Sztárom a párom

2016. október 7.

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov koncertje a Müpában. ÁDÁM TÜNDE írása a szeptember 29-i koncertről

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov (fotó: Posztós János / Müpa)

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov (fotó: Posztós János / Müpa)

Illik-e az árukapcsolás miatt panaszkodni, amikor a világ egyik legnagyobb operacsillaga látogatott el hozzánk – méghozzá nem hattyúdalát elénekelni, hanem azért, hogy pályája zenitjén adjon ízelítőt művészetéből? És ha nem is panaszkodunk, tehetünk-e úgy, mintha nem tudnánk, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben egyetlen személy volt ezen az estén, aki Yusif Eyvazov miatt jött el: maga Anna Netrebko?

A közönség hamar letette a voksát: ha az orosz díva van az egyik serpenyőben, a másikban lehet akárki. Nem mintha Yusif Eyvazov rossz énekes lenne. Éppen csak nem jó. Vagy: nem elég jó. Becsülettel küzd, meg is tapsolják érte, de egy percig sem gondolja a teremben senki, hogy a házaspár mindkét tagja azonos kvalitásokkal bírna.

A műsor is mintha ennek megfelelően alakult volna ki: a most megjelent Verismo-lemezéről válogatott Netrebko, onnan sem a legnagyobb slágereket, hanem a ritkábban hallható áriákat, amitől máris izgalmasabbá válik a koncert. Eyvazov pedig a kötelező tenorslágereket szállította.

A szintén kötelező Végzet hatalma-nyitány után Adriana Lecouvreur áriája csendült fel. Ars poetica. Sallangtalanul, természetesen, megalapozva az egész koncert hangulatát: itt vagyok, énekelek nektek, tudom, hogy ez egy pillanat csupán, holnapra elszáll, de ez a hivatásom, ezt a múzsát szolgálom. Az említett új lemezen persze szerepel Tosca imája is, de milyen jó volt élőben Adrianát hallani! (Igen, jelentkezzen, aki nem hallgatná meg szívesen Anna Netrebko előadásában a telefonkönyvet – na, ugye, senki.) Mégis: milyen jó érzés, hogy nem csupán haknihelyszín volt Budapest, hogy a koncert mögött gondolat is volt! (Persze nemcsak a koncert mögött: a lemez is ezzel a részlettel kezdődik.)

És ha az első számnak örültünk, a másodiknál garantáltan más dimenzióba kerültünk: a Margit-ária (L’altra notte in fondo al mare – Boito: Mefistofele) életre kelt.

Az egész szerep esszenciája egyetlen áriába sűrítve, hidegrázósan-gyönyőrűen szólalt meg. Netrebko teljes természetességgel belakta a színpadot, nem koncerten volt, nem énekelt: előadott.

Pont úgy, ahogy Adriana korábban megfogalmazta.

A második rész Nedda-áriája (Leoncavallo: Bajazzók) és La Wally-részlete is újabb színekkel gazdagította a palettát: ugyanaz a telt, sötét hang, de mégis mindig más, és sosem öncélú. Nedda könnyed játékossága mellett Wally drámaisága izgalmas kontrasztot képez. Nem bántuk volna, ha többet halljuk a páros szoprán felét, de a patikamérlegen kiegyensúlyozott koncerten dekára ugyanannyit énekeltek mindketten – még a ráadásokban is.

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov (fotó: Posztós János / Müpa)

Anna Netrebko és Yusif Eyvazov (fotó: Posztós János / Müpa)

A felvezetés után nem lesz meglepő, ha Yusif Eyvazov méltatásához nem keresek szuperlatívuszokat.

Hiányosságai talán kevésbé volnának szembeötlők, ha más közegben lép fel.

A Cilèa-ária meglepően rossz kezdésnek bizonyult számára, és hiába javult fel később, nehezen szakadtunk el az első rossz benyomásoktól. A hang volumene igen nagy – ezzel hamar szembesülnünk kellett; és aki ennyire tud kiabálni, az előbb-utóbb Vincerót fog üvölteni – és lőn. A hang sajnos nem szép, középfekvésben kimondottan kellemetlen színű, és a tenorista mindezt hangerővel orvosolja. Azonban a magasságok megszólalnak – mi más kellene még egy tenornak? Viccelek persze: a kifejező éneklés hiánya, az átélésre való képtelenség mind-mind elidegenítőleg hat, amit csak megkoronáz a folyamatos forte éneklés. Aztán jön a leg-leg tenorsláger, a Levélária, és váratlanul az este legjobb tenorprodukcióját halljuk. A piruettel kísért Nessun dorma után már csak legyintünk: mit is mondtunk az elején az alázatról?

A koncert mindkét részét egy duett zárta: a Vágyom egy nő után (olasz nyelvű) átirata a könnyedebb operettműfajt, az André Chénier fináléja pedig a drámaibb vonalat képviselte. Az operett jobban feküdt Eyvazovnak, vagy mondjuk úgy, ott kevésbé volt feltűnő a két művész közti különbség. A Chénier-duett most sem győzött meg arról, hogy ezt a darabot érdemes volna játszani, de kétségtelenül nagyot (és hangosan) lehet benne énekelni. A ráadások közül a Netrebko által magától értetődően eltáncolt Csárdáskirálynő-részletet emelhetjük ki: az első benyomásainkat megerősítve bizonyította, hogy képes és hajlandó is mindent beleadni az estébe.

Jader Bignamini vezényelte az Operaház Zenekarát, amely a nyitány után még két zenekari számot játszott: az Órák tánca a Giocondából a verista vonalat erősítette, a második rész Puccini-részletei közé pedig a Manon-intermezzót iktatták be.

A telhetetlen operarajongó persze máris azon gondolkodik, mikor történhet meg legközelebb, hogy Anna Netrebko Magyarországra látogat? És esetleg egyedül? Na, jó, a telefonkönyvet hozhatja.

Fotók: Posztós János / Müpa

Hasonló bejegyzések