájának indítása, amikor az „Ah” hajlított magas hangját énekli a darab folyamán többször, ezzel a helyzetkomikum adta lehetőségeket a végletekig tudja fokozni ügyesen. A másik, ami tetszett, hogy Alfréd, a tenorista, mindig a szituációnak megfelelő operaidézetet énekel, például amikor Rosalinda megérkezik a fogházba, akkor Cavaradossinak az Angyalvárba érkező Toscát köszöntő mondatát énekli – a drámai helyzet hasonlósága / komikus kifordítottsága okán. Orlovszky herceg figuráját is elfogadható variációnak tartom. Nehéz mit kezdeni az amúgy nadrágszereppel. A Szinetár jegyezte tévéfilmen a bajszos Hamari Júliától kiráz a hideg (nem a művésznő hibája, de szerencsétlen megoldás, ha nő játszik direktben férfit vagy férfinek látszó nőt), a lemezen Külkey Lászlótól megszoktam a férfi-interpretációt, az megfelelő volt, de nyilván nem szólalhatott meg szoprán vagy mezzó hangon. És láttam már feminin mozdulatokkal pipiskedő művészetpártolóként is megjeleníteni a figurát. Az Operettben átmeneti megoldást alkalmaztak: férfi játssza, fél felvonáson keresztül saját nagynénjét formálva, majd kibújva a maskarából.
Frosch figuráját is rendben kidolgozták: a nézőket is bevonja a játékba a részeg foglár, sőt egyikük zsebéből pálinkát is sikerül elővarázsolnia. Szerencsétlen változtatásnak éreztem a herceg áriájának elmaradását, mert így a finálé is érthetetlenebb („Mert énnekem ez tetszik, ki hogy szokta meg…).
Adél sem a szokott dalocskában bizonyítja, hogy falusi szendét és úrinőt is tud játszani, hanem egy – a darabban eredetileg nem szerepel – Strauss-keringő bravúros éneklésével. És Ida szerepét is feldúsították, ez kevésbé zavart, Oszvald Marika – az egykor kiváló Adél – nagyszerűen mókázik és szórakoztatja a közönséget a herceg iránt lángra lobbant, érett bájú balett-táncosnőként. Zenei betétként az orosz couleur localt erősítendő a Kalinka is bekerült a produkcióba – a közönségnek tetszett. Kárt nem okozott, de igazából szükségtelen. Strauss írt elég jó zenét művébe, nem kell felturbózni.
„Az előadás egy átmulatott éjszaka pezsgőbe áztatott története” – írja a műsorfüzet. Ennek megfelelően a fináléban hajóra száll az asztaltársaság: az immár elfektetett pezsgősüvegben énekelve úsznak ki a színről az érzelmi viharoktól lecsendesült tengeren…
A szereplőgárdából kiemelkedőt nyújtott Bucsi Annamária Adél szerepében, valóban bravúros keringőjével, erőteljes, érett hangjával és remek komikus vénájával.
Kalocsai Zsuzsát elsősorban a magas színvonalon abszolvált Csárdásért kell megdicsérni, ilyen szépen régen hallottam megszólaltatni ezt a nehéz számot. Nem hallgathatom el azonban, hogy hangja többször erőtlennek bizonyult a zenekarral vívott küzdelemben, főleg a mélyebb fekvésben.
Peller Károly hercege élvezhető volt nagynéniként is, férfiként is, de továbbra is várom nagyobb szerepben megismerni művészetét.
Dézsy Szabó Gábor – mint említettem – Latabár árnyával kell, hogy megküzdjön. Szerencsére nem teszi, maga alakítja a figurát, ettől hiteles is, élvezhető is. Összehasonlítgatni meg nem kell, nincs értelme.
Dániel Gábor Eisensteinként is szokott jó színvonalát hozta, Vadász Dániel Alfrédként komikus volt, hangilag tragikus. A címszerepet eredetileg Földes Tamás játszotta volna, azonban Fila Balázs ugrott be. Köszönet illeti tisztességes helytállásáért, de a rendezőileg is, címadásban is megerősített szerepéből nem sikerült igazi címszerepet formálnia, nem igazán hihető, hogy a jól szervezett mókát az ő Falkéja celebrálta volna.
(Fotók: Operettszínház)