Remekmű és mestermunka

2019. június 14.

Kenessey Jenő és Tóth Péter egyfelvonásosai az Eiffel Műhelyházban – BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája az április 29-i előadásról

Tóték – Vajda Júlia, László Boldizsár, Szvétek László és Nánási Helga (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Április 14-én A kairói lúd, avagy A részedett vőlegény című Mozart-pasticcióval vette kezdetét az Eiffel Műhelyház Bánffy-termének száz napig tartó próbaüzeme. Alig két héttel később az Operaház vadonatúj játszóhelye máris olyan premiernek adott otthont, amely az előadások megtekintése előtt is háromszoros jelentőségűnek tetszett.  A magyar operairodalom és a hazai operajátszás történetét egyaránt figyelembe véve ugyanis szimbolikus értékű, hogy egy félkész állapotában is trendinek tekinthető, az újat és a régit külsőségeiben is ötvöző, 21. századi multifunkcionális komplexum nem kevésbé többfunkciós, alternatív játékterében egy estén, egymást követően került színre két nívós irodalmi előzménnyel bíró egyfelvonásos mű: Kenessey Jenő 1943-as, Krúdy Gyula-színmű nyomán született egyfelvonásos operája, Az arany meg az asszony,  valamint Tóth Péter friss, kortárs alkotása, az Örkény István legendás kisregénye alapján komponált Tóték.

A Kenessey-életmű egyetlen operája bátran értékelhető klasszikus remekműként. Ugyan döbbenetes módon már 1960 óta hiányzik az ország színpadairól, a Bartók, Puccini és Kodály, de több helyütt Debussy, Rimszkij-Korszakov és Richard Strauss stílusát is megidéző, ezeket ötvöző, egyszerre mégis eredeti hangvételű, tömör, sűrű dalmű zenei anyaga nem ismeretlen a magyar operabarátok nemzedékei előtt. Hungaroton-lemez őrzi Αz arany meg az asszony 1957-es, Kenessey által vezényelt rádiófelvételét, ismertetése szerves részét képezi a Till Géza-féle operalexikonnak, ahogy a teljes librettó is megjelent a Zeneműkiadó Operaszövegkönyvek-sorozatában, 1961-ben. Az opera szövegkönyvéről szólva egyébként is fontos megjegyezni, hogy a komponista változtatás nélkül zenésítette meg Krúdy Gyula 1918-ban született, az 1940-es évekre lassan feledésbe merülő színművét, ezzel mintegy újra felfedezve azt, az utókor számára garantáltan megőrizve a Szindbád termékeny írójának e drámai alkotását.

A fenitek ismeretében nem túlzás kijelenteni: az előzetes regisztrációt követően az Eiffel Műhelyházban

a művet ingyen megtekintő és végighallgató nézők a magyar operairodalom és operajátszás történetének valóban jelentős eseményén vehettek részt

mind a premier estéjén, mind az azt követő három alkalommal, április 28-án, 29-én és 30-án. Olyan eseményen, amely után remélhetőleg nem kell majd újabb hosszú évtizedekig nélkülözni Kenessey művét, s amely jelentőségét csak emelte, hogy Az Arany meg az asszony feltámasztását magyar ősbemutató, a Tóték előadása követte.

Az arany meg az asszony: Kiss B. Atilla, Beöthy Kiss László és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A két alkotást egy este játszani igen szerencsés párosítás. Csak felszínes közös pontok keresésénél maradva könnyen szembeötlik, hogy összeköti őket az irodalmi előképek alkotóinak patinája, Krúdy és Örkény személye. A cselekményeket illetően a két, egymástól ugyan merőben különböző, de egyáltalán nem harmonikus családi alaphelyzetet egy-egy katonafigura érkezése bolygatja meg – mellesleg mindkét mű esetén nehéz és igényes, de egyben hálás hőstenorszólamról beszélhetünk.

Mind a huszadik, mind a vele párban játszott huszonegyedik századi zenemű melodikus, könnyen befogadható zenei anyaggal rendelkezik

– míg Kenessey műve a fentebb is említett századfordulós, valamint a 20. század első felében működő komponisták stílusát ötvözi, Tóth Péter konkrétan idéz is a nagyoktól, többek közt Mozarttól vagy Muszorgszkijtól, tehát még messzebb nyúlik vissza az időben, az opera szüzséjéhez illő groteszk-ironikus zenei humorral dúsítva fel a partitúrát.

Az arany meg az asszony: Megyimórecz Ildikó és Kovács István (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A két, látványos előadásban bemutatott művet az alkotógárda is összekötötte. Mindkét opera Káel Csaba ötletes rendezésében került színre; a díszletek Németh Anikó, a jelmezek Szendrényi Éva, a világítás Stadler Ferenc nevét dícsérik. A Tótékat értelemszerűen lehetetlen, sőt értelmetlen is lenne annak lényegétől, a groteszktől eltávolodva színre vinni, Az arany meg az asszony esetében nagyobb a rendező mozgástere.

Káel elrugaszkodott a késő középkori Lőcse német polgári miliőjétől, a tulajdonképp igencsak egyszerű alapszituációra épülő cselekményt annak vitathatatlan örökérvényűsége okán univerzálissá téve mintegy állatmesévé alakította.

Ezzel külsőségeiben a Kenessey-mű is „gazdagodott” néhány groteszk elemmel – a kakasként megjelenő Rotaridesz járása, a nyúlként ábrázolt Hinkó szolga remegése –, azonban groteszk, mint olyan mégsem lett egy pillanatig sem szerves összekötő kapocs a két rendezés között, helyesebb tehát külön tárgyalni a két előadást.

Az arany meg az asszony: Megyimórecz Ildikó és Kiss B. Atilla (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

A fentebbiekben már klasszikus remekműként is méltatott Kenessey-opera Kékszakálú-módra hódíthatna akár a világ összes operaházának színpadán. Szopránok, basszisták és tenoristák minden bizonnyal szívesen bújnának Anna, Wolfgang és Rotaridesz bőrébe.

Az Arany meg az asszony főszereplő-hármasának szólamai ugyanis hálás énekelnivalót biztosítanak „tulajdonosaiknak”, akik tudásuk legjavát megmutatva valósággal brillírozhatnak e szerepekben.

Az Eiffel Műhelyházban mindez pont így történt. Két tapasztalt, az operaéneklés minden csínját-bínját ismerő férfiénekes, Kovács István és Kiss B. Atilla társaságában debütált élete első teljes színpadi szerepében a pályakezdő Megyimórecz Ildikó. A fiatal művésznő mind vokálisan, mind figurálisan telitalálat a szerepre, az volna 15. századi polgárfeleségként, az macskahölgyként is Káel fabulájában. A hang dús, fűszeres, izgalmas, az érzelmek széles skáláját minden regiszterben dicséretes technikával, magas emocionális vibrálással megszólaltató, sötét színű szoprán. A színpadi jelenlét megnyerően magabiztos. A produkció teljessége már a pálya hajnalán olyan nívót képvisel, ami tovább gondolva komoly jövőt sejtet.

Tóték – az Őrnagy: László Boldizsár (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Kovács István éneklésére nincs találóbb jelző a férfiasan szépnél. Wolfgang szerepének vokális megformálása egyszerre merengő, befelé forduló, a megfelelő pontokon fenyegető jellegében is méltóságot és tartást sugárzó. Különösen imponálóak a hosszan kitartott mélységek.

Ezzel a művel ideális harmóniában lévő, hiteles vokális szerepformálással némi ellentmondásba kerül, hogy a darab végkifejleténél a házát megvédő polgár lehajtott fejű, sunyi rókaként közlekedik,

mindez azonban a színészvezetés számlájára írható, és semmit nem von le Kovács István ötcsillagos produkciójából. Jár a dicséretes jeles Kiss B. Atilla kakasbőrbe bújt, testi vágytól túlfűtött és önimádó, kellőképp szánalmasan férfiaskodó Rotarideszének is, akinek két, Annához szóló, puccinii hevességű szerelmi kifakadása éppúgy az előadás emlékezetes pillanata, mint a művet keretbe foglaló, lélegzetelállító zeneiségű, Anna–Wolfgang-kamarajelenetek, vagy a Venekei Marianna koreográfus nevével fémjelzett aranycsinálás eksztatikus tánca. Kiss B. zsoldos kapitánya vérbeli ösztönlény, érces hőstenorjával kvázi verista módon festi meg a karaktert. Az excelláló főszereplő hármashoz méltó mellékszereplő-gárda egészítette ki a szereposztást. Beöthy-Kiss László Hinkóként, Kiss Tivadar és Cserhalmi Ferenc pedig a bikákként ábrázolt két színész jelentős karakterszerepében nyújtott kifogástalan alakítással járult hozzá a Kenessey-mű méltó felfrissítéséhez.

