Maradandó előzetes

2016. szeptember 27.

Anna Netrebko: Verismo – BÓKA GÁBOR kritikája a Deutsche Grammophon új lemezéről

Anna Netrebko: Verismo

Anna Netrebko: Verismo

Mennyire lehet hiteles egy lemezbemutató koncert előtti lemezkritika? – tanakodtam, mielőtt hozzáfogtam volna az íráshoz. A dicsérő recenzió önkéntelenül is a koncert reklámjaként hat, a feddő viszont előre meghatározhatja a közönség álláspontját: akár egyetért majd a bíráló sorokkal, akár nem, mindenképpen ahhoz fogja viszonyítani, amit hall. Mégsem lehet kihagyni a lehetőséget – néhány nappal Anna Netrebko magyarországi debütálása előtt kezünkben Verismo címen megjelent új szólóalbuma, melynek anyagával a Müpában is fellép: halljuk hát!

Az album címe valamelyest megtévesztő, hiszen tágan értelmezi a verizmus fogalmát: a stílusirányzat előfutárai, a 19. században alkotó Ponchielli és Boito áriái éppúgy szerepelnek rajta, mint a valóban veristának tekintett Leoncavallo, Giordano, Catalani és Cilèa művei. Az anyag jelentős részét azonban a verizmusból érkező, de azon jelentősen túlnövő Puccini életműve adja, és ennek csak örülhetünk: az összeállításnak sikerült megtalálni a kellő arányt a jó áriák és a valódi remekművek között.

Ez azonban csak fél siker – az igazi kérdés az, hogy a pályafutása első éveiben orosz művekben megismert, majd a nemzetközi vérkeringésbe Mozart- és Verdi-interpretációival berobbanó, később elsősorban bel canto énekesnőként sikereket arató, s az utóbbi években elsősorban Csajkovszkij- és újabb Verdi-szerepekkel pályafutása zenitje felé közeledő Netrebkónak sikerült-e megtalálnia a közös hangot a verizmussal? Ha azt válaszoljuk: nem – akkor azt bizonyos értelemben a lehető legnagyobb dicséretnek szánjuk. Hogy miért? Az énekkultúra általános hanyatlásával egyetemben az elmúlt évtizedekben a verista operák előadói gyakorlatában mindinkább teret nyert a prózához közelítő előadásmód és/vagy a kiabálás az éneklés rovására. Az elmélet, miszerint ez a kifejezési mód illik leginkább a valóságábrázolást mindenek felett való célként meghatározó stílusirányzathoz, légből kapott: elég csak meghallgatnunk, hogyan énekelték a múlt század elejének nagyjai az imént felsorolt komponisták műveit (nem egyszer a még aktív szerző kontrollja alatt) – nyoma sincs kiabálásnak, annál inkább magas fokú zeneiségnek. Netrebko előadásai, ha úgy tetszik, historikus fordulatot visznek a verizmus előadói gyakorlatába: nála éppúgy a zene a lényeg, mint a régi nagyoknál.

Más szempontból vizsgálva Netrebko és a verizmus kapcsolatának kérdését – kitérő választ is adhatunk: hiszen ahány opera, ahány karakter, annyi megközelítési lehetőség, annyi megoldás! Vannak papírforma szerinti Netrebko-szerepek, melyek előadásától nagyjából-egészben azt kapjuk, amit vártunk: ilyenek mindenekelőtt a dívák, Tosca és Adriana Lecouvreur; ilyen a Bajazzók Neddája, no meg Manon Lescaut. Ez utóbbi megformálásával kapcsolatban a kongeniális jelzőt sem tartom túlzónak, amiről szerencsére bőven van alkalmunk meggyőződni: a lemez nem csupán a II. felvonás emblematikus Ékszeráriáját tartalmazza, de a teljes (mindössze kétszereplős) IV. felvonást is. Tanítani való az a differenciált egység, ahogy Netrebko e huszonöt pernyi muzsika révén jellemet fest: az Ékszerária kacérsága, unottságon is átfénylő életszeretete egy-egy elejtett szó, mondatfoszlány erejéig minduntalan vissza-visszaköszön a IV. felvonásban is, ahol Manon-Netrebko a szenvedés magaslatára emelkedik. Mi sem lenne egyszerűbb, mint túldimenzionálni a figurát, eleve elrendelt módon tragikus nőalakot teremteni a drámai végkifejlet felől értelmezve a művet! Netrebkónak ehhez is megvolna a képessége; ő azonban, kihasználva adottságait és művészi eszköztárának sokrétűségét, a nehezebb utat választja, és Manon figuráját a maga teljes bonyolultságában próbálja megmutatni – már amennyire ez egy mini-keresztmetszet révén lehetséges.

Két áriát is találunk a lemezen Puccini Turandotjából – érdekes kísérletként mind Liu, mint a címszereplő megformálásával megpróbálkozik az orosz díva. Szigorúan vokális szempontból vizsgálva a Liu-áriát tudja jobban megoldani: eredendően lírai szopránja ezen a területen érzi igazán otthonosan magát. Csakhogy Netrebko már túl van (talán mindig is túl volt) a rabszolgalány egyszerű figuráján, mely két érzelem: a szerelem és az alázat végletekig vitt manifesztációja – az orosz díva művészi alkata bonyolultabb ennél. Ezt a bonyolultságot pedig Turandotként tudja prezentálni. Igen, a szólam jól hallhatóan hangi határait súrolja (de csak súrolja: végül mindent kifogástalanul megold), ám a kifejezés gazdagsága, intenzitása, a személyiség nem egészen váratlan, de mégis örvendetes autoritása szokatlan hitelességet kölcsönöz a megformálásnak – élővé teszi a sokszor szoborrá merevedő karaktert. „…eszményi Liuk énekelnek Turandotot” – írta Fodor Géza 1986-ban Marton Éva alakításával kapcsolatban; nos, ezt a megállapítást alighanem még találóbbnak érezhetjük Anna Netrebko Turandot-áriája kapcsán.

A felvételen néhány hang erejéig Kalafként és egy teljes felvonás erejéig Des Grieux-ként feltűnő Yusif Eyvazov számára egyszerre áldás és átok, hogy mindenki tudja: Anna Netrebko férjéről van szó. Áldás, mert – legyünk reálisak – e kapcsolat nélkül aligha kerülhetett volna rá a lemezre; átok, mert ha már rákerült, akkor művészi teljesítményét kénytelenek vagyunk Netrebkóéhoz mérni – és ebből az összehasonlításból sajnos nem jön ki jól. Az azeri tenor közel sem olyan rossz, mint a híre, ám nem képvisel olyan nagyságrendet, mint Netrebko: nem elsősorban hangjának színe kifogásolható – ez bizonyos mértékig ízlés dolga –, sokkal inkább annak minősége: az a tény, hogy a különböző regiszterekben eltérő színű, s a magasságai ráadásul kellemetlenül lebegnek. Szerepformálása is meglehetősen egysíkú: mindvégig egy szólamát becsületesen eléneklő tenort hallunk, nem a Manonnal együtt a szenvedésben naggyá váló Des Grieux-t.

Szerencsére akadnak Netrebkóhoz méltó partnerek is a lemezen: az Antonio Pappano vezényelte Római Santa Cecilia Akadémia Zenekara az áriákban szabatos kíséretet nyújt, a Manon-felvonásban azonban ennél jóval többet: az előadásnak olyan drámai íve, olyan intenzitása van, mintha egy önálló egyfelvonásost hallanánk.

A lemezt tehát a koncerttől függetlenül megéri megismerni: ha ott leszünk a Müpában, akkor emlékként, ha nem, akkor pótlékként. Akár így, akár úgy, mindenképpen maradandó művészi élményben lesz részünk.

Anna Netrebko: Verismo
Anna Netrebko, Yusif Eyvazov – ének
A Római Santa Cecilia Akadémia Zenekara
Vezényel: Antonio Pappano
Kiadja: Deutsche Grammophon/Universal

Hasonló bejegyzések