Zárt ajtók mögött

2017. március 17.

HungarianLateNight-előadások a Zeneakadémián – KONDOR KATA írása

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

Magyar évadról lévén szó, akár sikerként is elkönyvelhető, hogy az Operaház idei legjobb előadásainak szinte kivétel nélkül kortárs magyar művek színpadra állításai bizonyultak. Egyfelől öröm, hogy ezek a sokszor nem a legnagyobb közönségérdeklődéssel övezett darabok igényes kivitelezésben kerülhettek színre; ugyanakkor talán nem szerencsés, ha az alkotó energia és a jó értelemben vett formabontó megközelítés, ami ezeket a produkciókat jellemezte (a jelenlegi bemutató mellett elsősorban Eötvös Péter Szerelemről és más démonokról című operájának januári premierjére gondolhatunk, de ide sorolhatjuk Varga Judit Szerelem című darabjának őszi előadásait is), kizárólag kortárs művekben nyilvánul meg. Attól tarthatunk, hogy a klasszikusok esetében valamilyen – akár a közönség, akár a művészek és az intézményvezetés részéről állított – gát nehezíti a kreatív alkotói folyamatot Operaházunkban. Ez a kérdés természetesen bővebb kifejtést igényelne, mint amennyit a jelenlegi kritika témája és terjedelme enged, ugyanakkor lehetséges, hogy a jövőben érdemes volna mélyebben foglalkozni vele.

A jelenlegi premiernek azonban őszintén örülhettünk: olyan produkciót sikerült megvalósítani, amely többszöri megtekintést igényel, annyira izgalmas és összetett jelentésszerkezettel bír, mind a zenei, mind a színpadi rétegét tekintve; ráadásul a kiváló előadás is erősítette az ismételt befogadás iránti igényt. Hasonlóan jó választásnak bizonyult az est műsorának összeállítása is: a két darab, Lendvay Kamilló A tisztességtudó utcalány és Mezei Gábor Péter A ravatallal szemben című operája nem csupán azért került egymás mellé, mert mindkettő kortárs magyar mű (a tavaly elhunyt zeneszerző darabja ugyan csaknem negyven évvel ezelőtti alkotás, ám a komponista aktív periódusának időbeli közelsége folytán ebben az esetben is megmaradnék a kortárs szó használatánál, még ha később látni is fogjuk, hogy ezzel kapcsolatban nemcsak időbeli, de esztétikai megszorításaink is lehetnek), hanem a darabok érdekes párbeszédbe is léptek egymással. Első látásra ugyan mind formanyelvük, mind témájuk tekintetében több köztük az ellentét, mint a párhuzam. A korábbi mű mai szemmel tekintve szinte klasszikus operának hat, amely zenéjét és dramaturgiáját tekintve is a műfaji hagyomány sodrásában áll, termékenyen és művészileg produktívan alkalmazza annak eredményeit. A másik darab ezzel szemben saját eszközöket dolgoz ki cselekménye minél jobb elbeszéléséhez, olyan eszközöket, amelyek gyaníthatóan nem lesznek az operai kánon állandó elemei.

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori és Káldi Kiss András (fotó: Vermes Tibor)

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori és Káldi Kiss András (fotó: Vermes Tibor)

Úgy tűnhet, hogy a művek témaválasztása is ellentétben áll egymással, és legfeljebb kegyetlen, nyomasztó voltuk kapcsolja össze őket. Míg A tisztességtudó utcalány egyértelműen társadalmi kérdésekkel foglalkozik, Mezei Gábor Péter operája magánéleti drámát dolgoz föl, a családi élet körében zajló történések és a szereplők bonyolult pszichopatológiai jellemzői inkább az egyedi, mintsem az általános irányába mutatnak. Ugyanakkor a darab által feldolgozott kérdések – családon belüli erőszak, pedofília stb. – közel sem függetlenek a társadalmi környezettől, és fontos párhuzam a két mű között, hogy a bűnök mindkét esetben zárt ajtók mögött, a jóhiszemű nyilvánosság kizárásával mehetnek végbe. Feltűnő módon a két opera szövege ezt a jelenséget szinte ugyanazzal a képpel írja le: Fred arra utasítja Lizzie-t, hogy csukja be az ablakot, és húzza el a függönyt, a másik műben az idősebb testvér idézi fel, hogy a régi házukban apja mindig lehúzva tartotta a redőnyöket az utca felőli oldalon. És természetesen közös a két műben az apa szerepe, az apáé, aki minden bűn forrása, aki ugyan csak a Lendvay Kamilló-darabban jelenik meg testi valójában, ám a másik műben sem lehetne ennél jelentősebb az alakja, tűnne fel akár fizikai valójában is.

Időről időre, minden cáfolat ellenére újra felbukkan az interneten az úgynevezett pszichopatateszt. Eszerint egyetlen kérdésre adott válaszuk alapján fel lehet ismerni a pszichopatákat. A kérdés a következő történethez kapcsolódik: egy nő egy rokona temetésén meglátott egy férfit, akibe azonnal beleszeretett, ám nem tudta, ki az. Nem sokkal később a nő megölte a testvérét. A teszt szerint, ha megkérdezzük valakitől, hogy miért követhette el a nő a gyilkosságot, a pszichopaták azt fogják válaszolni, azért, hogy a temetésen újra lássa a férfit. Bár a szakértők szerint a pszichopatáknak sem ennyire egyszerű és egyöntetű a gondolkodásuk, némi kommunikációelméleti ismerettel pedig magunk is rájöhetünk, hogyan vezet rá minket maga a történet a legvalószínűbb válaszra, a hiedelem továbbra is tartja magát.

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Sándor Csaba (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Sándor Csaba (fotó: Vermes Tibor)

Mezei Gábor Péternek Anger Ferenc szövegkönyvére írott operája éppen a tesztben szereplő történetet és bizarr gondolatmenetet bontja ki: hogyan működhet a végletesen eltorzult emberi elme, mi okozhatja a személyiség ilyen súlyos deformitását, és milyen motivációk hajthatják a súlyosan patologikus hajlamokat mutató embert? Ehhez a zeneszerző az opera műfaját tekintve önironikusan ható megoldást alkalmaz, a beteg lelkű testvér szólal meg énekelve, „normálisabb” nővére pedig beszél (a normális szót természetesen csak viszonylagosan használhatjuk, hiszen a depressziós, apakomplexusos, szuicid hajlamú nőre önmagában nem állná meg a helyét). Az énekelve történő kommunikáció, ami a műfaj alapja, itt egyfajta anomáliaként, a megszokottól, egészségestől való eltérésként jelenik meg, ahogyan történik a darab másik, rejtélyes, ám ugyancsak súlyosan abnormális szereplője, a Férfi esetében is, és egy utalás alapján, ha még élne, valószínűleg így lenne az apa esetében is.

A női főszereplő azonban nem pusztán abban tér el a normális világtól, hogy énekel, hanem abban is, ahogyan ezt teszi. Szólama embertelenül magas, sokszor szinte fülsértő, alaposan próbára teszi és szinte folyamatos feszültségben tartja a hallgatóságot. Olykor ismét önironikus elemek jelennek meg benne: miközben a nő azt mondja testvérének, hogy az a visszafojtott sírástól elviselhetetlenül nyüszíteni szokott, éppen ő ad ki szinte elviselhetetlen hangot. Az ének anomália volta miatt a ritmus sok esetben nem követi a szövegét, ritka az, hogy kifejezetten énekbeszédet halljunk, miközben a prózai szereplőnek is többször kell ritmikusan deklamálnia a maga részét, az első felvonás vége felé például a két nő valóságos kettőst szólaltat meg, a zenekar erősödése mellett a fiatalabb testvér énekelve, az idősebb pedig deklamálva mondja el a temetésen megélteket, kettejük szövege pedig néha megegyezik, máskor viszont éppen ellentétes. A ritmikai megoldásoknak nagyon fontos szerep jut a műben, sok az ütőhangszer is, egyes ritmusképletek pedig önálló életre kelnek – ezek között már akad olyan, ami a szöveg ritmusából származik, például a cím, A ravatallal szemben képlete a fiatalabb nő mániákussá válásával egyre gyakrabban szólal meg.

