Bohém-világ – XV. fejezet

Donec Gratus. HENRI MURGER regényének XV. fejezete

Már elmondtuk, hogy Marcel festő, mint ismerkedett meg Musette kisasszonnyal. A szeszély papja, aki Párizs tizenhét kerülete közt a tizenharmadik polgármestere, összeadta őket, és azt hitték, hogy a szív kizárásával keltek egybe, amint az már sokszor meg szokott esni. De egy este valami hatalmas viszálykodás után, amikor elhatározták, hogy azonnal válnak, észrevették, hogy kezeik, amelyek búcsúzásra találkoztak; nem akarták egymást elbocsátani. Majdnem öntudatlan szeszélyükből szerelem lett. Mindketten bevallották ezt – félig kacagva.
És zavartan vallották meg a belépő Rodolphe-nak is:
– Csinos felfedezésre jutottunk. Szerelmesek vagyunk. Álmunkban fogott el.
– Oh, oh, alvás közben? Nem hiszem, mondja Rodolphe. De mi bizonyítja, hogy szeretitek egymást? Talán túlhajtjátok a veszélyt?
– Becsületemre, mondja Marcel, nem szenvedhetjük egymást.
– És nem lehetünk meg egymás nélkül, tette hozzá Musette.
– Éppúgy vagytok, mint én Mimivel…  kapcsoljatok össze egy igent egy nemmel és megvan a házasság, olyan, akár a Filemon és Baucis-é… Olyan lesz a háztartástok, mint a mienk, és ha ideköltözik Schaunard Phémie-vel, amint fenyegetőzött, kellemesen lakunk majd ebben a házban.
Colline jött.
Elmondták neki Musette és Marcel balesetét.
Colline a kalapja szőrét vakarta és ezt dörmögé:
– Előre tudtam. A szerelem szerencsejáték. Aki tövishez nyúl, megszúrja magát. Nem jó, ha az ember egyedül van.
Az este Rodolphe elmondta Miminek:
– Újság! Musette belebolondult Marcelbe, és nem akarja elhagyni.
– Szegény leány, felelt Mimi. Olyan jó az étvágya.
– De Marcel is egészen odáig van Musette-ért.
– Szegény fiú! Olyan féltékeny.
– Igaz, mindketten Otello tanítványai vagyunk.

Kevéssel ezután Rodolphe és Marcel háztartásához csakugyan hozzácsatlakozott Schaunard-é; aki Mázoló Phémie-vel lakott.
Attól a naptól fogva a többi szomszéd vulkánon aludt, és házbérnegyedkor valamennyien felmondtak.
Akár háborúskodtak, akár békültek, baj volt a lakókra nézve. Egyszerre aztán válási járvány tört ki a párocskák közt. Schaunard kezdte a sort. Észrevette, hogy Mázoló Phémie egyik térde jobban ki van fejlődve a másiknál, és minthogy plasztika tekintetében a legszigorúbb puritizmusnak hódolt, elbocsátotta Phémie-t, és emlékül odaadta neki a botot, amellyel gyakran „súgott” neki megjegyzéseket. Ő maga elhagyta a lakást és egy rokonához ment, aki ingyen adott neki szállást.
Két hét múlva Mimi elhagyta Rodolphe-ot, hogy a fiatal Paul gróf hintajába szálljon; Barbemuche Carolus volt növendéke ugyanis napszínű ruhákat ígért neki.
Mimi után Musette oldott kereket, és nagy garral visszatért a gáláns világ arisztokráciájába, amelyet elhagyott, hogy kövesse Marcelt.
A válás minden viszály, veszekedés, fontolgatás nélkül ment végbe. Szeszély szülte, amely szerelemmé lett, másik szeszély pedig felbontotta a viszonyt.
Egy álarcosbálon Musette egy régi ismerősével találkozott, és a négyes végeztével Marcelé helyett a lovagja kezét fogta meg és eltűnt a lovaggal a tömegbe. Marcel kereste, meg is találta, de a leány csak annyit mondott:
– Visszajövök.
Marcel nehéz szívvel és könnyű gyomorral tért haza. Otthon csak egy darab kőkemény kenyeret talált, meg egy savanyú hering csontvázát.
– Szarvasgomba ellen nem bírok küzdeni. Na, Musette legalább jól vacsorálhatott.
És miután orrtörlés ürügye alatt szeméhez nyomkodta a zsebkendője csücskét, lefeküdt.

Két nappal ezután Musette piros szőnyeges hálószobában ébredt. A kapu előtt pedig fényes, kék fogat várakozott. Új kedvese, Alexis úr, pompás fiatalember volt, és Musette ismét remek életmódot folytatott. Alexis úr néha nagyon is könnyűvérűnek találta, mire a leány azt felelte:
– Mit akar, édesem! Hat hónapig éltem egy emberrel, aki salátával és vajtalan levessel etetett, ami a szívemet illeti, amióta nyolcvan frankos fűzőt viselek, nem hallom már hangosan dobogni és nagyon tartok tőle, hogy valamilyen fiókban felejtettem Marcelnél.

A három cigányházaspár távozása nagy örömöt okozott a házban, ahol laktak. A háziúr nagy lakomát adott örömében, a lakók pedig kivilágították ablakaikat.

Rodolphe és Marcel együttes lakást béreltek és sokszor beszélgettek ideáljaikról, sokszor Musette-ről és Mimiről.

Egy este Marcel a boulevard-on járkálva néhány lépésnyire magától egy fiatal nőt pillantott meg, aki leszállva egy bérkocsiról, kiválóan szép fehér harisnyát mutatott; még a kocsis is falta szemével a remek borravalót.
– Ejha, szólt Marcel, milyen csinos láb; kedvem volna felajánlani a karomat. Nézzük csak kissé… Hogy is szólítsam meg… Megvan!… Ez elég új lesz!
Odalépett az ismeretlen nőhöz, akinek arcát nem láthatta, és kérdezte:
– Bocsánat, asszonyom, nem találta meg véletlenül a zsebkendőmet?
– De igen, uram, felelt a fiatal nő; itt van. És Marcel kezébe tette a maga zsebkendőjét.
A művész az ámulat örvényébe esett.
De egyszerre kacaj sortűz csapkodott arczába, és ez magához térítette; e vidám örömharsonázásra ráismert régi szerelmére.
Musette volt.

Kissé veszekedtek, tréfásan, gúnyosan. Marcel valami Laure-t dicsőített, akit hamarjában kitalált, Musette Alexiséről regélt, aki éppen ma elutazott. Amint egy utcasarkon befordultak, elég erős katonacsapat jött arra.

Musette rémületet színlelt Marcelba kapaszkodott és így szólt:
– Ah, Istenem, nézd csak, katonák! Megint forradalom lesz. Meneküljünk. Borzasztóan félek. Kísérj el!
– Hová menjünk? – kérdi Marcel.
– Hozzám, mondja Musette. Meglásd, milyen csinosan lakom. Vacsorával kínállak meg; politizálni fogunk.
– Nem megyek, felelt Marcel, nem szeretem a boromat mások poharából inni.
Musette-et elnémította ez a kosár.
De aztán felhasználva az alkalmat, hogy egy másik őrcsapat közelgett, újabb rémületet színlelt.
– Háborúskodni fognak, kiáltott. Nem merek hazatérni. Marcel, barátom, vezess valamelyik barátomhoz, akinek a szomszédságodban kell laknia.
A pont Neuf-ön áthaladva, Musette felkaczagott.
– Mi bajod? – kérdi Marcel.
– Semmi! – felelt Musette. Eszembe jut, hogy az a barátnőm kiköltözködött: Batignolles-ben lakik.
Marcel és Musette karonfogva léptek a szobába, és láttukra Rodolphe nem volt meglepetve.
– Rosszul eltemetett szerelem, szólt; mindig ilyen az!

Fordította: Komor Gyula