„Jól érzem magam a szerepkörömben”

2017. augusztus 3.

Szvétek László több mint húsz éve tagja a Magyar Állami Operaháznak, ahol a legnagyobb basszusszerepeket énekelte. Az utóbbi években vígoperák főszerepeiben tűnt fel, az évad végén pedig kitüntették: ő lett az ő Operaház 2017/2018-as évadának egyik Kamaraénekese. KOVÁCS ALEXANDRA interjúja

Szvétek László

– Mostanában elsősorban vígoperákban énekel, buffo szerepeket. Nem gondol arra, hogy más szerepkörben is megmutassa magát?

– Jelenleg annyira jól érzem magam a bőrömben mint basszista és mint operaénekes, hogy nem tervezek mást. Rövid az élet, a pálya is behatárolt… A repertoáromon vannak már azok a nagy basszus szerepek, amelyekre vágyhattam, nem maradt ki semmi. Nagyon jól érzem magam a szerepkörömben.

– Mitől érzi magát jobban a buffo szerepekben?

– Ezen még sose gondolkoztam… Több oka is lehet. Egyrészt, sok serious szerepet énekeltem már: gonosz bácsit és – operai szakzsargonnal élve – lefúrt lábú basszistát. Itt például a Wagner-szerepekre gondolok, amelyekben több órán keresztül egy dárdával kell állni és németül ordibálni. Szerintem ez nem terheli meg nagyon az ember színészi képességeit. Másrészt lehet, hogy egyszerűen ez van a véremben. Ezt nem tudom pontosan.

De a visszajelzésekből úgy gondolom, hogy az embereknek tetszik, amit csinálok.

Én pedig élvezem ezt a fajta szabad bohóckodást, amit persze bizonyos keretek közé próbálok szorítani: hol sikerül, hol meg nem.

A Pomádé király címszerepében Bátki Fazekas Zoltánnal (fotó: Magyar Állami Operaház)

– Tehát Önnek a színészkedés is fontos egy darab kapcsán, így erre külön készül?

– Igen. Úgy gondolom, hogy ha az ember egyszer megtanul énekelni, akkor utána azon a színvonalon énekel; az lehet jó, kevésbé jó, vagy esetleg rossz. Na de ha foglalkoztatják, akkor valószínűleg az elviselhető kategóriába tartozik. Az operaénekesnél szerintem alapvető, hogy a szólamot el tudja énekelni úgy, hogy a közönség is élvezze a zenét. Tehát leginkább színészileg kell készülni, hiszen mi is olyanok vagyunk, mint a prózai színészek, csak annyival nehezebb a feladatunk, hogy nekünk ott a zene, és sok esetben idegen nyelvű a szöveg. Úgy gondolom, hogy elsősorban színészek vagyunk, a közönséget pedig szórakoztatni, elgondolkodtatni kell, adni nekik valamit. A színpadon kevés csak szépen elénekelni a szólamot.

– Az évadban énekelt a Pomádé király új ruhájában, ráadásul a „Készülj népem…” áriával lépett fel a Csillagóra Évadzáró Gálaesten…

– Régi álmom volt, hogy egyszer elénekelhessem Pomádét. Csodáltam a legjobb barátom, Gregor József (Józsi bácsi) Pomádé királyát. Ültem, hallgattam, és arra gondoltam, bárcsak egyszer én is csinálhatnám. Nos, Józsi bácsi egyszer egy felkérés miatt elutazott Hollandiába, így a Pomádét visszaadta, és az akkori vezetés az mondta, énekeljem én az Erkel Színházban. Próbáltam mindent átvenni Józsi bácsitól, csak az ő videóit bámultam… aztán lement az előadás. Józsi bácsi felhívott, és

elmondtam neki, hogy borzalmasan éreztem magam a szerepben, mert mindent lemásoltam, amit ő csinált; és ez se alkatilag, se személyiségben nem állt jól nekem.

Éreztem, láttam magam kívülről, hogy nem jó, amit csinálok, de hát a szólamot valahogy mégis elénekeltem… Néhány évvel később jött Toronykőy Attila rendezése, amibe már eleve engem tűztek ki Pomádénak, és ebben valami egészen mást játszottam. Azóta imádom is csinálni, mert a saját képemre alakítottam a szerepet, és úgy látom, ez a közönségnek is tetszik.

Dohnányi Ernő: A tenor – Fekete Attilával

– Milyen a gyerekek visszajelzése?

– Egészen más gyerekelőadásban énekelni. Mi nagyon hiúk vagyunk, és szeretjük, ha érkezik visszajelzés a közönségtől. Ha már egy pici is jön, akkor a színész megvadul, szárnyakat kap, esetleg túlzásokba is esik; szóval megőrül. Na, a gyerekektől pedig jön a visszajelzés, hiszen nagyon őszinték, mernek tapsolni vagy beleszólni. Nekünk, felnőtteknek már mindenféle gátlásaink vannak, de nekik nincsenek, és sokszor egész komoly happening alakul ki egy operaelőadás végére – nemcsak a nézőtéren, hanem a színpadon is. Ez nagyon jó érzés, nagyon szeretem a gyerekeket, egész életemben foglalkoztam velük, hiszen sokáig csináltam gyerekműsorokat, és azokkal körbejártam az országot.

– Ennek kapcsán került sor arra, hogy két rajzfilmben is ének-szinkronhang legyen?

– Ezek véletlenek voltak. Az Anasztáziában Raszputyint énekeltem, és A Notre Dame-i toronyőrben is volt egy szerepem. De a gyerekek nem tudják, hogy ezeket én csináltam, sőt, senki sem tudja. Egyébként nagyon jó volt a stúdiómunka.

Jó dolog szinkronizálni, hihetetlenül összetett munka, én pedig szeretem az ilyen komoly kihívásokat.