A ravatallal szemben: Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A darabot uraló másik zenei anyag, mely bizonyos értelemben ellentétesnek tekinthető az előzővel, folyamatos lefelé haladást foglal magába. A mű több motívuma is ehhez kötődik: a halál, a lefekvés, a napnyugta. Mindkét felvonás ezzel a témával indul, melyet a hegedű kezd éteri magasságban, majd lefelé egyre több hangszer csatlakozik hozzá, így az egész cselekménynek egyfajta zenei szimbólumát jelenítve meg, ahogyan ezt a hanyatlást fejezi ki az első szó is mindkét indításkor: vége. A harmadik zenei réteget a mű nagy részétől igencsak elütő betétrészek képviselik, amelyek egyfajta stílusimitációként is felfoghatók. Ezek az általában kötött ritmusú, gyakran tánczenére emlékeztető részletek egyfajta álomvilágot festenek, amelyet az „óriási színész” apa lányai manipulálása céljából épített fel.

A testvérpár lelki beteg hajlamainak hátterében ugyanis apjuk viselkedése áll. Bár a darab nem teszi explicitté, mit művelt a köztiszteletben álló férfi (akinek temetésén még az elnök levelét is felolvasták) lányaival, de azt sugallják az idősebb testvér történetei – melyek húgának az említett zenei betétekkel kísért visszaemlékezéseit ellenpontozzák –, hogy az apa először az idősebb lányát molesztálta, ám vele valamiért nem elégedett meg („olyan vagy, mint az anyád” – idézi szavait a nő), így a kisebbikhez fordult. A két lány aztán eltérő módon dolgozta fel a traumát: a nővér szenvedett a mellőzöttségtől, azt újraidéző szerelmi kapcsolatokba keveredett, míg végül jobbnak tartott és jobban szeretett húgának is alárendeltje lett, aki az öngyilkosságra is képes rávenni. A fiatalabb testvér ellenben egyfajta szerelmi kapcsolatként élte meg az apjával való viszonyát. Tökéletesen eltanulta tőle a manipulációt, abban sem lehetünk egészen biztosak, végül nem ő volt-e kettejük közül az irányító fél, ha figyelembe vesszük, hogyan befolyásolta apja üzleti döntéseit, és milyen hamar túllépett az elvesztésén. Egyfajta femme fatale lett a lányból, aki mindenkit kézben tart, mindent megszerez, amit akar, és közben elpusztítja a környezetét.

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

Eljön azonban a pillanat, amikor meginogni látszik az irányítói szerep. A temetésen látott férfi az apának egyfajta alteregója, erre utal bariton hangja, illetve az a szándéka, hogy az apa-szerető pozícióját vegye át a fiatal nő életében. Az apától a halálával nem lehet megszabadulni, erre utal az első felvonás utolsó mondata, amely az előzmények fényében szinte fenyegetően hangzik: a meghalni, és így anyjával újra találkozni akaró nővért a húga azzal biztatja: „apa is ott lesz”. Ám míg a fiatalabb testvér azt hiszi, ő intézte úgy, hogy újra találkozzon ezzel a titokzatos idegennel, kiderül, hogy éppúgy bábként rángatták, ahogyan ő tette másokkal, a férfi már jóval korábban kiszemelte magának, és így ő maga vált apja halálba kergetésének tudatlan eszközévé. A nőben fokozódó kétségbeesés ismét pusztító hajlamait hozza felszínre, ezúttal minden korábbinál nyíltabb formában.

Székely Kriszta rendezése nagyon erősen koncentrál a személyközi viszonyokra, a színpadkép szinte minimalista (a díszlet Pallós Nelli, a jelmezek Pattantyus Dóra munkái), egy polgári lakásbelsőt látunk a legszükségesebb berendezési tárgyakkal, melyeket az ezüstszürke és a fekete színek uralnak. Ebben a szűk játéktérben, egy asztal körül keringenek a szereplők a két, sok szempontból párhuzamos felvonás során, először a testvérek, majd a fiatalabb nő és a férfi. A letisztult, elegáns, kissé hideg látványvilágba a szálakat kézben tartó lány külső megjelenésével is beleillik, ez azonban csak a tökéletesen uralt felszín. Ahogyan az első felvonás zenei közjátékában belepillanthatunk a két testvér közötti valós feszültségekbe, később a környezet civilizált volta is felbomlik, a második felvonásban pohár törik, a vér vöröse pedig megtöri a szürke monotóniáját.

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A fiatalabb testvért alakító Ducza Nóra valamiféle természetfeletti lény lehet, olyan kiválóan győzi a szólam embert próbáló magasságait, ráadásul az egymást követő napokon nemhogy elfáradt volna a hangja, hanem a premiert követően még szebben, kiegyenlítettebben szólt. Alakítása pedig egyenesen hátborzongató volt, óriásira nyitott, kék szemeivel már önmagában is bizarr hatást keltett volna, ám képes volt ügyesen elegyíteni a kislányosságot a behízelgéssel, amitől nem egyszerűen irritáló, hanem egyenesen félelmetes lett. A nővérét alakító Szalontay Tünde igen szokatlan feladatot kapott a szerepének jutó megkomponált prózával. A szabadabb részekben ugyanakkor a színésznő az énekelő szereplő életidegenségének kiváló ellenpólusát valósította meg, és érzékenyen tárta fel a karakter számos árnyalatát – különösen szívbe markoló volt az első felvonás végén távozása a színről és az életből. Sándor Csaba testes baritonja és visszafogott színészi játéka jól illett a Férfi szerepének titokzatosságához, ám igazán különleges élményt akkor okozott, mikor az utolsó előadásra a figura gúnyos, hideg, számító viselkedéséhez is megtalálta a kulcsot.

A tisztességtudó utcalány sokkal általánosabb érvényű, a legtöbbünket valamilyen formában érintő kérdésekkel foglalkozik. Nem csupán a maga korában lehetett ijesztő az a társadalomkritika, amit megfogalmaz; a hatalommal való visszaélés, a magas pozícióval járó kiváltságos helyzet napjainkban is ismerős jelenség. Az opera még kegyetlenebb végkifejletet fogalmaz meg, mint a forrásául szolgáló Sartre-dráma: abban Fred elkésett bemutatkozása csupán arról árulkodik, az élet képes közönyösen túllépni az égbekiáltó igazságtalanság fölött, viszont Lendvay Kamilló művében a főszereplőt, Lizzie-t mindenétől megfosztják, teljesen kiszolgáltatott báb marad a férfi kezében, akitől iszonyodik.

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Sándor Csaba (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Sándor Csaba (fotó: Vermes Tibor)

A rendező is arra törekedett, hogy a történet minél általánosabb vonatkozásait emelje ki. A Néger egyszerű munkásember, semmi sem jelöli, hogy szegénységén és egyszerűségén kívül másban is különbözne az elit tagjaitól (ellenben Fred végig fekete ruhát hord). A vallatójelenet démonikus alakjai (a koreográfia Sebestyén Csaba alkotása), akik a fenyegetés mellett az amerikai ideált is megtestesítik – Lizzie a kezükben Szabadság-szoborrá alakul – ugyan fehérre vannak festve, de inkább utalnak a mindenféle kisebbség fölött hatalmi pozícióban álló fehér férfitársadalomra, mint azon belül bármilyen konkrét konfliktusra. Az utolsó jelenetben az utcalány és a „szenátorgyermek” kapcsolata a női-férfi egyenlőtlenség mentén is átrendeződik, Fred erőszakot követ el a nőn, azt a tettet, amivel épp a társadalmilag alacsonyabb helyzetűeket vádolta. A lány egykor vonzalommal és odaadással fogadta őt, ám a fiú eddigre már a szexet is csak uralkodó helyzetben képes megélni.

Ezt a brutális világot azonban a hatalom képviselői képesek tetszetős mázzal beborítani. A szenátor Lizzie-nek tartott szónoklata nagyszabású politikai beszéd lesz a közjóról, az a lehetőség pedig, hogy az utcalány és az üldözött Néger a sajtóban szerepeljenek, nevetséges színben tűnik fel. Miközben a nyilvánosság előtt a szenátor alakja képes mindent más fényben feltüntetni (az első jelenetben Fred akkor élvez el, mikor bevallja, hogy ő az apja), a piszkos ügyeket gondosan titkolni kell. Ezt a célt szolgálja Lizzie vallomása, akinek kínzása számos zárt ajtó mögött zajlik, egy arénára emlékeztető térben, ahol szabadjára lehet engedni az emberiség számos, a civilizált társadalom által el nem fogadható ösztönét.

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori, Balczó Péter és Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

A tisztességtudó utcalány: Keszei Bori, Balczó Péter és Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

Keszei Bori nagyszerű választás Lizzie szerepére, rendkívül összetett nőalakot képes megformálni. Ha kell, keserű és kiábrándult, míg először az akkor még ismeretlen Fredet szinte romantikus érdeklődéssel fogadja. Később hitelesen tudja megjeleníteni a bántalmazás és a manipuláció hatására a viszonyítási rendszerét mind inkább elvesztő lányt, végül pedig teljesen megtörik. Hangja is kellően alkalmas a terjedelemben és kifejezésben igen sokrétű kihívást jelentő szólamra, érzésem szerint a kisebb teremben szopránjának kompaktabb színe is jobban érvényesült, mint a nagyszínpadon. Balczó Péternek ellenben helyenként határait feszegette a feladat, amiben nyilvánvalóan nem volt segítségére az sem, hogy a magasságokat sokszor nem az éneklés számára kedvező testhelyzetben kellett megszólaltatnia. Figurateremtésben viszont előadásról előadásra egyre jobb lett, a sorozat végére egészen visszataszító karaktert sikerült megformálnia. Cser Krisztián egyszerűen, mégis emlékezetesen formálta meg a Négert, miközben alakítását illetően képes volt új oldalát is megmutatni (nem emlékszem, hogy valaha bármelyik előadásban ilyen megalázkodónak és kiszolgáltatottnak kellett volna lennie), a meleg basszusában rejlő mélységes humánummal azonban már sok szerepet emlékezetessé tett. Káldi Kiss András örömteli meglepetést okozott Clark szenátorként: a vokális produkció szinte kifogástalan volt, ráadásul az énekes habitusa, kissé karót nyelt megjelenése is remekül illett a befolyásos politikushoz. A kisebb szerepekben Csiki Gábor és Bakó Antal is hozzájárultak a produkció sikeréhez.

Igazságtalanságnak tűnhet, hogy ilyen későn méltatjuk az est olyan fontos és nagyszerű közreműködőit, mint a karmester és a zenekar. Nagy öröm, hogy az Operaház gondoskodott róla, hogy a ritkán hallható művek megfelelő kézbe kerüljenek, márpedig Vajda Gergelynél alkalmasabb személyt a feladatra nehezen találhattak volna. A kiváló dirigens nem pusztán arra képes, hogy a műveket kellő alapossággal interpretálja, és így érdekes és összetett jelentéstartalmakat tárjon fel, hanem meglátásait a gyakorlatba is egészen pontosan át tudja ültetni (néha érdemes nézni is vezénylését, egy-egy mozdulata olyan összetett zenei karaktert jelenít meg, nagy élmény megtapasztalni, hogyan alakulnak a látottak hanggá). Érthető tehát, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekara remekül muzsikált, a két mű megannyi stílusrétege és karaktere élményt nyújtóan szólalt meg.

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

A ravatallal szemben: Ducza Nóra és Szalontay Tünde (fotó: Vermes Tibor)

Az egész produkcióval kapcsolatban csak egyetlen kifogásunk maradhatott: miért csupán öt előadás látható belőle (most négy, egymáshoz igen közel, valamint még egy, a távoli júniusban)? Persze érthető, hogy a LateNight-sorozat rövid ideig látható, különleges előadások megvalósítására jött létre, ám már a tavalyi produkció is nagyobb értéket hordozott, mint amit érdemes lenne ilyen hamar veszni hagyni, az idei bemutató pedig az évad fénypontjai közé tartozott. Bár a kortárs magyar művek sokszor nem örvendenek a minőségüknek megfelelő népszerűségnek, időről időre tapasztalni lehet, hogy a művelt közönség (nem is feltétlenül csak az operajáró része) hamar továbbadja egy-egy jó produkció hírét, és így előfordul, hogy néhány előadás múltával a nézőszám növekedni kezd. Most csak az egyetlen, júniusi alkalom marad, hogy megmutassuk ezt a színvonalas produkciót mindannak, akit még érdekelhet. Éljünk a lehetőséggel, még akkor is, ha az előadásról kijövet talán nem fogjuk túlságosan otthonosnak érezni a körülvevő világot.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések