Scylla metamorfózisa

Jean-Marie Leclair: Scylla és Glaucus – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2013. május 16. BÓKA GÁBOR kritikája

Jean-Marie Leclair
Jean-Marie Leclair

Nem állíthatjuk, hogy a magyar közönség bensőséges kapcsolatot ápolna a francia barokk operával – azt viszont igen, hogy az utóbbi időben örvendetesen sok kísérlet történik a helyzet megváltoztatására. A stílus és a műfaj nemzetközi szinten legismertebb reprezentánsai, William Christie és a Les Arts Florissants két közelmúltbeli vendégszereplése mellett – kell-e mondani? – Vashegyi György és együtteseinek produkciói jelentik e sorozat legfontosabb állomásait: két évvel ezelőtt Rameau Hippolytus és Ariciáját adták elő – ez a darab szintén az ő közreműködésükkel néhány hét múlva az Operaházba is beköltözik; tavaly pedig a francia barokk epilógusaként, valójában inkább egy új korszak nyitányaként Méhul Hadrianusát szólaltatták meg újabb kori világbemutatóként. Aligha meglepő ezek után, hogy Vashegyiék az idei évadra is tartogattak francia operakülönlegességet: az elsősorban instrumentális művek alkotójaként ismert Jean-Marie Leclair egyetlen e műfajban írt darabját, a Scylla és Glaucust – természetesen magyarországi bemutatóként.

Több szempontból is lehetetlen helyzetben van a kritikus, ha írásba próbálja foglalni mindazt, ami elhangzott e meglehetősen hosszúra nyúlt csütörtök esti koncerten (oldalvágásom nem a muzsikát érinti, mindössze figyelmeztetés a szervezőknek: ha egy 22:30-ig meghirdetett koncert 23:10-kor ér véget, az igen kellemetlen következményekkel járhat a tömegközlekedést igénybe vevő polgártársak számára). Mind a mű értékelésével, mind az előadás színvonalával kapcsolatban nehéz újat mondani az elmúlt évek folyamatos rácsodálkozásai és szuperlatívuszai után: lám, még egy remekmű; lám, még egy kiváló produkció. Kezdve az operával: aki először szembesült Leclair zenedrámai vénájával (szégyen, nem szégyen, jelen sorok írója e feltehetően népes tábort gyarapítja), aligha értheti, miért várt oly sokáig a kiváló hegedűs, hogy e műfajban is kipróbálja magát. Rameau közismert példája persze figyelmeztet minket, hogy Lully (és kisebb mértékben Charpentier) nyomasztó öröksége kellően bénítóan hathatott a potenciális operakomponistákra – e két, legalábbis e pontig párhuzamos életrajz azonban felveti a kérdést: valóban csak alkotás-lélektani okok álltak a hosszú hallgatás, majd a hirtelen kibontakozás mögött? A kibontakozás persze nem egyenlő mértékű: míg Rameau-nak harminchárom sikeres éve volt még hátra első operájának bemutatója után (a korban szokatlanul magas kort ért meg: nyolcvanegy évesen hunyt el 1764-ben), mely során ontotta magából az újabb és újabb színpadi műveket, addig az őt alig néhány héttel túlélő Leclair (máig felderítetlen, titokzatos gyilkosság áldozata lett 1764 októberében) egyetlen operájának 1746-os bemutatója után soha többé nem tért vissza a műfajhoz. Mi szeghette kedvét? A Scylla és Glaucus tizenhét előadást ért meg bemutatóját követően, ami egyáltalán nem mondható rossznak – a kortársak mégis inkább mérsékelt sikerként tartották számon a darabot. Mai füllel hallgatva érthetetlen ez az ítélet: a Scylla és Glaucus stílusa önálló alkotói egyéniség keze nyomát viseli magán, zenei minősége pedig semmiben sem marad el Lully, Charpentier és Rameau operáinak nagyságrendjétől. Éppen itt volt az ideje, hogy a magyar közönség is meggyőződhessen erről – s külön öröm, hogy mindezt ilyen színvonalú, a műhöz minden szempontból méltó előadás jóvoltából tehette.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Vashegyi Györggyel (fotó: Művészetek Palotája)

Egyszerre könnyű és nehéz a Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és Vashegyi György méltatásával kezdeni az előadás értékelését. Könnyű, mert annak megállapítása, hogy mind a kórus, mind a zenekar kiemelkedő minőséget produkált ezen az estén, s hogy ennek letéteményese nyilvánvalóan a karmester volt, nem igényel különösebb erőfeszítést, s aki hallotta a koncertet, annak számára magyarázatot sem. Nagyobb bajban vagyok, ha azt kell megfogalmaznom, miben volt más ez az előadás, mint Vashegyiék korábbi francia operaprodukciói. Az egyenletesen magas színvonal mindegyiknél adott volt – mégis úgy érzem, hogy elsősorban a hangszeres együttes ezúttal újabb csúcsot hódított meg, s olyan kiérlelten játszott, ami meghaladja felkészültségük korábbi fokát. Ez nem elsősorban azon mérhető le, hogy mennyi összjátékbeli pontatlanság, neadjisten gikszer mutatkozik játékukban (ezúttal semennyi, s ez korábban sem volt rájuk jellemző); sokkal inkább egy nehezen megfogható benyomás, a magabiztosságnak, könnyedségnek egy magasabb foka az, amit ilyen körülményesen próbálok meghatározni. Az Orfeo Zenekar végleg nagykorúvá vált Leclair-produkciójával – elért arra a szintre, ahol a Purcell Kórus már jó pár éve tartózkodik, s immár minden szempontból egyenrangú a legrangosabb nyugat-európai együttesekkel. (Ezt mintegy jelképesen is alátámasztotta, hogy a zenekar hangversenymestere az a Simon Standage volt ezen az estén, aki ugyanezt a szerepet töltötte be a darab John Eliot Gardiner vezényelte újkori világbemutatóján; a continuoszólamban pedig az a Scholz Anna is közreműködött, aki a partitúra kritikai kiadását készítette el a közelmúltban.)

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)
Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

A szereposztás majdnem minden tekintetben megfelelő, sőt pontos volt. Scylla nimfa szólamát Baráth Emőke intonációs és lelki értelemben egyaránt éteri tisztasággal szólaltatta meg, egyetlen pillanatra sem idézve fel bennünk mindazon képzeteket, melyek az Odüsszeia ismeretében a Scylla névhez tapadnak – annál torokszorítóbb volt a darab végén a fordított deus ex machinaként érkező befejezés tragikuma. Nem újdonság, mégis újfent le kell írnunk: Baráth Emőke személyében az utóbbi évek egyik legnagyobb énekes-tehetségével állunk szemben. Szerep és énekes talán kevésbé revelatív találkozása volt Szutrély Katalin Circéje, de kifogás ezt az alakítást sem érheti: nem csak az éneklés volt technikai értelemben hibátlan, de a karakter két legfontosabb vonása, a szenvedő szerelmes, illetve a bosszúszomjas hárpia egyaránt hitelesen jelent meg. Vegyes benyomásokat keltett Jeffrey Thompson Glaucusa. A francia barokk operák tenorszólamai különlegesen magas, ám a kontratenor tartományt el nem érő fekvésükkel nagy kihívás elé állítják a XXI. század tenoristáit: Thompson képzett haut-contre énekesként ennek hiánytalanul megfelelt. Magát a figurát azonban érzésem szerint túlkarakterizálta: mintha kompenzálni akarta volna, hogy pódiumszemélyisége nem feltétlen egyezik az ifjú és hamvas szerelmesről alkotott képzeteinkkel – az eredmény azonban nem annyira az ideális Glaucusra, mintsem egy Glaucusnak látszani kívánó Mimére emlékeztetett. Venus szerepében a mindig nagyszerű Csereklyei Andrea ezúttal sem okozott csalódást, kisebb karakterek megformálóiként pedig a Purcell Kórus tagjai szólistaminőségükben is hozzájárultak e magyarországi bemutató osztatlan közönségsikeréhez.

Fotók: Művészetek Palotája; Raffay Zsófia