Ott aztán tényleg századmásodpercre kell stimmelni mindennek, és nem titok, rajzfilmek esetében utánozni kell az eredeti szinkronhangot, mert ez az elvárás.

– Másik címszerepe az évadban Don Pasquale volt. Mit gondol a darabról, magáról a történetről?

Sparafucile a Rigolettóban (fotó: Nánási Tamás)

– Négy vagy öt évvel ezelőtt álltam be a Don Pasqualéba. Az olasz nyelvű előadás volt, még az előző, hagyományos rendezés, Nádasdy Kálmán munkája. Nagyon izgalmas volt, szerettem volna már Pasqualét énekelni, de mindig elhessegettem a gondolatot, hogy még fiatal vagyok, és nem fogják rám osztani. Aztán megkaptam, és azóta minden évben éneklem. Azonban én a Don Pasqualét nem tekintem vígoperának. Hiába jön be úgy a közönség, hogy itt majd röhögni fog, hiszen itt ez a hülye öregember, akin majd jól szórakozunk. Ez tragikomédia. Itt van ez a kicsit süsü öregember; kitalálják a fiatalok, hogy hülyét csinálnak belőle, ami eleve nem szép dolog, de akár még vicces is lehet – mert maga a helyzet egyébként nem az. A helyzet akkor lesz vicces, ha az öregember úgy viselkedik. Na tehát, a fiatalok kisemmizik, elveszik a pénzét, ami ugye bűncselekmény, álházasságot köttetnek vele, ami szintén bűncselekmény… de nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy pofon üti őt a kishölgy. Számomra, ha valakinek az arcára ütnek… nos, annál nincs megalázóbb. De az emberek ezen szívesen hahotáznak. Nekem sok munkám van ebben a szerepben, és megpróbálom kiemelni azt, hogy mit gondolok erről a darabról, bemutatni azt a nagy kontrasztot, amit érzek, hogy a szórakozás mellett legyen néhány érzékenyebb perc is. A lelkemet adom, hogy vidám fickót csináljak Pasqualéból, hogy aztán lehessen érezni a pofonnál a tragédiát; amit egyébként a zene is alátámaszt. Megmutatja, hogy itt túllőttek a célon, itt csúnya dolog történt. Úgy érzem, néha sikerül ezt átadni, de ahhoz nekem is jó formában kell lennem, hogy ezt sok embernek tudjam közvetíteni. Ideális esetben ez összejön, és

a nézőnek nem az a benyomása, hogy pofon vágták ezt az embert, és boldogan megyünk haza.

Don Pasquale – Szegedi Csabával (fotó: Nánási Tamás)

– Az opera egyik legismertebb és talán legkedveltebb része a Hadaró duett…

– Régi álmom volt ez a szám. Emlékszem, amikor még a tanárképző szakra jártam, akkor az egyetemig útközben, a villamoson ezt tanultam. Tudtam, hogy csodálatos, briliáns dolog ezt a duettet elhadarni, Gregor Józsi bácsitól hallottam már, és azon voltam, hogy én is tudjam. Hosszú időbe tellett, míg tökéletesítettem a hadaró technikámat, de már magyarul és olaszul is el tudom énekelni. Sőt, elárulom, hogy ez a legtöbbet énekelt operaszámom.  Nagyon hálás, mutatós szám, amit nem tudnak olyan sokan megcsinálni, hiszen jó technika kell hozzá. Ha álmomból keltenek fel, akkor is el tudom énekelni a duettet; mindkét szólamot, nem csak az enyémet. Az Erkelben pedig a mostani, Káel Csaba-féle rendezésben függöny előtt is elénekeljük még egyszer, ami egyébként már könnyebb. Azonban nagyon jó érzés kicsit kikacsintani a darabból a nézők felé, hiszen ők nagyon szeretik, ezt érezzük is, és így rengeteg energiát kapunk tőlük.

– A tavaszi premieren a tervekkel ellentétben mégsem énekelte el A cigánybáró Zsupánját. Miért?

– Az az igazság, hogy ez nagy törés volt nekem. Szerettem volna ebben a rendezésben benne lenni; és valójában benne is voltam, csak jött a szembetegség, ami miatt nem tudtam volna elénekelni a szerepet. De szerencsére nem ment el végleg: Szinetár tanár úr felhívott, és mondta, hogy akkor ugrok be, amikor akarok, mert szerinte nekem való. Egyébként szerintem is, és

már vannak is ötleteim, amiket még nem árulok el, de nagyon várom, hogy januárban, amikor beállok és Zsupán leszek, kipróbálhassam őket.

– Idén Ön kapta az egyik kamaraénekesi díjat. Milyen érzés?

– Hihetetlen nagy megtiszteltetés, hogy megkaptam. Ez komoly díj, és nagyon szeretjük mi, operaénekesek. Bevallom őszintén, hogy vágytam rá – mások nem vallják be. Két évvel ezelőtt a díjátadón azt éreztem, hogy itt van az ideje, hogy esetleg megkapjam én is. De nem kaptam meg, és utána le is tettem róla, mert hallgattam a kollégáimat, és másokat érdemesebbnek tartottam rá. Idén pedig azt gondoltam, hogy az fog történni, ami mindig – szóval: semmi, és nem kapok. Legnagyobb meglepetésemre máshogy lett, nagyon meghatódtam. Büszkén viselem ezt a kis hattyút, és úgy érzem, eljött az ideje, hogy ötvenéves koromra Kamaraénekese legyek az Operaháznak. Én ezt nem szégyellem – ahogy mások más díjakat esetleg szoktak –, hanem büszke vagyok rá.

Fotók: Magyar Állami Operaház, ill. Nánási Tamás

Hasonló bejegyzések