Tatjana

2013. november 4.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin – közvetítés a Metropolitan Operából. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Anna Netrebko Tatjána szerepében (fotó: Ken Howard)

Anna Netrebko Tatjána szerepében (fotó: Ken Howard)

Kezdetét vette hát a Metropolitan szláv évada – legalábbis számunkra, akik a távolból élvezzük a New York-i matinékat. A sok szláv operának előre örültünk, hiszen honi Operaházunkban utoljára 2008-ban tapsolhattunk szláv opera premierjének – és érdekes véletlen, de az is az Anyegin volt.

A Metropolitan időről időre megpróbálkozik a közönségbarát jelmezes koncerteket lecserélni egy-egy tartalmasabb, előremutatóbb előadásra. (Láttuk ezt például Luc Bondy Tosca-rendezésében is). A mostani Anyegin azonban különös produkció: ha úgy vesszük, visszalépés a korábbi, Fleming–Hvorosztovszkij-párossal fémjelzett, jóformán díszlettelen, puritánságában azonban nagyon hatásos előadáshoz képest, hiszen most a korhűség és a realizmus jut eszünkbe először, amikor felgördül a függöny. Szerencsére itt nem ér véget a színpadra állítás, és elmondhatjuk, hogy az ún. „hagyományos” előadás ezúttal nem a rossz, poros, unalmas szinonimája. Ha ugyan valóban hagyományosról beszélhetünk; és ha nem is éri el azt a hatást, amelyet az itthoni, Kovalik Balázs rendezte Anyegin megvilágító erejű, lélektanilag nagyon pontos előadása nyújtott, azért még élvezhető produkció született a Metropolitanben.

Olga és Lenszkij: Okszana Volkova és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Olga és Lenszkij: Okszana Volkova és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Helyenként a hangsúlyok is máshová kerültek. Az egyébként énekelnivalóban nem bővelkedő szerep, Olga alakjának beállításán keresztül kapunk rálátást a női sorsokra – amiről (a Kovalik-rendezés óta visszavonhatatlanul így gondolom) végül is ez az opera szól. Ahogyan a nyitóképben az idősebb generáció tagjai: Larina és Filipjevna előtérbe kerülnek emlékeik felidézésével, hogy aztán a két fiatal lány kontrázzon erre, és világosan kiderüljön a néző számára, hogy miképp állnak „boldogság és/vagy megszokás” kérdésével. A budapesti előadásban Olga egyértelműen és ugyanúgy lázad, mint nővére, bár eszközei mások. Az eleve elrendeltnek tetsző házasság és Lenszkij a sajátjánál erősebb érzelmei és ijesztő kitörései elől menekül az Anyeginnel folytatott flörtbe – átgondolatlanul és tulajdonképpeni cél nélkül. Pusztán csak azért, hogy egy pillanatra legalább kitörjön az engedelmes, vidám kislány szerepéből, akinek az anyja fekete kévét oszt, hogy leendő sorsát így adja kezébe. Tatjana tudatosabban, részben olvasmányélményei hatására keresi a kitörési pontot ebből a lehetséges életútból. A levélírás sem tekinthető persze nagyon átgondolt és főleg megfontolt cselekedetnek, de a lány olyan régóta várja azt a férfit, akivel végre megélhetné mindazt, amiről addig csak olvasott, hogy nem hagyhatja ki a kínálkozó lehetőséget.

Deborah Warner rendezésében Olga nem lázadó, hanem olyan lány, aki nemcsak beletörődött a helyzetébe, hanem talán fel sem merült benne, hogy lehetne másképp. Mi több: a ráosztott szerepnek oly mértékben meg akar felelni, hogy észre sem veszi, amikor nővérét megbántja a viselkedésével. Hogy melyik Olga az igazi, mindenki döntse el maga, ám mindenképpen elgondolkodtató, hogy az a tragikusabb beállítás, ha a szereplő tudatában van sorsa megváltoztathatatlanságának, de legalább tenni próbál ellene, vagy az, amikor olyannyira híján van az önálló akaratnak, hogy el sem tudja képzelni az életét másképpen, mint ahogy elrendezték neki, ráadásul mindent megtesz, hogy megfeleljen annak a szerepnek, amit megörökölt anyjától, aki az ő anyjától kapta örökbe – és így tovább. Azonban ha azt hinnénk, hogy ez pusztán elméleti fejtegetés, és semmi aktualitása nincsen, nézzünk körül kicsit a világban, hogyan állnak most a női szerepek, mit gondolnak erről a nők, és mit gondolnak mások arról, hogy mit kellene a nőknek gondolniuk magukról.

Tatjana és Anyegin: Anna Netrebko és Mariusz Kwiecień (fotó: Ken Howard)

Tatjana és Anyegin: Anna Netrebko és Mariusz Kwiecień (fotó: Ken Howard)

Persze nem Olgáról szól a darab elsősorban, és Tatjana az, aki – anyja vigasztalásában, mikor az elmeséli neki, hogy fiatalon ő is ilyen volt, de aztán a boldogság helyett jött a megszokás (fene nagy vigasz!) – éppen azt a sorsot látja maga előtt, ami rá vár, és amitől annyira idegenkedik. A két nővér közül mégis ő jut messzebbre, hiszen ha nem is Anyeginnel, de végül sikerül kitörnie a vidéki közegből, fényes bálok háziasszonya lehet – más kérdés, hogy ez az általa elképzelt, regényben olvasott boldogságtól éppen olyan távol van.

E helyt vitatkoznék ama vissza-visszatérő megállapítással, miszerint Tatjana a harmadik felvonásban királynői jelenség, avagy annak kell lennie. Nem kell, hiszen nem is az. Még csak nem is hercegnő, csak hercegné, vagyis tanulás útján elsajátított egy viselkedésmódot, ahogyan előkelő társaságban meg kell jelennie, de ez nem sajátja, hiszen ő még most is az a vidéki kislány – esetleg bársonyba csomagolva. Anna Netrebko persze előkelő, ameddig ez szükséges, ám a fináléban már a büszkeségében sértett nő felelget Anyeginnek – és igen: itt már nem kislány. Azt gondolom, Tatjana itt nő fel végképp, itt zárja le kislányos-regényes álmodozásainak korszakát, és ehhez éppen Anyeginre van szüksége. No meg az eltelt időre…

Tatjana: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Tatjana: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Ez a pár év a két felvonás között több szempontból is fontos. Ahogyan Tatjana belelovallja magát az emlékek felidézésébe, az megvilágítja, milyen mélyen bántotta meg őt akkor a férfi, és kiderül, mennyire nem tudta feldolgozni ezt azóta sem. Ugyanakkor az elmúlt idő segít neki a tisztábban látásban, és most már annak látja Anyegint, ami korábban is volt: nem félisten, csak teljesen átlagos férfi, akibe akkor, kislányfejjel beleszeretett. Búcsúja, ahogyan most válaszul ő csókolja meg és hagyja ott a férfit, ahogyan annak idején Anyegin tette ez vele, minden szónál világosabb: Anyegin érti, hogy nincs tovább, felesleges volna követnie a nőt, elment – és végleg.

Mariusz Kwiecień éppen az az Anyegin, aki ebbe az előadásba kell. Tévedés azt gondolni, hogy az énekes nem elég erős egyéniség, hogy valódi főszereplő lehessen. Nem kell annak lennie, ő ugyan címszereplő, de csak olyan értelemben, hogy hatással van a többiek sorsára: úgy Tatjanáéra, ahogyan Lenszkijére is, miközben önmagáról keveset árul el, jóformán nem is létezik, mint önálló személyiség. Ami az első felvonásban titokzatosságnak tűnik, az a harmadikban már csak szánalmas: a rendezői beállítás, ahogyan a bálon lényegében mindenki elkerüli őt, vagy egyenesen útban van (!), például a táncosoknak, nagyon pontosan jelzi Anyegin társadalmi helyzetét. Beengedik az estélyre, de a társaságba nem. Már nem is pletykálnak róla, ahogyan annak idején, azon a balul végződött estélyen, ami aztán a párbajhoz vezetett. Mégis, a finálé a leghatásosabb kép: a térden állva könyörgő, földön kúszó, zilált külsejű Anyegint, akiben már nyoma sincs az egykori elegáns, majdhogynem piperkőc úrnak, már Tatjana sem látja annak a bálványnak, mint korábban, és mintegy varázsütésre: ahogyan szerelmet vall neki, azzal vége is, megszűnik a hatalma felette, el tud szakadni és végre a saját életét élni. Anyegin szenvedélyes kitörései után visszaváltozik azzá, ami korábban is volt: a kizárólag önmagával törődő, önző alakká, aki kedvére elmerülhet az önsajnálatban. Mariusz Kwiecień alakítása ideálisan kitölti tehát a rendezés kereteit, és tulajdonképpen jelentős kifogásunk a vokális megformálás ellen sem lehet – ahogyan az idő telik és a cselekmény halad, egyre jobbnak érezzük, és furcsa, de lehetetlen különválasztani, hogy pusztán az éneklése tűnik egyre meggyőzőbbnek, avagy egyre jobban illeszkedik a koncepcióba a hang és a karakter is.

Báljelenet, középen Anyegin: Mariusz Kwiecień (fotó: Ken Howard)

Báljelenet, középen Anyegin: Mariusz Kwiecień (fotó: Ken Howard)

Az abszolút főszereplő azonban mégis Anna Netrebko, aki nyilatkozatai szerint tartott a szereptől, annak ellenére, hogy anyanyelvén énekelheti. Nyugtázhatjuk, hogy erre semmi oka nem volt, mindvégig hiteles és adekvát a színpadi jelenléte, akár kislány, akár éppen felnövő nő, és amit – nem mellesleg – hangzó élményként produkál, a világ élvonalába röpítené őt, ha nem volna ott eleve. Nem is arról van szó, hogy el tudja énekelni a Levéláriát. Naná, hogy el tudja. Ám úgy elénekelni, hogy abban benne legyen a lázadás, a vágyakozás, a szenvedély: ez már művészet. Hiszen minden fontosat itt tudunk meg Tatjanáról; ebben a néhány percben tárulkozik ki annyira, ahogy az egész darab folyamán sem, és Netrebkótól maradéktalanul megkapjuk mindezt.

Tatjana: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Tatjana: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard)

Piotr Beczała igazi meglepetés Lenszkij szerepében, főleg azok után, hogy olasz operákban, mint a salzburgi Bohémélet, vagy a tavalyi Metropolitan-féle Rigoletto, mennyire kevéssé volt meggyőző. Most mintha a zavaró vibrálás is eltűnt volna a hangjából (létezik, hogy csak az oroszul éneklés teszi?), mindenesetre abszolút perfekt Lenszkij az első felvonásban, még ha nem is mond vele nagyon újat a rendező: nagyjából az a félszeg, szemüveges költő-fiú, aki általában, ám ezt a karaktert tökéletesen kitölti. Érdekes módon a slágerária lesz az, ami kicsit visszavesz a lelkesedésünkből: mintha nem a saját hangján énekelné, óvatoskodónak, és ettől műanyagnak tűnik – kár érte, mert amúgy jól illeszkedik a szereposztásba.

Mariusz Kwiecień (Anyegin) és Piotr Beczała (Lenszkij) (fotó: Ken Howard)

Mariusz Kwiecień (Anyegin) és Piotr Beczała (Lenszkij) (fotó: Ken Howard)

Alekszej Tanovickij Greminjének jelenlétét az előadásban nem teljesen értem: halljuk ugyan, hogy a hang volumene és mélysége is megvolna, de mintha mindez kontroll nélkül áradna gazdájából, így a darab másik nagy slágerének sem tudunk igazán örülni. Olga szerepében Okszana Volkova korrekt, de nem emlékezetes, mellette Jelena Zaremba (Larina) és Larissza Djadkova (Filipjevna) alakítják szerepüket hitelesen. Igazából most, hogy ezt leírtam, veszem észre, mennyire kevés és semmitmondó, amit ezekről a szereplőkről megtudunk. Számos értéke mellett a rendezés döbbenetesen kevés figyelmet fordít a mellékszereplőkre, mi több, Lenszkijnek sem jut sokkal több. (Illik-e felhozni, de mennyire más a budapesti előadás, ahol a két asszony nemcsak önálló személyiségek, de egy-egy női sors megtestesítői is, nem beszélve Olgáról…) Vajon megint egy Netrebkóra rendezett előadással állunk szemben? Milyen lesz, ha más énekli Tatjanát? Megáll-e a rendezés egy nem Netrebko-kaliberű énekessel is? Talán értelmetlen is ezt találgatni. Ha csak annyi célja volt az előadásnak, hogy Netrebko bemutatkozhasson Tatjana szerepében, már megérte.

Larina és Filipjevna: Jelena Zaremba és Larissza Djadkova (fotó: Ken Howard)

Larina és Filipjevna: Jelena Zaremba és Larissza Djadkova (fotó: Ken Howard)

Valerij Gergijev vezényelt, tovább növelve az orosz közreműködők létszámát, és impozáns hangzást előidézve a Metropolitan Zenekarából. Az Énekkar is ellátta feladatát, de már megint az ugrik be, mennyivel tevékenyebben vesznek részt a pesti előadásban…

Ám amivel kezdtem, azzal végzem is: találunk számos többet mondó, világunkra jobban reflektáló, erősebb színpadi jelzéseket használó előadást, akár a Met közelmúltjából is – mégsem elvesztegetett pár óra, ha megtekintjük ezt a produkciót. És ne feledjük, a főszerepben: Tatjana!

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések