A Don Giovannik Don Giovannija

2012. október 25.

Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – a Bécsi Állami Operaház előadása, 2012. október 20. KONDOR KATA írása

Don Giovanni: Peter Mattei (fotó: Michael Pöhn)

Don Giovanni: Peter Mattei (fotó: Michael Pöhn)

A budapesti operakedvelőben előbb-utóbb föltámad a vágy, hogy kedvenc műfajának egy előadását Bécsben is megcsodálja, részint a kis távolság, részint az ott fellépő hírességek nagy száma miatt. Ugyanígy a kritikus sem feltétlenül tud ellenállni a késztetésnek, hogy élőben hallja Peter Matteit, aki legalább egy évtizede, a Peter Brook rendezte aix-en-provence-i előadás óta az egyik legelismertebb és legkeresettebb Don Giovanni. Sőt, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Mattei ezen kívül jelen sorok írójának személyes kedvence is, ám abban, hogy a bécsi előadás igazi élményt jelentett, nem kizárólag neki volt része.

A Bécsi Állami Opera előadásai nem kimondottan formabontó rendezéseikről híresek. Ha ragaszkodunk a hagyományos-modern felosztáshoz, a Don Giovanni is inkább az előbbi kategóriába tartozik. A rendező, Jean-Louis Martinoty nem törekedett a darab radikális újra- vagy átértelmezésére, nem állt szándékában túlságosan meglepni a nézőt. Egy produkciónak azonban nem feltétlenül ezek az értékmérői, hazai tapasztalataink alapján különösen megállapíthatjuk, hogy egy szakmáját jól értő rendező alapos és átgondolt munkáját is nagyon meg kell becsülni.

Nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy Martinoty levonta azt az egyszerűnek tűnő, de a rendezői gyakorlatban közel sem magától értetődő következtetést, hogy a darab egyes részei között összefüggés van, és nem feltétlenül baj, ha ezeket a rendezés megmutatja. Csak néhány példa: az opera elején a Donna Annára rátörő Don Giovanni és a később megjelenő Don Ottavio ugyanolyan köpenyt viselnek, ami rögtön érthetővé teszi, hogyan téveszthette őket össze a nő. Néha egy későbbi jelenet szereplői már a korábbiban is feltűnnek, világossá téve, hogy a darab egyes részei nem légüres térben lebegnek. Donna Annának és Don Ottaviónak a kőszobor meghívása és megjelenése közé ékelődő jelenete, amely rengeteg színrevitelben marad szervetlen, az opera folytonosságát megtörő részlet, itt egy roppant egyszerű megoldással, a helyszín azonosságával kapcsolódik az előzményekhez: Anna az apja sírjához megy imádkozni. Ezzel egyszersmind lehetőség nyílik némi humort is belevinni az előadásba, mivel Don Giovanni majdnem összefut az érkező jegyespárral.

Robert Bruns (Ottavio) és Albert Dohmen (a kormányzó) (fotó: Michael Pöhn)

Benjamin Bruns (Ottavio) és Albert Dohmen (a kormányzó) (fotó: Michael Pöhn)

Fontos jellemzője ugyanis az előadásnak, hogy a rendező egyáltalán nem zárkózott el attól, hogy feltárja a darab humoros oldalát is. Gondoljunk csak bele, annyi félreértés, trükközés, átejtés történik a darabban, akár egy komédiában. Hányszor kacag kihívóan a végzet szemébe Don Giovanni, és hányszor kell mentenie a bőrét. Martinoty azonban nem csinál vígjátékot a darabból, nem tesz nevetségessé semmi olyat, amire a lehetőség nem magából a műből ered. Ám amiben humort lehet találni, azt jó érzékkel és ízléssel aknázza ki, legyen szó akár a Regiszterária egyre megdöbbentőbb adatairól, vagy az úr-szolga viszony elbizonytalanodásából adódó mulatságos helyzetekről; és azt is egy kezemen meg tudom számolni, hány általam látott előadáson értette meg a közönség, miért tudakozódik annyira Zerlina, pontosan melyik testrészein sérült meg Masetto.

Masetto és Leporello: és Wolgang Bankl (fotó: Michael Pöhn)

Masetto és Leporello: Alessio Arduini és Wolgang Bankl (fotó: Michael Pöhn)

A kulcsszó azonban a mérték, így a komikus jelenetek nem mennek a mélyebb összefüggések és a karakterábrázolás rovására. Egészen nagyszerű, hogy a rendező a női és a férfilélek milyen alapos ismeretéről ad számot: a nőket izgatja Don Giovanni rossz híre (Zerlina lánypajtásai meghallják a Regiszterária egy részét, amiről persze menyasszony-barátnőjüknek is beszámolnak), Don Ottavio hallgatni is alig képes Donna Anna beszámolóját, annyira megviseli a gondolat is, hogy kedvese esetleg másé lett. A férfi-nő jelenetek különösen szépen vannak kidolgozva, azokat a részleteket pedig, amelyekben a férfi ereje valahogyan a nőből ered, Martinoty szemlátomást rendkívül fontosnak tartja: a bosszú kényszere alatt összeroskadó Don Ottavio jegyesének köszönhetően képes összeszedni magát, a báli jelenetben összeomló Don Giovanni Elvirába kapaszkodva áll ismét talpra, de hasonlóknak lehetünk tanúi a Zerlina-Masetto páros esetében is.

A remek megoldásokat még hosszan lehetne sorolni: például Zerlina a bálban kénytelen ellesni az előkelők lábáról a lépéseket, hiszen honnan is ismerné egy egyszerű lány az arisztokrácia körében divatos táncokat! Ugyanitt nem sokkal később annak is tanúi lehetünk, hogyan oldja meg a rendező azt a helyzetet, amely számos produkció gyenge pontja: miért nem sikerül a pisztolyos Don Ottaviónak elfognia a fegyvertelen Don Giovannit. Ezzel egyszersmind nagyon pontosan jellemzi is szereplőit: Don Giovanni a Ottavio kezében levő fegyvert a homlokához szorítja, mintegy felszólítva a férfit, húzza meg a ravaszt. Nem fél kísérteni a halált, ám a lövés természetesen nem dördül el: ővele ellentétben Don Ottavio nem képes embert ölni.

Ami a címszereplőt illeti, személy szerint láttam már olyan rendezést, amely jobban kidolgozta a figuráját, ám komoly panasz ezzel kapcsolatban sem tehető. Ahogyan már korábban is volt szó róla: Martinoty nagy hangsúlyt fektet arra, milyennek vélik Don Giovannit a nők. A Regiszterária mellett ennek fontos jelenete Elvira utolsó áriája, ahol a nő egy elszánt mozdulattal a mélybe hajítja a férfi ruháit, azokat a ruhákat, amelyeket a Don Giovanninak hitt Leporello viselt, egyetlen gesztussal leszámolva saját szerelmes hiedelmeivel. Ez a ruha-motívum azonban visszatér még: a zárójelenetben a szextettet éneklő szereplők mögött egy emelvényen épp ebben a ruhában áll valaki. Habár csak a körvonalai látszanak, a helyzet egyértelmű: a Don Giovanni-jelenség tovább él.

Donna Anna és Don Giovanni: Marina Rebeka és Peter Mattei (fotó: Michael Pöhn)

Donna Anna és Don Giovanni: Marina Rebeka és Peter Mattei (fotó: Michael Pöhn)

A címszereplőről a továbbiakat a konkrét énekesi produkcióból ismerhetjük meg. Peter Mattei élőben sem okoz csalódást, nem hiába tartják számon a szerep legnagyszerűbb megformálói között. Felfogása a figuráról a Brook-féle előadás óta nem változott jelentősen, nyilvánvalóan mély nyomott hagyott benne a kiváló rendezővel való munka. Don Giovannija, habár kegyetlen és önös alak, elsősorban az őt szétfeszítő határtalan energiától az, képtelen beilleszkedni az őt körülvevő világba, képtelen rendkívüli személyiségét oly módon kiélni, hogy az – akár őrá, akár a környezetére – építő legyen. Kétségünk sem lehet afelől, hogy pusztulása szükségszerű: ha nem a kőszobor vinné el, valamilyen módon úgyis tönkretenné magát. Sorsa tragikus, hiszen egy nagy ember kallódik és pusztul el.

Nem újdonság, hogy Peter Matteinek különösen jól állnak a társadalmon kívüli figurák (ahogyan Anyeginként vagy Sibelius Kullervo című szimfonikus költeményében is bizonyította). Az viszont már meglepőbb, hogy baritonja, ha lehetséges, élőben még szebben szól, mint ahogy azt a felvételek alapján képzelni lehet. Puha, meleg, bársonyos hang az övé, amit akár magáért a fizikai élvezetért is hallgatnánk, ám ő nem csupán ennyit akar elérni vele, minden színt, árnyalatot felhasznál, ami a karakter és a jelenet ábrázolásában szerepet játszhat. Az egész előadás legcsodálatosabb részlete lett Don Giovanni szerenádja: a simogatóan szép, fojtott erotikával megtelő hang, a leheletfinom piano, és ahogyan maga Don Giovanni is elhiszi, amit énekel, azokban is eloszlatja a kétséget, miért kell ez a férfi minden nőnek, akiket Mattei sármja esetleg nem győzött volna meg. Don Giovanni ugyanis őszinte, őszintén beleszeret a legjelentéktelenebb lányba is (ahogyan Elvira komornája esetében – a rendezés jóvoltából – láthatjuk is). Nem véletlenül a szerenád aratta az egész este legnagyobb sikerét: hang, kifejezés, szerepformálás ritka szép egysége tette emlékezetessé a pillanatot.

Matteiben tehát minden megvan, ami egy nagyszerű Don Giovanni-alakításhoz szükséges, sőt még annál is több: bár nem tartozik a művészi teljesítményhez, de ennél a szerepnél azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az énekesnek a mai napig is szinte tökéletes testalkata van, így vonzó külseje is hozzájárul Don Giovanni minél teljesebb megformálásához. Még a bőrkabát is jól mutat rajta…

Donna Anna és Don Ottavio: Marina Rebeka és Benjamin Bruns (fotó: Michael Pöhn)

Donna Anna és Don Ottavio: Marina Rebeka és Benjamin Bruns (fotó: Michael Pöhn)

Az est másik kiemelkedő énekesi produkcióját a Don Ottaviót alakító Benjamin Bruns nyújtja. A fiatal művész hangja éppen olyan, amilyenre ennél a szerepnél csak vágyhatunk: szép színű, nagy vivőerejű, de kellően hajlékony, számos árnyalat és érzelem kifejezésére alkalmas, ahogyan ez utóbbit az Il mio tesoro… kezdetű áriájában be is mutatta. A Dalla sua pace… esetében ugyan érezhető volt, mennyire kell koncentrálnia, hogy azt az éteri finomságot, amellyel az áriát előadta, megszólaltassa, ez azonban nem vont le a teljesítményéből: ezúttal nem kellett azon gondolkodni, van-e szerepe az áriának a darab történetében vagy a figura szempontjából, csodálatos előadásával a tenorista mintegy megmutatta a részlet létjogosultságát: maga a tiszta szépség szólalt meg benne.

A hölgyek közül a Donna Annát éneklő Marina Rebeka biztosította a legteljesebb élményt. Az énekesnő is nagy hanggal rendelkezik, ám ez a hang ugyanakkor csodálatosan könnyed és mozgékony is tud lenni. Bár egyik áriája sem volt hibátlan, ezek nem voltak olyan mértékű hiányosságok, amelyek felértek volna a szépen, kiegyenlítetten szóló hang, a stílusérzék és a kifejezőerő okozta pozitív benyomással.

Leporellót Wolfgang Bankl énekelte, akinek a hangja egy kicsit talán erőteljesebb, mint amit ennél a szerepnél megszokhattunk, ám ennek megfelelően az általa megformál karakter is határozottabb lett a szokásosnál. Ugyanakkor nem marad adós a figura érzékenyebb (Leporello egy pillanatra megsajnálja pokolra jutott gazdáját), illetve humoros oldalával sem: nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan Leporellót, aki ennyire élményszerűen utánozza gazdáját, miközben Elvirát szédíti, beleértve a hangját is, ahogyan arra az a szöveg szerint fel is szólította.

Donna Elvira: Alexandra Reinprecht (fotó: Michael Pöhn)

Donna Elvira: Alexandra Reinprecht (fotó: Michael Pöhn)

Donna Elvira alakja egyes jelenetekben kiválóan kirajzolódott, hála az őt alakító Alexandra Reinprechtnek, a rendezésnek és a jelmezeknek (Yan Tax tervezte őket), amelyek színükkel és szabásukkal is hozzájárultak, hogy érezzük, Elvira figurája esetén a nőiességét ért sérülés a legfontosabb tényező. Ugyanakkor egyes jelenetekben (például mikor azzal szembesül, hogy Don Giovanni helyett Leporellót boldogította szerelmével) alakja indokolatlanul háttérbe szorul, dacára az amúgy szép énekesi teljesítménynek.

Zerlinát Ileana Tonca keltette életre, és ez a kifejezés nem túlzás, az énekesnő hangja és alakítása egy alaposan kidolgozott karaktert tárt elénk. Ez a Zerlina jó szándékú, mélyen érző lány, aki ugyanakkor kíváncsi, és a maga szemérmes módján ugyan, de erősen érdeklődik a szexualitás iránt. Ileana Tonca könnyed, kellemesen csengő hangja remekül illik a szerephez, és még az sem okoz neki problémát, a partnere épp az ária legbonyolultabb pontján forgatja meg őt a karjában tartva.

Masettót a fiatal Alessio Arduini formálta meg. Az énekes kellemes egyéniség és jó színész is, aki remekül kibontja szerepét. Hangját ugyan néha kicsit merevnek éreztem, ez csak a többiek által felállított magas mérce miatt tűnt fel.

A kormányzót Albert Dohmen énekelte. Hangja inkább illett a lányáért küzdő apához, mint a síron túli kőszoborhoz, ugyanakkor tisztességgel hozzátette a magáét az előadás sikeréhez.

A Bécsi Állami Operaház Zenekara nagyon magas színvonalon muzsikált, artikuláltan, pontosan, könnyeden, színgazdagon. A szép eredményhez a kórus is hozzájárult. A karmester, James Gaffigan biztos kézzel és remek arányérzékkel vezényelt, nem is tudom, mikor hallottam utoljára olyan előadást, amelyen minden hangot, énekesi és zenekari szólamokat egyaránt lehetett hallani, mindent a megfelelő mértékben, és semmilyen részlet nem mosódott el. Emellett a karmester remek együttműködő-képességről tett tanúságot: néha egyszerűen átengedte az irányítást az énekesnek egy-egy fontosabb áriánál, ő pedig a zenekarral csak kísérte. Máskor a rendezői koncepciót segítette: például még soha nem tűnt fel, hogy mikor Masetto kihallgatja a Zerlinának udvarló Don Giovannit, mennyire szomorú lesz egy pillanatra a zene. Most azonban ez a szomorúság egy gesztus erejéig a színpadon, és vele összhangban a zenében is hangsúlyosabban jelent meg.

Bécsben voltunk operát nézni, nem csupa világsztár szerepelt, nem is valami különleges alkalom történt. Csak egy egyszerű, jó előadás volt.

Fotók: Michael Pöhn / Wiener Staatsoper

A 2010-es premier ajánlója


Don Giovanni – Wiener Staatsoper, 20. Oktober 2012

Einer der heute anerkanntesten Don Giovannis, Peter Mattei war der grösste Publikumsmagnet der Aufführung, aber der Abend bleibt nicht ausschliesslich seinetwegen denkwürdig. Jean-Louis Martinoty inszenierte die Produktion im Grunde traditionell, dennoch sehr gründlich und durchdacht. Der Regisseur benutzte reichlich die im Stück vorhandenen Möglichkeiten zum Witz – das schadete dem Seelenbild aber nicht, die Mann-Frau-Szenen wurden besonders geschliffen. Die Konzeption präsentiert Don Giovanni in erster Reihe von der Seite seines Rufes und des Scheins, symbolisiert durch seine prachtvolle Kleidung, so lebt die Titelfigur in der Schlussszene weiter. Die Leistung der Sänger erreichte ein sehr hohes Niveau, Peter Mattei war live keine Enttäuschung: Neben seinem wunderschönem Bariton trugen seine Ausstrahlung und Schauspiel zum vollkommenen Don Giovanni-Erlebnis bei, die Serenade verursachte die schönsten Momente des ganzen Abends. Benjamin Bruns als Don Ottavio ragte mit seiner flexiblen und ausdrucksvollen lyrischen Stimme ebenfalls hervor, sowie wie die Donna Anna spielende Marina Rebeka. Das Orchester spielte ungezwungen und artikuliert, der Dirigent James Gaffigan dirigierte mit prächtigem Sinn für Proportionen, ausserdem trug er zur Harmonie der musikalischen und schauspielerischen Eindrücke ausgezeichnet bei.

Kata Kondor (übersetzt von Bianka Schönbächler-Újlaki)

Hasonló bejegyzések