Drámaiatlan opera

2014. április 14.

Jean-Philippe Rameau: Polümnia ünnepei – a Budapesti Tavaszi Fesztivál előadása a Művészetek Palotájában, 2014. április 6. KONDOR KATA írása

Jean-Philippe Rameau

Jean-Philippe Rameau

Különös dramaturgiájuk van a Rameau-daraboknak. 21. századi szemmel úgy tűnik, a szerzőnek cseppet sem állt szándékában, hogy a megzenésített történet akár a legcsekélyebb mértékben is felkeltse a hallgató érdeklődését, a cselekményelemek csupán ürügyül szolgálnak a muzsika számára. Nyilvánvaló, hogy a korszak színházi hagyománya, érdeklődése és ízlése jelentősen eltért a miénktől, de míg más barokk szerzők írtak akár a jelenből nézve is kellően érdekes, fordulatos darabokat, addig a francia mesternek még a cselekményesebb, épkézláb történetet feldolgozó műveiben is rendre akadnak a drámai hatást gyengítő elemek, gondoljunk például a felvonások végére illesztett hosszas táncbetétekre. A Polümnia ünnepeiben ráadásul még kevesebb a mesélői szándék: lazán összekapcsolódó, minimális konfliktussal bíró rövid történetek alkotják az egyes felvonásokat. Érthető, hiszen a darab hangsúlyosan alkalmi jellegű, lényegi célja az uralkodó dicsőítése, ez jóformán valamennyi részletnek a fő tanulsága (kivéve a harmadik felvonást, amelyben a férfi-nő problematika kerül előtérbe).

Hiba volt tehát, amennyiben drámaiságot vártunk a műtől, ám maga a koncertszerű előadás ténye is hangsúlyozza: elsősorban a zenére kell figyelnünk. Arra pedig nem lehetett panaszunk, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar magas színvonalon szólaltatta meg a darabot. A kórus szép, egységes hangon, könnyedén szárnyalóan énekelt, különösen emlékezetes volt a harmadik felvonásban a nimfák kara. A zenekar is kiérdemelte az elismerést, Vashegyi György karmesteri pálcája alatt igazán áttetsző barokk muzsika csendült fel, melyre a koronát a virtuóz fúvósszólók tették fel. Valóban, a kórus és a zenekar voltak az este igazi főszereplői, ha nem lett volna más dolgunk, mint őket hallgatni, nem is lenne okunk panaszra.

BarthEmoke_kiemelt

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Azonban opera hangzott fel ezen az estén, még ha a műfaj rendhagyó darabja is, így mégsem tudunk teljesen eltekinteni a szereplők közti történéstől és persze az énekhangoktól sem. Előbbiben a már említett okokból nem sok örömünket lelhettük. Ami az utóbbit illeti, az énekesek igen vegyes képet nyújtottak: az első részekben lényegében főszerepet éneklő Aurélia Legay nem kimondottan azt a hangot szólaltatta meg, amit barokk operában elvárnánk. Szopránja igazi díva-hang, inkább illene egy 19. századi olasz, mint egy 18. századi francia műhöz. Vibratói vastagok, hanglépései nem teljesen egzaktak, és néha kellemetlenül élesen szól a hang. Ellenben ismét örömünket lelhettük Baráth Emőkében, akinek csillogóan könnyed szopránja varázslatos perceket okozott: koloratúrái gyöngyöznek, és az egész produkcióban annyi szépség és báj van, hogy csak csodálni lehet.

A férfiénekesek közül elsősorban a tenorista Mathias Vidal emelkedik ki: bár hangja nem különösebben szép színű, stílusismeretét és igényes, kulturált szólamformálását elismerés illeti. Az ekkor még csak Jupiterként feltűnő Thomas Dolié kicsit vaskos, mondhatni darabos hangon szólal meg, de ezen túl különösebb probléma ővele sincs. A kisebb szerepekben a Purcell Kórusból Stefanik Mártát és Blazsó Domonkost hallhattuk, mindketten tisztességgel helytálltak, de komolyabb művészi produkcióra csak a Győzelem szerepének hosszúsága adott lehetőséget, itt örömteli pillanatokat okozott az énekesnő kimunkált hangja.

Véronique Gens (fotó: Marc Ribes / Virgin Classics)

Véronique Gens (fotó: Marc Ribes / Virgin Classics)

Mindent összevetve, a zenei kivitelezés tekintetében akár élvezhettük volna is az első részt – hogy miért nem történt mégsem így, arra csak a második felvonásban jöhettünk rá. Itt lépett színpadra az est sztárfellépőjeként beharangozott Véronique Gens, még ha keveset is énekelt, és a szerepei nem is biztosítottak sok lehetőséget képességei megcsillogtatására. Mégis, ebben a részben – amelyről fontos megemlíteni, hogy az egész mű legépkézlábabb konfliktusával rendelkezik – az énekesnő képes volt egy pici drámát varázsolni elénk. Érzékenyen és magával ragadóan mutatta meg a boldogtalan szerelmes hercegnő alakját, és a jelenetben két partnere is felnőtt a feladathoz. Thomas Dolié a korábbinál sokkal szebb színű, árnyaltabb baritonhangot szólaltat meg (habár némi intonációs pontatlanságot a számlájára lehet írni), Mathias Vidal pedig a kórussal énekelt utolsó részletben az egész este egyik legszebb élményével ajándékoz meg.

Megérthettük tehát, mi hiányzott korábban: az elhangzott zenék, bármilyen szépek legyenek is, üresek maradtak a mögöttes tartalom, lelki történés, a dráma szegénysége miatt. Mégiscsak operát hallgattunk, és ha a darab felkelti a műfajhoz köthető elvárásainkat, attól kezdve pusztán a zene szépsége nem elegendő. Ezalatt nem elsősorban a felszíni történés hiányát értem, hanem a mélyebb, belső történést, amely a zenét is minden esetben gazdagítja. Természetesen léteznek kiváló zeneművek, amelyekben semmiféle történet vagy drámaiság nincs, ám ha egy mű igényt támaszt bennünk eziránt, akkor szerencsétlen félmegoldás, ha utána csak olyan alibi-cselekményt kapunk, mint a Rameau-mű nagy részében.

Vashegyi György (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Vashegyi György (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

A harmadik felvonás kissé kevésbé sikerül jól, mint a második, bár egyes örvendetes fejlődések azért bekövetkeznek: Thomas Dolié képességei legjavát ebben a részben tárja elénk, Aurélia Legay pedig visszavesz nagyasszonyos énekmódjából, finomabb, könnyedebb hangot produkál, már csak egy kis kellemetlen mellékzönge rontja el nála az élményt. Véronique Gens-nak ismét kevés szerep jut, bár abban szép perceket okoz, Baráth Emőke pedig igazi, elbűvölő nimfahangon énekel. A vadászó férfiak és a bűbájos nők egymásra találását lefestő felvonás így összességében pozitív benyomást hagy maga után, és itt hangzik el a korábban már említett nimfa-kórus is.

Nagy öröm, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorán ezúttal is szerepelt itthon jóformán sosem játszott barokk darab, jó előadók tolmácsolásában. A Polümnia ünnepei leginkább érdekességként méltó a figyelemre, és szépségeiért érdemes volt egyszer meghallgatni.

Fotók: Raffay Zsófia; Marc Ribes / Virgin Classics; Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések