Körítés

2015. január 28.

A víg özvegy – Lehár Ferenc operettjének Metropolitan-közvetítéséről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Glawári Hanna: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Glawári Hanna: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Hiába az óvatos repertoárfrissítés és a mind bátrabb rendezőpolitika, a nagyközönség szemében a Metropolitan vélhetően mindig régivágású színháznak fog tetszeni. Ekként ismertük meg, ekként szeretjük (vagy sem). S ez a konzervatív beállítottság bizonyos vonatkozásokban kifejezetten előnyös is lehet. Én például nem tartom hibának a sztárrendszert: azt, hogy a világ egyik elsőszámú operaszínpadán a legnevesebb énekesek felléptetésére törekednek – és hogy többnyire hozzájuk választják a darabokat is. Ha például a Met egyik legnagyobb kedvence, Renée Fleming azt mondja, hogy ő márpedig Glawári Hannaként is szeretne a New York-i közönség elé állni, nosza, azon nyomban új rendezésben hozzák ki számára A víg özvegyet – ezt előtte csak Plácido Domingo Danilója kedvéért tették meg 2000-ben.

Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy ez A víg özvegy nem elsősorban Lehár Ferencről szól. S ebben nem is tévedünk nagyot. „Párnákat dobálnak” a primadonna alá: a színpadon minden a körül forog, hogy Fleming minél dekoratívabb vizuális és auditív környezetben bontakoztathassa ki nagyságát. Mindehhez a Broadway-ről importáltak rendezőt Susan Stroman személyében, aki szemmel láthatóan tisztában van vele, hogy mi fán is terem a hagyományos értelemben vett operettrendezés – pontosabban tudja, hogyan kell egy bécsi operettet az amerikai publikum ízlésének megfelelően a klasszikus musical comedyhez közelíteni. Stílusérzékünk háboroghat az amerikanizálódás felett, de el kell ismernünk, hogy mindez még a jó ízlés határain belül történik; és hát az, amit a színpadon látunk, nagyjából megfelel annak, amit Lehár és szövegírói papírra vetettek. (A prózai dialógusok mindenkori feldúsításától most tekintsünk el; ez a műfaj kötelező velejárója.)

Valencienne és Camille: Kelli O'Hara és Alek Shrader (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Valencienne és Camille: Kelli O’Hara és Alek Shrader (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Hogy aztán mindez a vizuális pompa nem szól semmiről, hogy nincs benne semmi (a giccsen kívül)? Hja kérem, ez csak azokat zavarja, akik már hozzászoktak a Met óvatos repertoárfrissítéséhez és mind bátrabb rendezőpolitikájához… Vagy esetleg azokat, akik A víg özvegyben nem csak a könnyed szórakozás lehetőségét, az édesbús dallamokban való elandalodás kínálta mámort keresik, hanem hajlandóak azt is észrevenni, hogy a darab voltaképpen férfi és nő együttélésének lehetetlenségét mutatja be, azaz egy mindenkor húsbavágóan aktuális témát jár körül. Lehár ebben az operettjében azt a problémát veti fel, amit néhány évvel később Bartók dolgoz ki más eszközökkel a maga egyetlen operájában – vajon véletlen, hogy a Met idei évadában egymás mellé került ez a két mű?

Danilo és Zéta Mirkó: Nathan Gunn és Thomas Allen (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Danilo és Zéta Mirkó: Nathan Gunn és Thomas Allen (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A zenei irányítás Andrew Davis kezében van: mivel a 2000-es Met-bemutatót is ő dirigálta, mondhatjuk, hogy már-már a darab gazdájának számít a színházban. Joggal. Nem csak a zenekari hangzás puhasága, érzékisége, színgazdagsága tanúskodik a brit karmester kiválósága mellett, de az előadás más közreműködői részéről nemigen tapasztalható stílusismeret is: az ő jóvoltából valóban osztrák-magyar szellemiség költözött a Met falai közé.

Hanna és Daniló: Renée Fleming és Nathan Gunn (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Hanna és Daniló: Renée Fleming és Nathan Gunn (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A szereposztás szintén a körítés része: megbízható vagy jellegtelen untermannok alkotják, akiknek főfeladata az, hogy végszavazzanak Flemingnek. Az egyetlen kivétel a szintén a Broadway-ről érkezett Kelli O’Hara Valencienne szerepében, aki legalább valamilyen: kacér, tüzes, szenvedélyes, kiismerhetetlen. És jól énekel: az operaénekes-felhozatalt megszégyenítve szinte egyedüliként tudatosítja, hogy a vokális kifejezőeszközök bizony egy operettelőadáson sem lehetnek szegényesebbek, mint máskor – sőt. Két párja közül a Zéta Mirkót játszó Thomas Allen hangja érezhetően megfogyatkozott (ez alig pár sornyi énekelnivalójában is kiütközött), azonban pontosan érti a figuráját, a tutyimutyiságából adódó poénlehetőségeket ízléssel, túlzásoktól mentesen aknázza ki – profiként és egyéniségként van jelen a színpadon.

Hanna: Renée Fleming (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Hanna: Renée Fleming (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A Camille-t alakító Alek Shrader kétségtelenül szép lírai tenor birtokosa, ezen túl azonban alig lehet róla bármi mást elmondani. Általánosan énekel és általánosan játszik – pedig a partitúra számára tartogatja az igazán szenvedélyes kitárulkozás lehetőségét a Pavilon-duettben: a fiatalság érzelmi felfokozottsága szólal itt meg, ahová Valencienne csak tétován próbálja követni, aminek teljesen idegen Hanna és Daniló zenei jellemzésétől – és amit maga Camille sem tud reprodukálni pár perccel később, amikor Hanna felszólítja vallomásának megismétlésére (jellemző módon csak a duett első, konvencionálisabb részét énekli el újra). Nos, mindennek nyomát sem találhattuk Alek Shrader tolmácsolásában.

A grizettek (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A grizettek (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Nathan Gunn Danilójából is az egyéniséget hiányolhattuk leginkább. A kritikus készséggel elismeri, hogy az ilyesfajta megállapítások csaknem megfoghatatlanok: egy papírforma szerint vokálisan és színészileg egyaránt hibátlan alakítást a lehető legkönnyebb hasonló kifogásokkal lehúzni – mégis: hiába stimmelt Nathan Gunn szerepformálásának minden egyes részlete, ha másfél hét elteltével szinte egyetlen pillanatát sem tudom felidézni. Annál inkább emlékszem Renée Fleming Hannájára. Emlékszem hibáira: meglehetősen sérülékeny vokális produkciójára (hangja mindvégig szokatlan mértékben lebegett, s érezhetően maximális koncentrációra volt szüksége, hogy hiba nélkül végigénekelhesse az előadást) és immár megszokott játékbeli modorosságaira: a szépelgésre, finomkodásra, önmagától meghatottságra. Ugyanakkor az is világos, hogy mindezt egy eredeti rendezés erénnyé kovácsolhatta volna – mert hogy Flemingnek van affinitása a Lehár-zenéhez és annak enyhe melankóliával átitatott alakjához, az nem lehet kérdés. De vajon színpadi karrierjének hátralévő három éve során találkozik-e még a szereppel, és ha igen, olyan körülmények között, hogy megismerhessük a benne rejlő igazi, nagyformátumú Glawári Hannát? Rövidesen megtudjuk – addig pedig be kell érnünk az ízléses félsikerrel.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések