Tisztítótűz

Giuseppe Verdi: A trubadúr – FÜLÖP KÁROLY kritikája a Margitszigeti Szabadtéri Színpad július 28-i előadásáról

Leonóra: Dinara Alieva (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

A Magyar Állami Operaház műsorpolitikája szép lassan pokolra küldi repertoárjának hagyományos előadásait, és vegyes – újabban vállalhatatlan – minőségű produkciókra cseréli azokat. Eközben üdvözlendő, hogy a Szabad Tér Színház évek óta rendre műsorára tűz egy-egy klasszikus rendezésű operát a nyári idényben, így sokan lehetőséget kapnak, hogy utoljára megnézzék az évek során szívükhöz nőtt kedvenceket – pótolják, ha még nem látták, vagy immár a formabontó utód-interpretáció ismeretében rehabilitálják az általuk korábban esetleg avíttnak megélt előadásokat. Az Aida vagy a tavalyi Otello után idén a legtöbb indulatot kiváltott csere elszenvedőjére, a Vámos László rendezte Trubadúrra került sor.

Újabb időkben szokás azt mondani az operákkal kapcsolatban: új közönségréteget kell bevonni, ki kell nevelni a jövő operalátogató generációját, közelebb kell hozni a darabokat az ifjúsághoz. Ez utóbbi állítással maximálisan vitatkozom, tapasztalataim alapján a fordítottját vélem – az ifjúságot kell közelebb hozni a darabokhoz, bár a remekművek ezt megteszik maguktól is, attól remekművek.

A fiatalokat ne féltsük: érteni fogják, amit kell, anno mi is megértettük abban a korszakban, amikor az énekeseknek még nem kellett tótágast állniuk, kerekesszékben tekeregniük a színpadon, vagy épp koktélpartin köszönteniük a közönséget az elmegyógyintézetben.

A hagyományos rendezéseket sokszor támadják azzal, hogy nem tesznek hozzá semmit a darabhoz, a rendezői agymenések viszont sokszor olyan kavalkádját ontják a hozzátett, sokszor darabidegen gondolatoknak, hogy az alapmű megértése kerül veszélybe, válik lehetetlenné. Véleményem szerint a legutóbbi Erkel színházi Trubadúr mintapéldája ennek.

Luna gróf: Kálmándy Mihály (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Ezek után örvendetes volt ismét látni Vámos László klasszikus rendezését. A látvány hagyományos, egyszersmind formabontó – lám, azért húsz évvel ezelőtt is belefért egy kis újítás! A közelmúltban elhunyt Csikós Attila Rodin-domborművet (A pokol kapuja) idéző díszlete alapvetően meghatározza, szinte rendezi az előadást. Az ötlet persze vitatható, hiszen bármelyik tragikus operára ráhúzható közhely is lehetne – a szereplők mindegyikben a poklok kínját élik meg szenvedélyeikben és szenvedésükön keresztül. A trubadúrban viszont ügyes találat – a cselekményt átszövő tűzmotívum, a boszorkányüldözés, a kivégzésükre vonuló rabok utolsó útját kísérő Miserere valóban sugallhatja: a pokol kapujában járunk. Különösen izgalmas, hogy a szimbolikus játéktér reális színterekként is jól funkcionál. A komor falak egy-egy elem változtatásával Castellor várát és a kolostort tökéletesen; a börtönt, a cigánytanyát és a katonai tábort kis képzelőerőre számítva ügyesen illusztrálják. Vörös fénnyel megvilágítva a látvány lenyűgöző: a szenvedőkből és a lángnyelvekből formálódó dombormű izzani kezd, az egész színpad lángba borul, „oly rémes, oly véres az ég, lángban áll az ég”. Az pedig, hogy például a katonák jelenete, még inkább a kolostori kép a pokol falai között játszódik, számos további asszociációs lehetőséget enged a befogadói képzeletnek.

Azucena: Komlósi Ildikó (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Ilyen kulisszák között mozgatja Vámos László a szereplőit. A cselekményvezetés hagyományos, bár egyes mozzanataiban szépen él a szimbolikus játéktér adta elvontabb játékmód lehetőségével – például amikor

a boszorkánytörténet hallatán a babonás félelemtől megriadt katonák a falak mintáját követve úgy kapaszkodnak a boltívek oszlopaiba, mintha a pokolból próbálnának menekülni.

