Galatea Bábelben

2013. október 3.

Georg Friedrich Händel: Acis és Galatea – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2013. szeptember 29. BÓKA GÁBOR kritikája

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Előfordul, hogy egy operaelőadás nem azt nyújtja, amit előzetesen várunk tőle, ám mégsem távozunk elégedetlenül a nézőtérről. Ilyen volt a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar idei oratóriumbérletének első koncertje is, melyen Händel Acis és Galateáját adták elő koncertszerűen. Aki nem mélyedt el alaposabban az est karmestere, Vashegyi György által írt gondos műismertetésben, még csak nem is feltétlenül vette észre a turpisságot, azt a momentumot, amitől a színlap joggal beszélt magyarországi bemutatóról, noha az Acis elhangzott már Budapesten. Persze a hallei mester elkötelezett hívei tudhatják, hogy a magyarul e címen ismert mű valójában két, egymástól teljesen különböző (csak a felhasznált történetben azonos) darabot takar: az 1708-ban komponált olasz nyelvű serenata, az Aci, Galatea e Polifemo és az 1718-as angol nyelvű masque, az Acis and Galatea Händel gyakorlatától eltérően egyetlen taktusnyi közös zenei anyagot sem tartalmaz – viszont mindkettő napjainkig megőrizte frissességét és népszerűségét, éppen egyéni jellege miatt. Az olasz verziót üde fiatalossága, olykor már-már vivaldis olaszossága miatt lehet nagyon szeretni; az angol változat a kórus szerepének felértékelődésével már a későbbi oratóriumkomponistát idézi elénk.

Önként adódik a kérdés: hogyhogy nem merült fel a magától (sőt, másoktól is) előszeretettel kölcsönző Händelben a két mű egyesítésének gondolata? A vasárnapi koncert megadta a választ: felmerült, sőt az ötlet meg is valósult – Vashegyiék ezúttal ezt az 1732-es változatot prezentálták, ebben a formában valóban hazai bemutatóként. Hogy aztán az egyesítés során valóban sikerült-e összeolvasztani a különböző stílusú zenei elemeket? Első hallásra úgy tűnik, a szerző nem sokat bíbelődött ezzel: az olasz verzióból átkerült részeket minden kacifántoskodás nélkül, a legteljesebb természetességgel keretezik az angol változat számai. Mindezt méltóképp reprezentálja a nagyközönség számára, hogy még a nyelvi egységesítésre sem történt kísérlet: a mű ezen verziója olasz és angol nyelvű áriákat és kórusokat egyaránt tartalmaz, s noha tudjuk, hogy az egy előadáson belüli nyelvi sokféleség létező gyakorlat volt a kor operajátszásában, a előadás közben mégis már-már bábeli nyelvzavarban érezhette magát a hallgató.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

Lehetséges-e ilyen heterogén művet egységes zenei koncepció mentén előadni? A kérdés voltaképpen akadémikus, és a kritikus kénytelen bevallani, hogy nem az előadást megelőzően, hanem közben, a sokfelé tartó zenei anyagot hallván fogalmazódott meg benne, rögtön egy határozott nem kíséretében. Vashegyi György érzésem szerint nem törekedett arra, hogy egyformára gyalulja azt, ami karakteresen különböző, éppen ellenkezőleg: hagyta érvényesülni az Acis és Galatea zenéjének kaleidoszkópszerű sokszínűségét, karaktergazdagságát. Ez azért is fontos erény, mert a darab nem bővelkedik a drámai pillanatokban: az első felvonás lényegében a pásztoridill festését szolgáló lírai számok füzére, s csak a második és harmadik felvonásban, Polyphemos színrelépését követően szólalnak meg a zenében sötétebb árnyalatok – így aztán jórészt a dramaturgiai egységen belül kell felmutatni a muzikális sokféleséget. Ami a karmesteri koncepciót illeti, ez maradéktalanul sikerült is. Nem teljesen tudott viszont felnőni a feladathoz az Orfeo Zenekar: noha amit nyújtanak, az mindig megkérdőjelezhetetlen minőség, saját legjobb színvonalukhoz képest (s itt elsősorban a tavaszi Leclair-produkciót említeném) most nem csak bizonyos hangszerek (jelesül a szólóoboa) gyengélkedése volt feltűnő, de általában véve is kevesebb involváltságot, meggyőződést éreztem játékukban. Ezúttal is hibátlan volt viszont a Purcell Kórus: aligha kétséges, hogy teljesítményük semmiben sem marad el a hasonszőrű nyugat-európai együttesekétől – értsd: a világszínvonaltól.

A szereposztás egész sor meglepetéssel örvendeztetett meg: az Acis jelen változata számos mellékszereplőt foglalkoztat, akik mindegyike kap legalább egy fontos áriát – őket a Purcell Kórus tagjai (név szerint Szappanos Edit, Dévényi Judit, Nagy Bernadett, Ballabás Aliz, Gavodi Zoltán és Stefanik Márta) szólaltatták meg, egytől egyik kitűnően. Blazsó Domonkos minden eszközt bevetve próbálta elhitetni Polyphemos félelmetességét és gonoszságát: hogy ez nem sikerült maradéktalanul, az nem annyira az alkalmazott effektusokon múlott, mint inkább azon, hogy maga a hanganyag nem tűnik még elég érettnek, karakteresnek. Bárány Péter Acisként ezúttal is tanúságot tett kontratenorjának minden erényéről: stílusismeretéről, kulturáltságáról, melyek mellett az apróbb énektechnikai fogyatékosságoktól jó szívvel tekintünk el. Baráth Emőkével kapcsolatban nem először és vélhetőleg nem utoljára írjuk le a hangjára és színpadi lényére egyaránt érvényes „éteri tisztaságú” jelzőt. Pusztán vokális eszközökkel is teljesnek bizonyuló szerepformálása a szerelemmel való azonosulás olyan fokán égett, mely beragyogta az egész előadást, önmagában is értelmet adván az egyébként is számos erényt felmutató produkciónak.

Fotók: Raffay Zsófia (Baráth Emőke), ill. Művészetek Palotája (Purcell Kórus és Orfeo Zenekar)

Hasonló bejegyzések