A happy end elmarad

2016. július 14.

Gaetano Donizetti: Szerelmi bájital – előadás a Szentmargitbányai kőfejtőben, 2016. július 6. KONDOR KATA írása

Nemorino: Tarjányi Tamás (fotó: Armin Bardel)

Nemorino: Tarjányi Tamás (fotó: Armin Bardel)

Nyaranta egy kis időre magunk mögött hagyjuk a kőszínházakat, és egészen rendhagyó helyszíneken is hallgathatunk operát. A szabadtéri színpadokon közelebb kerülhetünk a természethez, ami jó esetben nem az előadást elmosó vihar, hanem az est alaphangulatát megadó szép táj képében valósul meg. A burgenlandi Szentmargitbánya kőfejtőjében az utóbbiban lehetett részünk: a helyszínre érkező közönség varázslatos panorámát látva szállhatott alá a sziklák között, hogy elfoglalja helyét a nézőtéren. Bizonyára vannak, akiknek ez a magával ragadó környezet is elegendő lenne, hogy jól érezzék magunkat, ám az előadás színvonala is pozitív irányba lendítette az este mérlegét.

A rendező, Philipp Himmelmann jelentősen átértelmezte a Szerelmi bájitalt, ám az utalások olyan visszafogottak, hogy aki hagyományos előadást szeretne, az sem fog különösebben csalódni. Dominálnak a látványelemek: a színpad egy óriási wurlitzer, a szereplők pedig már az előadás kezdete előtt az óriási bakelitlemezen táncolnak – ami időnként körbe is fordul. Azt hihetnénk, az amerikai filmek utolsó éves osztálybulijába csöppentünk, hiszen a jól ismert karaktereket láthatjuk: a legszebb és legnépszerűbb lányt, aki egy menő sráccal csókolózik, a kiközösített fiút, akiből legszívesebben az egész társaság bolondot csinálna, és ott van a csúnya, de okos lány is, aki természetesen reménytelenül szerelmes – az utóbbi fiúba, miközben az természetesen a bálkirálynőért epekedik. A helyszín és a cselekmény idejének áthelyezése jól működik, el tudjuk képzelni, hogy az iskolából frissen kikerült fiatalok ekkor találkoznak először olyan problémákkal, mint a megélhetés vagy a párkapcsolati elköteleződés, és aztán az előadáson látott stratégiákkal próbálják ezeket megoldani.

Adina: Elena Sancho Pereg (fotó: Armin Bardel)

Adina: Elena Sancho Pereg (fotó: Armin Bardel)

A világ, amivel szembesülnek, már közel sem olyan ártatlan, mint a gyermekévek voltak, ráadásul a tettek sokkal jelentősebb következményekkel járnak, mint korábban. A katonák nem idealizálva jelennek meg, géppuskáikkal kifejezetten fenyegetően hatnak. Dulcamara afféle guru, az ezoterikus televízió-műsorokból ismert önimádó csaló, akin egész lényének abszurditása miatt lehet ugyan nevetni, de ez nem menti fel az alól, hogy visszaél az emberek hiszékenységével. Az esküvői jelenet sem a boldogságról árulkodik, Adinát nem csak ébredező szerelme teszi kedvetlenné, de kiszolgáltatottnak is érzi magát a két férfi, Belcore és Dulcamara mellett, akik inkább kezelik mutatós játékszerként, mintsem érző emberként. És bár a főszereplő szerelmespár kapcsolatának ábrázolása nem tükrözi ezt a pesszimista világszemléletet, ők végső boldogságukban nem veszik észre, hány embernek okoznak fájdalmat szeszélyes döntéseikkel, amitől korábbi kedveseik (Belcore mellett a régóta vágyakozó és egy rövid időre szerelmét beteljesedni érző Gianetta) joggal érzik magukat csalódottnak. Érthető tehát, hogy a végső ünneplés nekik csak fájdalmat okoz, és még ha bizarr csattanó is a doktor halála Belcore keze által (melyről a Mario és a varázslóra is asszociálhatunk), az addigiakból logikusan következik.

Egyetlen súlyos hibája van az előadásnak: a zenekarnak a kétségkívül nagyon mutatós díszlet mögött jutott csupán hely. Bár több kivetítő is segíti a karmester és a színpad közti kommunikációt, ez nem bizonyult elégségesnek, szinte állandóak voltak a szétesések, így sem a Bécsi Filharmónia Kórusát, sem Karsten Januschke vezénylését nem lehet érdemben megítélni. A Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekara az előjátékot ijesztően elnagyoltan kezdte, de később akadtak jobb pillanatok, melyek alapján feltételezhetjük, hogy kellő felkészültséggel vágtak bele az előadásba, ám az említett okok miatt róluk is csupán abban a néhány részletben lehetett bármilyen benyomást szerezni, amikor egyedül muzsikáltak.

Dulcamara: Uwe Schenker-Primus (fotó: Armin Bardel)

Dulcamara: Uwe Schenker-Primus (fotó: Armin Bardel)

Az énekesekről viszont annál kedvezőbb benyomásokat szerezhettünk. Az Adinát éneklő Elena Sancho Pereg könnyed, kissé vékony, ám mozgékony hanggal rendelkezik, amellyel nem csupán a koloratúrákat tudja megcsillogtatni, de jól aknázta ki a különböző hangszínekben rejlő jellemábrázoló lehetőséget is. Partnere, Tarjányi Tamás az utóbbi évekbeli legjobb formáját hozta: hangja szép színű, hajlékony, csak a második felvonásban – talán a fáradtság vagy a hideg miatt – kezdtek jelentkezni azok a problémák, amelyek időnként idehaza is szeplőt ejtenek teljesítményén (néhány erőltetett forte vagy tartott magas hang volt hallható). Nagy kár, hogy Nemorino áriája ennyire a darab végén van, így az énekes már nem a legjobb formájában adhatta azt elő, ám éneklésének egyéb erényei és eleven színészi játéka jóvoltából így is az este egyik legnagyobb sikerét aratta.

A Dulcamarát alakító Uwe Schenker-Primus esetében az énekes adottságai és a rendező által megalkotott figura jellemzői szerencsésen egybeestek, a basszista képes kellően taszító lenni, mégis elhisszük neki, hogy követői számára delejes erővel bír. Emellett élvezhető hangon is szólaltatta meg a szólamát, puhán és szép íveket megformálva énekelt. Belcore szerepében Andrej Bondarenko azonban csalódást okozott: a szlávos hangszín és technika még nem okozott volna problémát, ám az első ária olykor bántóan hamis hangjai igen kedvezőtlen benyomást keltettek. A Gianettát éneklő Esther Dierkes nem csupán szép hangját mutatta meg, de a neki jutó bőséges némajátékban kiváló színészi adottságait és erős színpadi jelenlétét is.

Adina és Belcore: Elena Sancho Pereg és Andrej Bondarenko (fotó: Armin Bardel)

Adina és Belcore: Elena Sancho Pereg és Andrej Bondarenko (fotó: Armin Bardel)

Kellemes meglepetés egy korábban nem ismert helyszínen jól sikerült operaelőadást látni: talán nyáron ilyen téren is érdemes bátrabban kísérletezgetni. Főleg, ha nem bánjuk, ha a könnyed szórakozáson túl más élmények is érnek minket.

Fotók: Armin Bardel

Hasonló bejegyzések