A kettősök, hármasok rendezői beállítása pontos, a csoportos jelenetekben is mindig világosan követhető az egyes szereplők cselekedete és szándéka; ötletesek a várt és váratlan megjelenések. Hatásos a színpad különböző síkjainak kihasználása horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Megkapó szépségű az apácák bevonulása a hátsó fal mögötti folyosókon, döbbenetes a halálba vonulók menete ugyanitt. A látványt Vágó Nelly csodálatos jelmezei teszik teljessé, miközben felidézik a XV. századi trubadúrköltők és szerelmes várkisasszonyok korát, kielégítve a vadromantikus rémtörténet és a tragikus szerelmi história iránt vágyódó kíváncsiságunkat.

Manrico és Leonóra: Riccardo Massi és Dinara Alieva (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Vámos László eredetileg Szegeden bemutatott rendezését 1996-ban állította színpadra az Erkel Színházban ifj. Palcsó Sándor. Ennyi idő távlatából nehéz már rekonstruálni, hogy a koncepcióban kié volt az alapötlet, ki mit tett hozzá. Egy biztos: a Vámos László, Csikós Attila és Vágó Nelly közös szellemi munkájával akkor létrehozott produkció mindhármuk művészetét a tetőponton örökítette meg,

a mostani margitszigeti repríz méltó főhajtás az elhunyt művészek életműve előtt.

A közönség, amely az elmúlt két évtized során látta, látogatta az előadást, a megannyi szép élmény részeseként jó darabig őrizni fogja még emlékezetében.

A mostani két előadásra kiváló, nemzetközi szinten is elismert művészeket sikerült megnyerni, a produkció méltó zenei megvalósításban búcsúzott a közönségtől a Margitszigeten. A közismert vélekedés szerinti négy főszereplő rendelkezésre állt: a plakátokon mosolygó külföldi vendégművészek – főként talán Dinara Alieva – neve is kíváncsivá tette a nagyérdeműt, ám mégis azt hiszem, hogy Komlósi Ildikó megrázó, világklasszis Azucena-alakítása miatt marad leginkább emlékezetes a mostani előadás.  Pedig a hang már nem mindenben őrzi maradéktalanul korábbi intaktságát, makulátlanságát; Komlósi azonban nem próbál könnyebb megoldásokkal cselezni, a kisebb problémákat nem rejtegeti, hanem méltó módon vállalva a jellemábrázolás eszközévé teszi azokat. A szerep és az előadói kvalitások varázslatosan olvadnak eggyé, amit a legkiválóbb lemezfelvételeken is ritkán hallhatunk. Komlósi pusztán hanggal is olyan drámát teremt, ami csukott szemmel is mélyen átélhetővé tenné a végletes szenvedélyek közt vívódó anya lélektani portréját. Külső eszközökkel az énekesnő takarékosan, ám annál hatásosabban él. Első áriáját szinte maga elé mormolva, minimális gesztusokkal énekli, hogy aztán a Manricóval való nagyjelenet elbeszélései annál nagyobbat robbanjanak.

Azucena: Komlósi Ildikó (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Komlósi Azucenájának nemesi tartása van, nem a porban fetrengő útszéli cigányasszony (na, jó, ilyen alakítás mellett még a lakkcipőt is megbocsátjuk neki!), ám fiával és révületével magára maradva a világba üvölti fájdalmát, amit a lenyűgöző matéria mai, érett hangszíne, olykor karcossága csodálatosan szolgál. Minden pillanatára figyelni kell, a szereppel való átlényegülése mindvégig magával ragadó. Az utolsó jelenetben felcsapnak a lángok,

Azucena utolsó, diadalmas felkiáltásával Komlósi Ildikónak a zenekartól sem legyőzhető hangján megszületik a katarzis, a megtisztulás.

Az azeri Dinara Alieva sem okozott csalódást Leonóra szerepében. Hangja mindvégig kiegyenlítetten szólt, magabiztos technikával, aggódásmentes magasságokkal. Talán csak a Miserere-jelenet mélyebb fekvésű szakaszait éreztem erőtlenebbnek, a finálék együtteseiben viszont hangja diadalmasan szárnyalt. Alieva játékában is tanúi lehettünk egyfajta takarékosságnak, bár nála ez inkább tűnt a tökéletes zenei interpretálására való összpontosításnak. Ettől függetlenül Leonóra általában sablonfigurának tartott ábrázolásában sikerült erőteljesebb szenvedélyeket megjelenítenie, az éteri finomsággal egyelőre adósunk maradt. Dinara Alieva kiváló énekesnő, a nemzetközi szinten való megmerítkezése és tapasztalatai remélhetően színészi eszköztárát is bővítik még. Mostani margitszigeti bemutatkozása méltán megérdemelt siker.

Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Riccardo Massi is kedvező benyomást keltett; afféle tipikus itáliai tenor annak minden narcisztikus vonásával, manírjával. Massi ezekkel együtt is szerethető volt, bár a kettősökben, és egyáltalán: mindig a maga kedvére énekelt, a színpadi akcióktól nemigen zavartatta magát (a partnerek azért megoldották a jeleneteket). Massi hangja olyasféle, amit szívesen hallgat az ember a velencei lagúnákon gondolán suhanva: könnyed, szárnyal, és vivőereje is van, a hangi ábrázolás olykor meglepő szépségeivel. Hangjára magam a bregenzi Turandotban figyeltem fel, ahol Kalafként az utolsó művét alkotó beteg Puccini figuráját alakította, amelynek szenvtelensége nem volt zavaró. Manrico azonban szenvedélyesebb, lobbanékonyabb karakter, erőteljesebb színpadi jelenlétet igényel.

Massi nemzetközi művészből akkor válhat nagy művésszé, ha a színpadi játék és együttműködés iskoláit is kijárja. Addig – szép hang, jó volt itthon is hallani.

Kálmándy Mihály – a műsorfüzetben közölt információval ellentétben – nem először énekelte Luna gróf szerepét a Vámos-féle rendezésben. Sőt, a két évtized alatt az előadások egyik fő oszlopa volt. Ennek megfelelően alakítása természetes, kiforrott; színpadi jelenléte erős, és olyan meggyőző, mintha már-már maga is Luna gróf életét élné ilyenkor. Játéka, hangja most is azt a magas színvonalat hozta, amit a pesti közönség évek hosszú során át ebben és sok más szerepben megszokott tőle.

Cser Krisztián ötödikként, az öreg Ferrando szerepében csatlakozott a többiekhez. Figyelemre méltó hangon szólaltatta meg az eltűnt grófi gyermek és a cigányasszony borongós történetét, a saját és az idős harcos szerep szerinti kora közti különbséget pedig egy köztes életkor megjelenítésével tette elfogadhatóvá és a történet szempontjából is hittelessé.

Leonóra és Inez: Dinara Alieva és Megyesi Schwartz Lúcia (fotó: Éder Vera / Szabad Tér Színház)

Az előadáson a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán), Zenekara és tánckara járult hozzá a sikerhez: erős intenzitással szólaltak meg a hatalmas tablójelenetek (zárdakép, cigánykórus, katonakórus), dinamikusak voltak az egyes finálék, ugyanakkor szépen sikerült az apácák szépséges kórusának misztikus-fájdalmas légkörét is megteremteni Kocsár Balázs vezényletével. A szépen sikerült előadás valamennyi résztvevője – de legalábbis az itthoniak – talán érezték a mostani interpretáció jelentőségét:

a búcsú ténye mintha plusz energiákat hívott volna életre. Búcsú egy produkciótól, és kicsit talán egy korszaktól is.

Az Operaház vezetése régi repertoárjának tisztogatása során pokolba küldte korábbi Trubadúrját, de Bán Teodóra, a Szabad Tér Színház igazgatója és művészeti vezetője a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon még adott egy kis haladékot a több mint húszéves produkciónak két előadás erejéig. A pokol kapuja kérlelhetetlenül várta a színpadon, hogy az utolsó előadáson még egyszer megvilágítsák a reflektorok vörös lángnyelvei, majd azt követően felhasogassák tűzifának, és valóban is tűzre vessék Csikós Attila díszleteit. Pénteken „a félig elhamvadt kis csontokon még szállt a füst”. Vasárnap este végleg kialudt a parázs.

Fotók: Éder Vera / Szabad Tér Színház