Tóték – Vajda Júlia, Szvétek László és Nánási Helga (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Ha Az arany meg az asszonyban a főszereplő hármas excellált, akkor a szünet után látható-hallható Tótékban László Boldizsár produkcióját illethetjük ezzel az igével. Az egyébként is markáns, erős színpadi jelenléttel bíró tenorista a mű egyik ötletgazdája is – a közel másfél órás opera körülbelül harmincadik percében Őrnagya ejtőernyőn száll alá, onnantól kezdve pedig minden tekintetben uralja az előadást. A hang az operaénekesi pálya abszolút delelőjén, fényesen-ércesen, magabiztosan zeng, mindeközben a színészi játék is magától értetődően hiteles. A hisztérikus-labilis Őrnagy szerepében László Boldizsár tulajdonképp a művel teljes szinkronban gyűri maga alá a komplett szereposztást, pedig nem akármilyenek a partnerek sem.

Tóth Péter könnyen befogadható, ötletes muzsikájú, az örkényi alapmű hangulatához jól illő operát komponált.

A Tóték olyan komoly mesterségbeli tudásról tanúbizonyságot tévő, zenei humorral és klasszikus idézetekkel is bőven fűszerezett alkotás lett, amely irodalmi előzményével összefüggésben bátran ajánlható a zenés műfajt az ifjúsághoz közel hozó beavató darabként is – már csak ezért is hálás lenne huzamosabb ideig repertoáron tartani.  Az a tény, hogy Várady Szabolcs szövegkönyve vállaltan a Tóték Isten hozta, őrnagy úr című kultikus filmadaptációjának a kisregényhez egyébként minden ízében hű forgatókönyvét vette alapul, hálás feladat elé állította a rendezőt, aki a zeneszerzőhöz hasonló profizmussal, hiba nélkül vitte színre a jól ismert történet modern dalműváltozatát.

Jelenet a Tótékból – középen: László Boldizsár (fotó: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház)

Káel Csaba remek színészvezetésének, valamint a magától értetődően a dobozokkal és a hatalmas margóvágóval operáló, de a háttérben a keleti frontot is megjelenítő kreatív látványvilágnak köszönhetően a telitalálat-szereposztást alkotó énekes-színészeknek már csak egyéniségüket kellett hozzáadni ahhoz, hogy az Örkény István szelleméhez hű, friss opera megelevenedjen a Bánffy-terem színpadán.

Szvétek László Tót Lajosként jól ötvözi az immár több mint negyedszázados pálya során énekelt veretes basszusszerepek, buffo karakterek és kortárs operafigurák vokális és színészi alakításának több évtizedes tapasztalatát.

Ugyanez mondható el rutinos szopránként Vajda Júlia Mariskájáról is, Nánási Helga csilingelő hangú, butuska Ágikája pedig távolról sem csak a legkreatívabb jelmez ténye miatt egyik legüdébb színfoltja az előadásnak. A mellékszereplők közül óhatatlanul szubjektív szempontok szerint kiemelendő Cserhalmi Ferencnek a komor groteszket csúcsra járató Postása, valamint a mű elején a keleti frontot megrázóan megjelenítő háttérben távolról sem groteszkként megjelenő, levele szövegét éneklő Erdős Róbert Tót Gyulája. Szintén óhatatlanul szubjektív módon a mű egyik zeneileg legjobban sikerült csúcspontjaként értékelhető a kocsmajelenet, ami nem mellesleg a már méltatott László Boldizsár mulató Őrnagyának is egyik csúcsjelenete.

A négy előadásos széria bebizonyította, hogy Az arany meg az asszony vitathatatlanul a magyar operairodalom remekműve, ily módon állandó helye lenne a repertoáron. Helye lenne akár ebben a konstrukcióban, a Tóték párdarabjaként is, amely mint biztos kezű mestermunka, már csak az Örkény-kisregény és annak híres filmváltozatával való viszonya miatt is számot kéne, hogy tartson az érdeklődésre.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések