Dekoratív, konzervatív

2015. december 3.

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – Bécsi Állami Operaház, 2015. október 30. BÓKA GÁBOR írása

Don Giovanni és Leporello: Mariusz Kwiecień és Erwin Schrott (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Don Giovanni és Leporello: Mariusz Kwiecień és Erwin Schrott

Mikor az alábbi sorokat fogalmazni kezdtem, nem tudhattam, hogy külföldi beszámolóm annál is aktuálisabb lesz, mint azt előzetesen remélni mertem. Egy bécsi tudósítás, főleg, ha az ott háziszerzőnek számító Mozartról és az operák operájának kikiáltott Don Giovanniról szól, persze minden körülmények között tanulságos lehet a magyar olvasó számára. Ha azonban a kritikus hirtelen arról értesül, hogy – egy beugrás következményeként – csakhamar kétszer is megnézheti Budapesten napjaink egyik legkeresettebb Don Giovanniját, Erwin Schrottot, akit történetesen Leporellóként látott a bécsi előadásban – nos, az már feltétlenül olyan körülmény, ami érdemessé teszi a kinti tapasztalatok rögzítését.

A produkció nem új, 2010 óta szerepel a Staatsoper műsorán, az általam látott október 30-i estén éppen harmincharmadik alkalommal volt látható. Mivel már az Opera-Világ hasábjain is beszámoltunk róla korábban, ezúttal csak címszavakban utalnék Jean-Louis Martinoty rendezésének legfőbb jellegzetességeire. Aki ismeri a Staatsoper utóbbi éveinek konzervatív rendezői fordulatát (Dominique Meyer igazgatói kinevezése óta az épületet feltűnően elkerülik a nagy vitát kiváltó, formabontó színpadra állítások), aligha lepődik meg azon, hogy velejéig hagyományos produkcióval szembesül – éppenséggel ez a Don Giovanni volt a jelenlegi vezetés egyik székfoglalója, ezen óhajtotta demonstrálni művészi elképzeléseit. Az előadás most, öt év elteltével is hiánytalanul megfelel a célnak: egyetlen megtekintés után is biztos képet nyerhetünk belőle az intézmény jelenlegi profiljáról, annak előnyeiről és hátrányairól. Az utóbbi alighanem egyetlen pontba sűríthető: a színház repertoárjának újabb hányada pusztán auditíve kelt szellemi izgalmat a néző-hallgatóban, a látvány mostanság nem szolgál ilyesmivel.

Donna Anna és Don Ottavio: Marina Rebeka és Benjamin Bruns (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Donna Anna és Don Ottavio: Marina Rebeka és Benjamin Bruns (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Ez nem jelenti azt, hogy amit látunk, ne lenne igényesen végiggondolva és kivitelezve – elvégre mégiscsak a világ egyik elsőszámú operaházában vagyunk. Hans Schavernoch díszletei és Yan Tax jelmezei azt az illúziót keltik, hogy hiánytalanul idézik meg a 18. század egyszerre gyönyörű és kegyetlen hangulatát. A színpadképek emellett a játék plasztikus megformálására alkalmas térként is jól funkcionálnak, a darab számtalan színváltozását (melyeket az előadás szinte hiánytalanul be is tart) pedig gördülékenyen lehet lebonyolítani a jóvoltukból. A jól működő színpadi dekorativitás ugyanakkor a Don Giovanni játékkonvencióit a legmesszemenőbbekig őrző rendezésnek ad keretet. Ez nem azért baj, mert elutasítjuk a nemes konzervativizmust, hanem azért, mert a műértelmezés legalapvetőbb kérdéseire sem ad választ – például arra, hogy a címszereplő karakterét a klasszicizmus vagy a romantika szemüvegén keresztül kellene-e látnunk (tehát az isteni törvények ellen vétő bűnösnek vagy az érzéki zsenialitás képviselőjének). Ez még akkor is bizonyos fokú csalódottsággal tölt el, ha a rendezői aprómunka és a produkció folyamatos karbantartása előtt a budapesti normákon edződött nézőként feltétlenül tisztelegnem kell.

Donna Elvira és Don Giovanni: Juliane Banse és Mariusz Kwiecień (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Donna Elvira és Don Giovanni: Juliane Banse és Mariusz Kwiecień (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Másrészt: egy ilyen előadási keret kiválóan alkalmas arra, hogy újabb és újabb szereposztások gond nélkül jöhessenek-mehessenek benne – mivel a rendezésben minden általános, semmi sem személyre szabott, ezért ebből a szempontból mindegy, hogy a premieren fellépő Ildebrando D’Arcangelo, a három éve méltatott Peter Mattei, vagy – mint ezúttal – Mariusz Kwiecień énekli-e a címszerepet. Mert ez volna a Staatsoper már említett profilja: egy színpadon szerepeltetni korunk legnagyobb és/vagy leghíresebb énekeseit – válogasson mindenki ízlése szerint! Nos, jelen sorok írója a mostani válogatással igazán elégedett volt – ha nem is maradéktalanul. A szereposztás összességében kielégítő, de nem minden ponton: bizonyos énekesek – így Andrea Carroll (Zerlina), Jongmin Park (Masetto) és Sorin Coliban (kormányzó) – átlagos teljesítményt nyújtottak, jó, de nem emlékezetes résztvevőiként egy repertoár-előadásnak; egy esetben pedig a szólam támasztotta igények sajnálatos módon kifogtak az énekesen. Szívesen írnám, hogy a Donna Elvirát alakító Juliane Banse csupán pillanatnyi indiszpozícióval küzdhetett, ám sajnos kétségeim támadnak: 2008-ban, Budapesten hallott kiváló Fiordiligije után 2010-es Donna Elvirája már hasonló fáradtságról tanúskodott, mint mostani bécsi szereplése – különbségként legfeljebb annyit regisztrálhatunk, hogy a két teljesítmény közül kétség kívül a budapesti volt a kevésbé bántó.

Leporello: Erwin Schrott (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Leporello: Erwin Schrott (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Marina Rebeka (Donna Anna) és Benjamin Bruns (Don Ottavio) párosa az előadás nagy értéke volt. Donna Anna szólama különleges kihívás elé állítja a szopránokat: akik győzik technikai buktatóit, sokszor maradnak adósak a sodró temperamentummal – a drámai szopránok számára viszont a koloratúrák okoznak olykor megoldhatatlan nehézséget. Marina Rebeka szerencsésen egyesíti magában e két végletet: alakítása minden szempontból ideálisnak mondható. Benjamin Bruns talán még ritkább jelenség: olyan énekkultúrával megáldott Mozart-tenor ő, aki pontosan tudja, hogy Don Ottaviót nem lehet erőből megoldani, ugyanakkor túlfinomkodni sem szabad a szólamot; a szerep jelentőségét a zenei formálással lehet híven kifejezni – s ez pontosan így is valósul meg tolmácsolásában.

Mariusz Kwiecień rövid időn belül másodszor okoz nekem kellemes meglepetést: míg moziközvetítésekből, DVD-kről ismert alakításait hangi és színészi értelemben egyaránt profinak, de vértelennek, néha üresnek találtam, addig müncheni Anyeginje (idén júliusban) arról győzött meg, hogy élőben sokkal szuggesztívebb, magával ragadóbb színpadi személyiség a kiváló lengyel bariton, mint amit ebből a felvételek érzékeltetni tudnak. Ezúttal is ez a benyomásom alakult ki: ez a Don Giovanni egy percre sem keltett hiányérzetet, mind fellépés, mind hangi kvalitások tekintetében a szerep jelenlegi alakítóinak nemzetközi élmezőnyében jelölte ki Mariusz Kwiecień helyét.

Don Giovanni: Mariusz Kwiecień (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Don Giovanni: Mariusz Kwiecień (fotó: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)

Erwin Schrott-tól láttunk már izgalmasabb, alaposabban kidolgozott Leporellót is Claus Guth salzburgi produkciójában; a mostani fellépés azonban csak a korábbi szerepformálás ismeretében okoz hiányérzetet, az általánosabb színjátszást igénylő keretek között az most is teljes értékűnek tekinthető. Manapság divat, hogy alkatilag Don Giovannira predesztinált énekesek Leporellót alakítják – s noha ez olykor felborítja a szereposztás egyensúlyát, annyiból mégis hasznos gyakorlat, hogy nem hagyja e művészeket a róluk kialakult sztereotípiákba merevedni. Schrott Leporellóként nem építhet kizárólag előnyös színpadi fellépésére: magvas, sötét hanganyaga, énekkultúrája mellett legalább ennyire érvényesítenie kell játékkészségét is – és mivel a közönség őszinte örömére sikerrel mozgósítja ebbéli tartalékait, kíváncsivá tesz, hogy az Erkel Színház színpadán a címszerepet alakítva is képes lesz-e majd leszámolni az előítéletekkel.

A Bécsi Állami Operaház Zenekarának levegős hangzásképe, világos-arany hangszíne fogalom; játékuk azonban akkor válik élményszerűen intenzívvé, ha nagy karmester-egyéniség áll az élükön. Fischer Ádám személyében ezúttal ilyen dirigense volt a bécsi Don Giovanninak: vezénylésének szuggesztivitása mellett az is feltűnést keltett, hogy a régizenei praxis bizonyos eredményeire mindig fogékony Fischer ezúttal a legmesszemenőbbekig hagyományos, klasszikus, a nagy bécsi Mozart-stílus visszfényét őrző előadást vezényelt – alkalmazkodván a hely és a rendezés szelleméhez.

Fotók: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn

Hasonló bejegyzések