Anna örök? – I.

2014. május 22.

Csajkovszkij Anyeginje Deutsche Grammophon DVD-n. BÓKA GÁBOR kritikája

Csajkovszkij: Anyegin

Csajkovszkij: Anyegin

Az operaműfaj sokrétűségéből adódik, hogy kevés az olyan előadás, ahol „minden összejön”: a csillagok különleges együttállása szükségeltetik ahhoz, hogy mind a szcenika, mind a rendezői koncepció és megvalósítás, mind a karmesteri-zenekari produkció, mind a szereposztás egyformán magas színvonalat tükrözzön. Sokkal gyakoribb eset, hogy a felsorolt elemek közül egy (vagy jobb esetben több) fölébe nő a többinek, mintegy dominálja az előadás egészét: ám ha a valamelyest háttérbe szorult összetevők elérik a szolid szakmai nívót, a művészi élmény így is lehet teljes értékű. A Deutsche Grammophon gondozásában nemrég megjelent Anyegin-felvétel, mely Csajkovszkij operájának tavalyi őszi Metropolitan-közvetítését teszi hozzáférhetővé, ilyen produkció: szinte elejétől a végéig egyetlen tényező uralja, ám mindaz, ami a „főfogást” köríti, szintén méltó a figyelmünkre – összességében tehát nem választ rosszul, aki e DVD mellett teszi le a voksát.

Az Anyegin kapcsán kivételesen jó helyzetben van a magyar néző: ami a rendezést illeti, az Operaház utóbbi két produkciója, Békés András (1984) és Kovalik Balázs (2008) munkái bármilyen nemzetközi összehasonlítással állják a sarat. Deborah Warner színpadra állítása sem az előbbi mélységét, sem az utóbbi revelativitását nem éri utol, ugyanakkor hiba lenne, ha egyetlen legyintéssel elintéznénk, és nem figyelnénk fel a Met falai közt még mindig nem általánosnak mondható értékeire: elsősorban a színészvezetés alaposságára, valamint az előadás egészének vállaltan konzervatív stílusán belül néhány apró, jelzésértékű elmozdulásra. Utóbbiak, ha nem is értelmezik újra a művet, de néhány jelenet megfejtéséhez közelebb vihetnek. Nézzünk csupán egyetlen példát! Anyegin első találkozásukkor azonnal itallal kínálja Tatjanát: a gesztus, ha meglehetősen finomított kiadásban is, de felidézi bennünk Peter Konwitschny pozsonyi rendezésének az alkoholizmus körül forgó világát (Anyegin ott is italosüveggel állít be a Larin-házba), de Katharina Wagner Lohengrinjének azon jelenetére is asszociálhatunk, amikor a hattyúlovag a természet zsongító illataira hívja fel Elza figyelmét – miközben egy stampó röviditalt dug az orra alá. A gesztus hasonlósága legalább olyan sokatmondó, mint a megvalósítás fokozati különbsége. A jelenetben nagyon pontosan végig van vezetve, hogy Anyegin folyamatosan iszik, és ez köti le a figyelmét, míg Tatjanára rá sem néz – kérdés persze, hogy ez a férfi tényleges érdektelenségét és érzéketlenségét fejezi-e ki, vagy inkább zavarát próbálja leplezni e távolságtartó magatartással (erre voltaképpen a darab sem ad választ). Ezzel szemben éles kontrasztot alkot a barátját bemutató Lenszkij érkezése: az ő ajándéka házi lekvár, ami híven fejezi ki a családhoz fűződő bensőséges viszonyát, azt, hogy ő voltaképpen családtag. Ezen nüánszok egyike sem újdonság, mint láthattuk, megvan a maguk előzménye – de szerves beépítésük egy látvány és rendezés tekintetében egyaránt konzervatív előadásba mégis szakmai alaposságról, sőt mi több: a művészi problémalátás élességéről tanúskodik. Hasonlóképpen áll a dolog az elő közvetítés után legtöbbet kommentált rendezői fogással, Tatjana búcsúcsókjával (mellyel mintegy bosszút áll Anyeginen annak korábbi elutasításáért): ennek előzményét éppenséggel Kovalik Balázs rendezésében, a levél visszaszolgáltatásában találhatjuk meg – de hát a jobbtól nem szégyen tanulni.

Ismerve a Metropolitan-előadások tendenciáit, a szereposztás nagy része előzetes reklám nélkül is megjósolható lett volna. Ez néhány vonatkozásban nem feltétlenül pozitívum: Alekszej Tanovickij például egyre több nagy házban tölti be az ügyeletes szláv basszus szerepkörét – miközben hangi adottságai erre kevéssé jogosítják fel: a matéria szürke, mélysége korlátozott, s ez bizony a formálásra is rányomja bélyegét. Nagy kár: Gremin áriája nem betétszám, egy sláger a sok közül, hanem a minden szempontból ideális férfi zenei megnyilvánulása. Ha Anyegin és Lenszkij egyaránt kudarccal végződő szerelmi kísérletei után, ill. közben nem érzékeljük, hogy velük szemben itt az igazi, ha a kontraszt nem teszi világossá, hogy a két fiatal bukása nem csak cselekedeteikben, de valamelyest jellemükben is kódolva van, a fene megette az egészet.

Jókat lehetne vitatkozni arról, hogy Anyegin és Lenszkij, akiket az operai világszínpadok két lengyel sztárja, Mariusz Kwiecień és Piotr Beczała alakít, vajon rendezői akarat nyomán válnak bizonyos szempontból untermanná Tatjana mellett, avagy az énekesek egyénisége nem elég erős ahhoz, hogy többet hozzanak ki szerepükből? A magam részéről az előbbi álláspontot képviselném: bár kétségtelen, hogy egyik művész sem tartozik azok közé, akiket a nagy jelzővel illethetnénk, megfelelő rendezői irányítás alatt mindkettejüknek módjában állt már bizonyítani, hogy ennél sokkal izgalmasabb alakításokra is képesek – akár ugyanezen operában is. Ám ha az izgalom, az eredetiség hiányzik is e két szerepformálásból, mégsem állíthatjuk, hogy amit kapunk, a maga módján ne lenne teljes értékű: sem hangi, sem színészi kifogásunk nem lehet velük szemben, sőt. A szláv iskolázottság még bizonyos fokú autentikusság-érzetet is kölcsönöz a vokális megformálásnak, a színpadi jelenlét pedig a figurákkal való nagyfokú alkati egyezés jóvoltából válik hitelessé.

Éppen ezt, az alkati egyezést hiányolták néhányan Anna Netrebko Tatjanájából, mondván, a szerepet nem most, hanem egy évtizede kellett volna felvenni repertoárjára – csakhogy e valóban nagy énekesnő olyan fokon lényegül át Tatjanává, olyan fokon azonosul minden egyes megszólalásában, mozdulatában a figurával, hogy alakítása újabb súlyos érvként hozható fel azon vélemények mellett, melyek szerint a Csajkovszkij-opera valódi főhőse nem a címszereplő, hanem Tatjana. Az előadás középpontjaként – mert hát ez az alakítás az egész produkció célja és értelme, minden más lényegében csak azért van, hogy Netrebko-Tatjanát nézhessük és hallgathassuk – olyan fajsúlyú művészi teljesítménnyel szembesít minket az orosz díva, hogy kicsinyesség volna az egyes összetevőket patikamérlegen hasonlítgatni: a szerepformálás egésze nyűgöz le, nem egyik vagy másik eleme. Feltehető persze a kérdés, mennyire életképesek az egyetlen ember köré épített produkciók – hiszen Netrebko egyszer majd távozik New Yorkból, a rendezés viszont marad. Számunkra viszont a DVD ezt a felállást örökíti meg, egy nagy énekesnőt művészete teljében – akihez talán csak a pazar tökéletességgel játszó Met-zenekar tud felnőni Valerij Gergijev megvesztegető szuggesztivitású vezénylete jóvoltából.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin
Anna Netrebko, Mariusz Kwiecień, Piotr Beczała, Alekszej Tanovickij – ének
A Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
Vezényel: Valerij Gergijev
Kiadó: Deutsche Grammophon / Universal

Hasonló bejegyzések