Aribert Reimann: Lear – magyarországi bemutató a Magyar Állami Operaházban. KONDOR KATA írása a január 30-i és február 2-i előadásokról
Nagy tartozást törlesztett január végi premierjével az Operaház, az elmúlt években alighanem a kortárs külföldi darabok jelentették a legnagyobb hiányosságot az intézmény műsorrendjében. Idén azonban elkényeztetve érezhetjük magunkat, hiszen az évad két, nagy jelentőségű kortárs bemutatót is tartogat, két, a világ nagy részében már alapműnek számító alkotást – kis túlzással azt is mondhatnánk: a kortárs operajátszás slágereit. Reményt kelthet, ha megállapítjuk, hogy az Operaház már nem feltétlenül a legkisebb ellenállás irányába tart: úgy tűnik, egyes művészi szempontok előbbre valónak bizonyultak a közönségízlésnek való, minél teljesebb megfelelésnél, és ezt a törekvést csak üdvözölni tudjuk. Sajnálatos, hogy az operakedvelők egy része nem áll hasonló érettséggel a műfajhoz, ám bízzunk benne, hogy a kellően változatos műfelhozatal egyfajta közönségnevelő funkciót is betölthet.
Aribert Reimann Lear című műve inkább témájában, semmint zenei nyelvét tekintve jelenthet kihívást a hallgatóságnak, a kortárs zenével akár csak alkalomszerűen ismerkedő befogadóban nem kelthet megütközést a darab. Természetesen nem azt állítom, hogy a muzsika nem tartalmaz elemi erővel ható vagy váratlan megoldásokat – gondoljunk a viharjelenetre vagy az igen talányos befejezésre –, annyiban azonban hagyományosnak tekinthető, hogy a java részét egy klasszikus értelemben vett cselekmény elemeinek viszonylag jól dekódolható zenei megfeleltetései alkotják. Érezzük, hogy a zene mikor ironikus, tragikus, mikor szól kegyetlenségről vagy együttérzésről, és az általában igen sűrű hangszeres szövet ellenére is vannak egyszerű és szép részei (tekintsünk most el ennek a szónak az egzakt meghatározásától), elég, ha csak a zárójelenet vonóskarát említjük. Ám maga a történet olyan sötét és kegyetlen, hogy az ezt alátámasztó zenei részletek túlsúlya teheti legjobban próbára a közönség idegrendszerét; az operát tehát mégsem sorolhatjuk a könnyen befogadható kortárs darabok közé.
Az Operaház azzal igyekezett könnyebben feldolgozhatóvá tenni az előadást, hogy klasszikus és jól bevált rendezést választott hozzá. Jean-Pierre Ponnelle produkciója az 1978-as müncheni ősbemutató alkalmából született, és azóta többször és a világ több pontján is színre került. Az intézmény emellett a Ponnelle-életmű előtti tisztelgést is a bemutató okai közé sorolta, ami ellen jóformán semmilyen kifogásunk nem lehet. Nagyvonalúan lépjünk túl azon kérdés fölött is, mennyiben teljesítheti be a színház feladatát, és mennyiben szólhat a mi korunknak egy csaknem negyven évvel ezelőtti rendezés, hiszen kevéssé ismert művek népszerűsítése esetén az ember elnézőbb a művészi kompromisszumokkal szemben. Különösen, ha – mint esetünkben történt – a kész produkció színvonala felülmúlja az átlag hazaiakét. Ponnelle mitizáló színrevitele a maga kortalanságával képes számunkra is érvényes üzenetet közvetíteni, az egyszerű, letisztult eszközrendszer, amely igen sokat él a térbeli elrendezések, szimmetriák és más szabályszerűségek adta lehetőségekkel, feltárja a szereplők közötti viszonyrendszer és a motivációk mélyebb rétegét is.
Bár a teljes szereposztást nem sikerült hazai erőkkel megoldani, az Operaház így is büszke lehet arra, milyen sok, a különösen nehéz szerepekben helytállni képes hazai művésszel rendelkezik. Melléjük sikerült olyan kiváló külföldi előadókat találni, akik hasonlóképpen hozzájárultak az opera minél teljesebb élményt nyújtó megszólaltatásához. A címszerepet éneklő Tómas Tómasson nem csupán szólama nehézségeit teljesítette kielégítően, de meggyőző hitelességgel is formálta meg Leart. Egyetlen kifogásként a néha kissé merev hangját említhetnénk, ám a mű során érzelmek olyan széles skáláját kell végigjárnia, hogy annak élményszámba menő hangi és alakításbeli megjelenítése így is jelentős teljesítménynek tekinthető.
Örömteli meglepetést nyújtott Goneril szerepében Bátori Éva. Egyszerre szép és vérfagyasztó, amilyen erővel az énekesnő a kegyetlenséggel átitatott, roppant drámai muzsikát megszólaltatja: az emberi hang és természet szinte végső határait felmutatva emeli szinte (anti)hősi magasságba a semmitől vissza nem riadó, démonikus nőalakot. Kegyetlenségben Rálik Szilvia Reganje sem marad el a nővérétől, habár az igen nyaktörő koloratúranyag helyenként nem pereg eléggé könnyedén. Alakítás tekintetében pedig az énekesnő mintha ingadozott volna, az általam látott egyik előadáson szinte kínosan túljátszotta a figurát, míg a másik alkalommal egészen visszafogott volt. Remélhetőleg a későbbi előadásokra sikerült vagy sikerülni fog megtalálni a helyes arányokat.
Beugróként hallgathattuk a premieren Caroline Melzert Cordelia szerepében, így igazságtalan volna, ha túl szigorúak lennénk vele szemben: alakítása korrekt, elfogadható volt. Nagy öröm volt azonban a második előadáson Sümegi Eszterrel is megtekinteni az előadást, akit értékes hanganyaga, szép színű, kellően hajlékony és lágy szopránja a legfiatalabb lány eszményi alakítójává tesz. Benne megvolt mindaz az átszellemültség, finomság, érzékenység, amely kellő ellenpontja lehet a darabban megjelenő világ kegyetlenségének.
Az előadásokon az egyik legnagyobb sikert az Edgart éneklő Matthew Shaw kapta. Az elismerés sok szempontból jogos, a kristálytiszta kontratenor hang, a földöntúlian megszólaló dal, melyben a figura búcsút mond a magát civilizáltnak hirdető emberi világnak, és a vadonbeli őrült-létet választja, mind érdemeit dicsérik. Ennyi szépség után talán nem is rendjén való, ha produkcióját összességében az ambivalens jelzővel illetem. Edgar szerepe ugyanis nem csupán a „szegény Tamás”-állapot megformálásából áll. Való igaz, a zeneszerző szinte lehetetlen feladatot ró az énekesre, miközben őrült-létében a legéteribb magasságokat bízza rá, evilági szerepében a szólam jóval mélyebb, inkább tenorfekvésben tudna kellően érvényesülni. Hogy a szólam mégsem kivitelezhetetlen, azt az első megszólaltatója, David Knutson bizonyította – nekünk most be kellett érnünk Edgar csupán egyik oldalának kifogástalan megszólaltatásával.
Frank van Aken átütő erővel formálta meg Edmundot: drámai tenorja mellett személyisége is elég intenzív ahhoz, hogy valóban ég és föld törvényei ellen dacoljon vele. Akárcsak Gonerilt, az ő karakterét is leginkább a szélsőséges jelzővel lehet leírni, és az énekes képes ezeket a végleteket kontrollvesztés nélkül megvalósítani. Palerdi András Glosterként – ahogyan már megszokhattuk tőle – biztos pontja az előadásnak, ám ebben a darabban a korrekt megszólaltatás is a szokásosnál nagyobb feladatot jelent.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az előadás kisebb szereplői között is egészen kiváló énekeseket hallhattunk. Kovácsházi István Kentként képes a hozzá amúgy is jól illő, tiszta lelkű karaktert a Wagner-műveken edződött hangjával igazán szilárddá és állhatatossá tenni. Haja Zsolt Albany hercegének szerepében nem csupán a szokásos hangi erényeit villantja meg, de egy különösen emlékezetes némajátékban (a férj az Edmundot elcsábító Gonerilt nézi) személyiségének erejével is hozzájárul a hátborzongató pillanatokhoz. Ujvári Gergelynek kevesebb feladat jut Cornwall megformálása során, ám a szinte végig kiegyenlítetten szóló, értékes hanganyag nagy reményekre jogosít fel vele szemben.
A kortárs zenét nem kedvelő közönség körében népszerű az a vicc, amely szerint ezekben a darabokban, ha hibáznak is a muzsikusok, senki sem veszi észre azt. Bár kevéssé ismert, bonyolult zenei anyagú művek esetében valóban nehezebb teljes bizonyossággal megállapítani, valóban minden egyes hang a helyén volt-e, a tapasztalatok szerint ezek a művek épp akkora minőségi különbséget mutatnak egy igényes és egy kevésbé pontos kivitelezés esetében, mint a klasszikusok. Stefan Soltész vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara kifejezetten szuggesztíven, erős drámai tartalommal szólaltatta meg a művet, amelyhez a Honvéd Férfikar „rendezett káosz” típusú megszólalásai is hozzájárultak.
A premieren a közönség jól fogadta a darabot, ám a legmeglepőbb és legörömtelibb a zeneszerzőnek jutó lelkes éljenzés volt. Még ha feltételezzük is, hogy a jelenlevő, zömében szakmai közönség valószínűleg befogadóbb a kortárs opera iránt, mint a zenekedvelők egésze, az első lépés legalább megtörtént. Fontos darabot mutattak be sikerrel a Magyar Állami Operaházban.
Fotók: Magyar Állami Operaház