Piazzolától Lehárig

2018. július 31.

Operától a tangóig – Erwin Schrott a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. BÉKEFI TEODÓRA írása a július 15-i koncertről

A margitszigeti gálakoncert könnyed nyári estnek ígérkezett; legizgalmasabb lehetőségének az tűnt, hogy talán közelebb juthatunk Erwin Schrott titkának megfejtéséhez. Napjaink egyik legnépszerűbb énekese ő, sajátos jelenség, akihez hasonló karakter nem igazán mutatható fel. Néhány „összetevő” viszonylag ismert: fantasztikus hang, megnyerő megjelenés, ellenállhatatlan mosoly. Hozzátehetjük még – kissé sztereotip módon – a dél-amerikai énekes „latin kisugárzását” (szenvedélyét? tüzét?) is. És nagyon boldogok lehetünk, hogy a koncert címe Operától a tangóig – talán a második részben valamiről tényleg fellebben a fátyol! Mindezeken túl ismert még, hogy az énekest tetoválások díszítik, és szeret különleges ékszereket viselni – megjelenése egy rocksztáréhoz hasonlatos.

Erwin Schrott (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

Azt az információt már a koncertnek köszönhetjük, hogy Schrott több nyelven is hibátlanul beszél. Magyarul is mondott néhány szót, majd a francia nézőknek már folyékonyan, franciául gratulált az aznapi VB-győzelemhez. A legtöbbet angolul és spanyolul beszélt: éneklés előtt általában mondott pár szót az elhangzó áriáról vagy dalról, vagy csak elmondta, mennyire szereti Budapestet. Szerencsére azért énekelt is, és ahogy várható volt, nem lehetett benne kivetnivalót találni. Hangi adottságain túl Schrott legnagyobb ütőkártyája, hogy gyakorlatilag mindent el tud játszani.

Mindig rejtély volt számomra, hogyan lehet valaki egy személyben a világ egyik legjobb Don Giovannija és Leporellója is: hát így.

Másfél éve az Erkel Színházban már megbizonyosodhattunk róla, hogy született Don Giovanni – a Là ci darem la mano-ba most olyannyira belesűrítette a figura lényegét, mintha végighallgattuk volna az egész Mozart-operát. A Regiszteráriával pontosan ugyanez történt, és talán nemcsak nekem jutott eszembe a teljesen képtelen ötlet: milyen kár, hogy nem lehet egyszerre a két szerepet elénekelni. (Egy fokkal életszerűbb kívánságnak tűnik, hogy Schrott egyszer Leporellóként is eljöjjön Budapestre.) (Bécsi Leporello-alakításáról korábban az Opera-Világ is beszámolta szerk.) Ezek után szinte magától értetődő volt, hogy A szicíliai vecsernye Procidájaként (Et toi, Palerme), Attilaként (Mentre gonfiarsi l’anima) és a Szerelmi bájital csodadoktoraként (Quanto amore) is remek.

Ha nem Erwin Schrott lett volna az est másik fellépője, már sokkal korábban szó esett volna Pasztircsák Polináról is. Az Erkel Színházban Donna Annaként már megmutatta ragyogó tehetségét Schrott mellett, ezúttal Zerlina és Adina szerepében lépett vele színpadra egy-egy duett erejéig. Az énekesnő az operairodalom három tragikus nőalakját is megidézte; Violetta leghíresebb áriáját (Sempre libera) szépen, de kicsit sablonos játékkal adta elő. A Bajazzók Neddájának Madárdala azonban minden szempontból nagyon jól sikerült, a Faust Ékszeráriája pedig az este egyik legszebb és legmegindítóbb pillanata volt.

Pasztircsák Polina és Erwin Schrott (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

A koncert első részében tehát a legismertebb operák leghíresebb áriáit hallhattuk két csodás énekestől – adódik a kérdés, mi mást is kívánhatna az ember egy szép, nyári estén? Úgy tűnik, szabad telhetetlennek lenni, és várni még ezen felül is valamit, egy érdekes felfedezést például, ami a jól összerakott koncertműsorokkal általában együtt jár. Az est második felében ugyanis egyrészt spanyol és dél-amerikai tangózene, másrészt pedig Lehár- és Kálmán-operettek részletei szerepeltek. Az elsőre furcsának tűnő párosításról egész hamar kiderült, hogy telitalálat. És nemcsak azért izgalmas, mert Carlos Gardel és Enrique Granados például Kálmán és Lehár kortársai voltak – persze adja magát, hogy belegondoljunk, milyen zene íródott Spanyolországban és Argentínában, amikor itt az operett aranykorát élték.

De bizony arra is rá kell ébredni ezen az estén, hogy a tangó és az operett mennyire hasonlítanak: mindkettő sajátos színpadiassággal közelít az emberi érzelmekhez (általában a szerelemhez), és ettől a felfokozottságtól lesznek egyszerre furcsák és nagyon szerethetőek.

Erwin Schrottnál és Pasztircsák Polinánál pedig biztosan nem találhattak volna jobb alanyt a két világ tolmácsolására és összekapcsolására. Schrott nemcsak Don Giovanni és Leporello egy személyben, hanem kiváló tangóénekes, és – valóban fellebbent kissé a fátyol! – táncos is. Valószínűleg a közönség nagy része akkor veszett el végleg, amikor az első tánclépéseket megtette, pedig, ha jobban belegondolunk, ez talán nem is akkora meglepetés. Nagyobb felfedezés volt, hogy Pasztircsák Polinának milyen jól áll az operett: igazi Lehár-primadonnává lényegült át, és pillanatok alatt kedélyes, békebeli Monarchia-hangulatot teremtett minden színpadra lépésekor. A két szál váltakozása csodás egyensúlyban működött, és végül A víg özvegy egy részletében (Lippen schweigen) fonódott össze. Nem nagy meglepetés ez sem, de újabb adalék: Schrottnak Lehár is jól áll.

Erwin Schrott (fotó: Budapesti Nyári Fesztivál)

Szót kell még ejteni Vörös Eszter bandoneónművész színvonalas közreműködéséről, aki Erwin Schrottot kísérte a zenekar mellett a koncert második felében. Az énekes maga is kiemelte, hogy Vörös Eszter nemcsak kiváló zenész, hanem ismerője a spanyol nyelvnek és kultúrának is, ami nyilván behozhatatlan előny egy ilyen specifikus hangszer esetében. Schrott a Magyar Állami Operaház Zenekarával való elégedettségének is hangot adott: „mindent el tudnak játszani” – mondta. Ez eléggé igaznak tűnt, a tangózenében ugyanúgy megállták a helyüket, mint az opera- és operettrészleteknél, amelyekben nyilván nagyobb tapasztalatuk van; Francesco Ivan Ciampa lelkes és indulatos vezénylése mellett az est egyre fokozódó hangulata is hatással lehetett rájuk.

Bármily meglepő is tehát, az este legnagyobb eredménye nem az volt, hogy néhány lépéssel közelebb kerültünk Erwin Schrott (valószínűleg és remélhetőleg megfejthetetlen) titkához. Kiderült ugyanis, hogy amikor egy argentin táncos csípője megmozdul Piazzola zenéjére, valószínűleg valami hasonló történik, mint amikor a közép-európai ember mozgása ösztönösen felveszi (akár ültében is) a Lehár-zene ritmusát. És ebben az univerzalitásban van valami szívmelengetően gyönyörű.

Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések