Giuseppe Verdi: Aida – online közvetítés a Metropolitan Operából. BÓKA GÁBOR írása az 1985. január 3-i előadásról
Tartozom egy vallomással: a színházak bezárása óta beállt közvetítésdömping minősége engem sokkal kevésbé vonz, mint amennyire elriaszt a mennyisége. Félelemmel vegyes csodálattal figyelem azokat a barátaimat, rokonaimat és üzletfeleimet, akik a nagy operaházak napi archívumböngészésének minden felkínált adását kötelességszerűen végignézik. Az ínyencségek e bősége számomra akadálya a fogyasztásnak – mivel nem jutna időm emésztésre, így valamiféle belső gát elhatárol az ízleléstől is. Illetve: csak kávéskanállal kóstolok bele olykor a desszertbe. Hogy aztán az valóban mindig édesnek bizonyul-e? Hétvégi kísérletem legalábbis ellentmondásos válasszal szolgált e kérdésre.
Régóta várom, hogy a Metropolitan tíz évnél régebbi felvételeit is elkezdje sugározni napi onlájn műsorában. A HD közvetítések ismétlései, bevallom, kevéssé vonzottak: megnéztem egyet-kettőt, amit annak idején nem láthattam (így Hvorosztovszkij visszatérését A trubadúrban – ez az előadás az értékelhető címszereplő hiánya ellenére is megrendítő élménynek bizonyult), de az élmények általában még nagyon közeliek, és meglehetősen jól rögzültek – ráadásul javarészt olyan művészekkel, akiket ha nem is ilyen gyakorisággal, de itthon is láthattunk az elmúlt évtized során. De hát a Metnek tekintélyes archívuma van régebbi felvételekből is – előbb-utóbb ezeknek is sorra kellett kerülnie. És valóban: néhány nappal ezelőtt végre egy 1985-ös Aida-előadást hirdettek. Leontyne Price, Fiorenza Cossotto, James McCracken, Simon Estes – csupa legendás név egy olyan előadásban, amely – ki tudja, miért – eleddig nem jelent meg hivatalos DVD-n (noha kalózfogalmazásban természetesen hozzáférhető volt; a legnagyobb fájlmegosztón is látható számos részlete). Azzal az izgalommal ültem le számítógépem elé (ez is elriaszt: utálok gépen nézni bármit is), hogy egy letűnt korszak nagyjai fognak egyszeri és megismételhetetlen művészi élményben részesíteni.
Elvárásaim teljesültek is, meg nem is. A „letűnt korszak” például már első pillantásra igazolódni látszott: az előadás látványvilága bizony mindenestül a múlthoz köti az előadást, egy olyan múlthoz, melynek esztétikai irányultságán aligha segít a megszépítő messzeség. Mivel napi tapasztalatunk volt és maradt a hazai operaélet provincialitása, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden, ami rossz, elsősorban és mindenekelőtt nálunk rossz; hogy példának okáért a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek szcenikai leépülése – melynek során a korábbi, képzőművészetileg igényes, realista díszletek valamiféle szegényes módon kivitelezett stilizált iránynak adták át a helyüket – a hazai, „zsákutcás” operakultúra terméke volna. Így tanultuk ezt elsősorban Fodor Géza írásaiból – ámde most itt a cáfolat: mert John Dexter 1976-os rendezésének vizuális esztétikája bizony cseppet sem nívósabb, mint bármely korabeli budapesti előadásé. Egy példából természetesen nem lehet általánosítani, de pusztán az adott előadásra vonatkozóan mégsem hallgathatjuk el, hogy David Reppa díszletei sem játéktérként nem funkcionálnak jól, sem a szemet nem gyönyörködtetik (értsd: lehetetlen bennük mozogni, és emellett csúnyák is);
Peter J. Hall jelmezei pedig a hagyományos előadásokban korhűnek nevezett pszeudo-történelmi kompozíciókat A csillagok háborúja látványvilágával egyesítik – mind színekben, mind formákban félreismerhetetlen a hatás,
ami, meglehet, nem közvetlen, de azoknak az éveknek a tömegkulturális hatásában gyökerezik. A csüggesztő látványvilág egy nem létező rendezést keretez: nem tudhatom, hogy az ekkor kilencéves színpadra állítás menetközben kopott-e el, vagy eleve nem mutatta a legkisebb jelét sem a színészi megformálás iránti igénynek (a kérdés azért is jogos, mert Price és McCraken a premier óta alakították szerepeiket) – mindenesetre amit látunk, az jelmezes koncertnek is csak jóindulattal nevezhető. Mozogni is jobbára csak az énekkar és a statisztéria mozog – a „hagyományos” előadásokat jó esetben jellemző realista színjátszás akár igényes, akár csak primitív eszközeinek nyomát sem látjuk.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a régi Met hívei nem osztják a véleményemet, mi több: eddig olyan kérdésekről írtam, melyek számukra egyszerűen nem fontosak. Hogy akkor mi a fontos számukra? Hát az énekhangok minősége! Legyünk bármily elkötelezett hívei a rendezői operaszínháznak, aligha tagadhatjuk, hogy a jó hangok iránti igény az operaműfaj elemi velejárója – magyarán eszem ágában sincs elhatárolódni azoktól, akik egy előadást kizárólag az énekesi teljesítmények miatt néznek, azaz hallgatnak meg, és még azt sem restellem leírni, hogy az Aidát bizony könnyebb lehetett világszínvonalon kiosztani 1985-ben, mint 2020-ban. Könnyebb lehetett – de ezúttal nem sikerült. Hiába a „nagyok”, az a bizonyos „egyszeri és megismételhetetlen élmény” csak nem akar összejönni.
Egyetlen kivétellel, s ez – szerencsére! – a címszereplő: Leontyne Price.
Esetében csaknem minden vonatkozásban igaznak bizonyul a legenda, amit a kollektív emlékezet, no és a lemezfelvételek sora őriz.
Ami pedig a „csaknem”-et indokolja, aligha róható fel hibaként: Price búcsúelőadását halljuk – a pálya ezen szakaszában ugyan ki tehetné szóvá, hogy hangja egy-egy pillanatban már nem szól olyan dúsan, mint a karrier csúcspontján, vagy azt, hogy a voce egy-egy exponált magasság esetében kontrollálhatatlannak bizonyul? Annál kevésbé tehetnénk ezt meg, mert tényleg csak egy-egy kevésbé sikerült pillanatot jegyezhetünk fel – szemben a gyönyörű részletmegoldások (még ekkor is tanítani valóan kivitelezett legatók, többnyire csodálatosan megformált magasságok) és a hang eredendő, érzéki szépsége okozta elégedettség-érzéssel. Az egész szerepépítést valami olyan mélyről fakadó átéltség hatja át, ami zárójelbe teszi a kezdetlegesnek is alig nevezhető színészi eszközöket: ez az alakítás csak hangban létezik, de ott teljes értékűen, hiánytalan drámai összhatást nyújtva.
Az Amnerist éneklő Fiorenza Cossottóé a legintaktabb hang a szereposztásban, s ha a voce minőségét és a vokális kultúra fejlettségét egyaránt figyelembe vesszük, azt is mondhatnánk: övé a leghiánytalanabb szerepformálás is. Éneklésén aligha lehet fogást találni: maga a hang tökéletesen kiművelt, a művésznő pedig ezen az estén szerencsésen tartózkodott mindazon vokális túlzásoktól, melyek pályája kezdetén hírhedté tették, majd Azucenaként mindvégig el is kísérték.
Csak hát ez a hibátlan produkció ugyanakkor tökéletesen hideg, sőt rideg – a szerelemnek, a szenvedélynek a legcsekélyebb nyoma sem érzékelhető benne
(ennek árulkodó színpadi lenyomata az az elégedett félmosoly, ami a színpadi szituációktól függetlenül végigkíséri a szerepformálást), s ez végzetesen féloldalassá teszi az előadást: ha ugyanis Amneris nem reális alternatíva Radames szemében, akkor voltaképpen miről szól a darab?
Igaz, a darab értelmét Radames alakítója is megkérdőjelezi. James McCracken jeles énekese volt a hetvenes-nyolcvanas éveknek, sok fontos Metropolitan-előadás lett volna elképzelhetetlen nélküle, ma már azonban talán kegyeletsértés nélkül kimondható, hogy nem volt nagy énekes, nem tartozott azonos súlycsoportba Price-szal, de még Cossottóval sem. Nem a hanganyag hibádzik, az igenis vonzó, fényes, erős matéria (mit nem adnánk ma egy ilyen hőstenor-alapanyagért!), a dolog a vokális kultúrán áll vagy bukik: márpedig
McCracken mindvégig mereven, sőt darabosan énekel, a mássalhangzók folyamatos túlképzésével darabokra töri a zenei íveket (de olykor a szavak érthetőségét is).
Ráadásul ezen az estén mindezen permanens hibák mellett még rossz napja is lehetett: az előadás első részében kínosan alulintonál. A Nílus-parti jelenetben alakítása jelentősen feljavul, eltűnik a hamisság, s bár éneklésének alapvető hibái megmaradnak, az innentől valamelyest jelentésessé válik: az érzelmeit megélni képtelen, a saját személyiségét béklyóba záró férfi áll szemben egy olyan nővel, akinek más sem adatott meg, mint hogy szerelmében válhasson naggyá – ezt e lélektani különbséget figyelemre méltóan közvetíti Price és McCracken gyökeresen eltérő vokalitása.
Simon Estes hangja közel sem olyan minőségű, mint Price-é: nem olyan testes, nem olyan sokszínű – a kifejezés gazdagságában azonban ő az egyetlen, akinek alakítása méltó a nagy pályatársnőéhez. A vocéval szembeni hiányérzetünket tehát a vokalitás (és nála egyedüliként a színészi alakítás egy-egy pillanata is) ellensúlyozza, igazolva e mára valamelyest elfeledett énekes nyolcvanas évekbeli nagy presztízsét, és nem utolsósorban
az előadás legsűrűbb pillanatává avatva a Nílus-parti jelenet Aida–Amonasro-kettősét.
Éppen ellenkezőleg áll a helyzet John Macurdy Ramfisát és Dimitri Kavrakos Királyát hallgatva: korrekt, színvonalas éneklést hallunk – de egy Met-beli sztárszereposztásban ennél súlyosabb hangokat és egyéniségeket várnánk. Örömmel halljuk a Hírnök nyúlfarknyi szerepében az amerikai születésű Nagy Róbertet, aki sokszáz előadáson lépett fel a Metben kisebb szerepekben, de más színpadokon főszerepeket is énekelt. Egyetlen megszólalása ez alkalommal azt bizonyítja: nem véletlenül – hangja ezen az estén magabiztosabban és fényesebben csengett, mint Radamesé.
Tanulság? Ha azt szerettem volna demonstrálni e rövid előadás-elemzéssel, hogy a régiek bezzeg mindig jobbak voltak, kudarcot vallottam volna – Cossotto és McCracken alakításai ezt legalábbis megkérdőjelezik. Másrészt
Leontyne Price Aidája egymagában többet és igazabbat mond a szerepről és a darabról, mint tíz még oly kiváló rendezői koncepció
– vagyis nem mondhatunk többet annál a megfoghatatlan igazságnál, mint hogy a művészi hitelesség nem esztétikai irányultság, hanem tehetség és kisugárzás kérdése. Amiből ezen az estén, szerencsére, a zenekarnak is jutott: James Levine vezénylése, meglehet, nem ás le a zenedráma legmélyebb gyökereiig, de kiemelkedő hangszeres teljesítményekre ösztönzi a színház együttesét – s tekintettel arra, hogy ez a nívó tudhatóan állandó volt, kijelenthetjük: Levine munkásságát nem csak mennyiségi, de elsősorban minőségi okokból nem lehet kiradírozni a Metropolitan történetéből.