Erich Wolfgang Korngold: A halott város – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása a Bajor Állami Operaház november 26-i előadásáról
Akkor nemesb-e a lélek, ha klasszikust tűz zászlajára, vagy ha ismeretlen szerzőt támaszt fel színpadán? Pengeélen táncol a dilemma Münchenben, hogy az ember sajnálja-e vagy örvendjen a Korngolddal való találkozásnak, ugyanis a Bajor Állami Operaház a jeles feladatra szinte megismételhetetlen névsorral rukkolt elő.
A brnói születésű Erich Wolfgang Korngold a hollywoodi filmzene egyik atyja, kétszeres Oscar-díjas komponista – 1936-ban az Anthony Adverse, majd két évvel később a számunkra talán ismertebb Robin Hood című alkotásért vehetett át aranyszobrot. A ragyogó felszínű diadal mögött azonban egy igazán kiteljesedni soha nem tudó szerző keserédes élettörténete húzódik. A Mahler által csodagyereknek tartott Korngold, miután tizenévesen megkomponálta első szonátáit és egyfelvonásos operáit, zsidó származása miatt 1934-ben a náci előretörés elől a tengerentúlra utazott, ahol páratlan tehetségét az ütemesen fejlődő filmipar szolgálatába állította. Talán legfontosabb művét 1920-ban, még hazájában írta meg, mindössze huszonhárom évesen. Ez lett a Georges Rodenbach Bruges, a halott város (Bruges-la-Morte) című szimbolista kisregénye nyomán komponált Halott város.
A háromfelvonásos opera ősbemutatóját egyszerre két helyszínen, Hamburgban és Kölnben tartották, hatalmas sikerrel. A darab pár év alatt megjárta New Yorkot, Münchent és Berlint, utóbbi helyszínen Richard Tauberrel a főszerepben, Széll György vezényletével. Miután azonban a náci rezsim a komponistát tiltólistára helyezte, a két világháború között progresszívnek számító darab egyszerre idejétmúlt alkotássá vált, s évtizedekre a feledés bús homályába veszett. 1967-ben a bécsi Volksoper állította újra színpadra, ám ekkor Korngold már nem élt. Kaliforniában hunyt el hatvanévesen, abban a tudatban, hogy az utókor csupán filmzeneszerzőként tartja majd számon.
A halott várost Párizsban 1988-ban hallhatta először a közönség, igaz, akkor még csak koncertszerűen, a Royal Opera House-ban pedig 2009-re esik a premier dátuma. A Bajor Állami Operaházban is hatvan év után került elő újra, igaz,
a kuriózumnak számító évadpremier, azon túl, hogy méltó és maradandó emléket állít a szerzőnek, a jövő számára is etalonként szolgál.
Az ausztrál származású film- és színházi rendező, Simon Stone produkcióját eredetileg 2016-ban, Bázelben mutatták be, ám a színészcentrikus, zseniális képi világú előadás tökéletesen beleillett a bajorok újító szemléletű, évek óta frissen kísérletező repertoárjába.
Ami a történetet illeti, az elsőre eseménytelennek tűnő cselekmény végig a főhős, Paul elméjében kavarog. Az elhunyt feleségét gyászoló férfi hosszú ideje önkéntes foglya bruges-i lakásának, ahol egykori szerelme, Marie ereklyéiből halotti oltárt rendezett be. Amikor házvezetőnője beinvitálja Mariettát, az egykori szerelemre megtévesztésig hasonlító ledér énekesnő felkavarja Paul érzéseit. Az új nő végérvényesen leszámolna elődje emlékével, a férfi számára azonban a gyász és a féktelen örömre való szomjúzás elől a téboly jelenti az egyetlen kiutat.
Ezt a hasadt fantáziavilágot jeleníti meg zseniálisan a Stone által megálmodott színpadkép, mely Paul kavargó tudatállapotának, rendre előtörő képzeteinek szimbóluma.
A forgószínpadra helyezett ház szobái egymás után tárulnak elénk, a hetvenes évek hangulatát idéző enteriőrt Antonioni (Nagyítás) és Godard (Bolond Pierrot) filmplakátjai díszítik. A helyiségek azonban az idő előrehaladtával, Paul belső viharának áldozatul esve a megszokottól eltérő alaprajzi elrendezésben tűnnek elő, a gyász kellemes melege által kipárnázott múltat szép lassan átrendezik a jelen ismeretlen, hűvös kihívásai. Ha képletesen is, de Marie-ból előbb-utóbb Marietta kellene, hogy legyen: ez a súlyos belső vívódás és elfojtott gyászmunka A halott város központi problémája.
Paul a fach egyik legnehezebb drámaitenor-szerepe, ugyanis az otellói érzelmi hullámzás (Verdi operájához hasonlóan Korngoldnál is előkerül a féltékenység, a szerelem, majd a gyilkosság) wagneri hangerőt és állóképességet igényel, viszont mindezen vokális kihívások jóval rövidebb időintervallumba sűrűsödnek. A darabban debütáló Jonas Kaufmann már a velencei móron túl, de Trisztánon még innen, mondhatni ideális pillanatban öltötte magára Paul jelmezét.
A müncheni kedvenc színrelépésétől a mű utolsó énekhangjáig lehengerlő a vívódó, saját fantáziájában bolyongó férj szerepében, drámai és intellektuális alakításához hol érzékeny piano, hol kitörő erejű vokalitás párosul.
Ritkasászámba menő művek esetében nehéz a klasszikusnak számító előadásokkal való összevetés. Létezik ugyanakkor egy lemezfelvétel, melyet a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara rögzített 1952-ben, Karl Friedrich főszereplésével. Érdekes, hogy Kaufmann orgánuma mélységében, teltségében is kifejezetten hasonlít Friedrichére, a különbség csupán az apró részletekben érhető tetten. De hát éppen ezek a finomságok azok, amelyek miatt Kaufmann az, aki, és amelyek miatt bizonyosan állíthatjuk: mostantól fogva ez a Paul-alakítás lesz az a bizonyos.
Az elhunyt Marie-t és Mariettát egyaránt a szintén német Marlis Petersen formálja meg, aki legutóbb Salomeként nyújtott maradandó teljesítményt Münchenben. A szerepek közötti viharos jellemváltásokra és a dráma fokozására csillogó koronaként kerülnek fel kitörő, erőteljes magasságai, melynek köszönhetően a tenorral nívóban is kiváló partnerséget alkot.
Ami a többieket illeti, a lengyel Andrzej Filończyk a jó barát, Frank szerepében nem hoz robusztus, kimondottan erős baritonhangot, de kiegyensúlyozott, lírai teljesítményére így sem lehet panasz. Dramaturgiailag megkerülhetetlen, bár kisebb szerep a házvezetőnőé, melyet Jennifer Johnston brit mezzoszoprán énekel, az első taktusokban meglepően erősen, ám később, talán pont ezért, nem marad elég „mondandója”.
A Bajor Állami Operaház Zenekara és Énekkara hírnevét Kirill Petrenko karmester a Berlini Filharmonikusok mellett is dédelgetve őrzi, sőt, öregbíti. Korngold fiatalos hevületét és romantikus rezdüléseit a már előrevetített filmzenei grandiózusság teszi még összetettebbé. Petrenko halvány kézmozdulatai pedig a legérzelmesebb ecsetvonásokat idézik: az orosz–osztrák dirigens mintha valóban színezné a zenét, a zenekar pedig valósággal kiragyog az árokból.
Apróság: a harmadik felvonás végén, Paul utolsó áriája alatt Petrenko egy árnyalattal lassabb tempót diktál Kaufmann-nak, de a korngoldi lüktető hullámzás végül összeolvasztja a szólamokat. A zárás ismét az Otellóra utal, hiszen az első felvonás szerelmi kettősének dallamait ezúttal is a magányos férj idézi fel a színpadon. Paul felocsúdva észleli, hogy képzelete rászedte, a valóságban nem oltotta ki Marietta életét, a halotti oltár pedig érintetlen.
Nincs bűn, nincs feloldozás, a fordulat hiánya a fordulat: a múltjában ragadt XX. századi hős számára talán a legkeserűbb büntetés.
A steril lakást a gyász finom melege lengi be. Tovább kellene lépni, tovább kellene valahogy élni… Ideje, hogy Paul elhagyja a halott várost.
Odakint viszont virágozzék tovább Kaufmann és Petrenko bajor birodalma.