Mimi kisasszony. HENRI MURGER regényének XIV. fejezete
Oh, Rodolphe barátom, mi történt magával, hogy ennyire megváltozott? Hát higgyek-e a szárnyaló hírnek, és a szerencsétlenség csakugyan ennyire legyűrhette a maga erőteljes filozófiáját? Hogy beszélhessek én, a maga bohém korszakának e kacajokkal telt korszak rendes történésze, hogyan beszélhessek én eléggé mélabús hangon a bús kalandról, amely gyászfátyolt vet állandó derültségére és hirtelen megszakítja paradox mondásainak sorozatát?
Oh, Rodolphe, barátom, hiszen lehet nagy a baj; igaz, de nem akkora, hogy azért víznek kellene mennie. Erősen ajánlom, hogy gyorsan vessen keresztet a múltra. Feledje el azt az édes nevet és azt, aki viselte. Hiszen én is szerettem Mimit, de most tűzbe a szép szalagokkal, főkötőkkel, fátyolokkal! Tűzbe a szerelmes levelekkel.
Íme egy, a mely miatt sírt mint valami szökőkút:
„Minthogy nem jössz vissza, megyek a nagynénémhez; elviszem a pénzt, amely itthon volt, hogy kocsira valóm legyen. Lucile”
És azon az estén, Rodolphe, maga nem ebédelt; emlékszik? Tréfálkozott, élcelődött, és ha azt mondtam volna, hogy Lucile nincs a nagynénjénél, hanem valami César úrnál, vagy egy montparnasse-i komédiásnál, bizonyára megöl.
Tűzbe ezzel a másik levéllel is.
„Cipellőt rendelek; okvetlenül pénzt kell szerezned, hogy holnapután kiválthassam.”
Oh, barátom, azokban a cipellőkben jól járták a négyest, amelyben maga nem vett részt. Tűzbe az emlékkel és szélnek a hamuját!
Szedje össze magát, Rodolphe, az emberiség kedvéért, a szivárvány és a Kásztor dicsőségére.
És íme, itt az idő, hogy elmondjuk Rodolphe barátunk és Lucile kisasszony, más néven Mimi kisasszony szerelmi történetét. Huszonnegyedik évében volt, amikor Rodolphe-ot hirtelen megragadta ez a szenvedély, amely nagy befolyást gyakorolt életére. Amikor találkozott Mimivel, Rodolphe azt a kalandos, fantasztikus életét folytatta, amelyet a sorozat előző jeleneteiben ecsetelni igyekeztünk. Bizonyára a bohém-világ egyik legvidámabb ínségese volt. És ha valamely napon rosszul ebédelt és jó élcet faragott, büszkébben taposta a kövezetet, amely gyakran volt nyughelye, büszkébb volt fekete kabátjában, amely minden varrásában koldusra vallott, büszkébb mint császár a bíborában.
A szövetkezetben, amelyben Rodolphe élt, fiatal embereknél szokásos szenvelgéssel a szerelmet felesleges dolognak mondták, bolondozásra való ürügynek. Colline Gustave, a kinek régóta viszonya volt egy mellényhímző nővel, akit testileg és szellemileg meggyötört azzal, hogy éjjel-nappal másoltatta vele bölcselmi munkáit, úgy vélte, hogy a szerelem a vértisztítás egy faja, melyet minden évszakban egyszer kell alkalmazni, hogy szabaduljunk a felesleges nedűktől. És az álszkeptikusok közepette Rodolphe volt az egyedüli, aki némi tisztelettel mert nyilatkozni a szerelemről, és ha elég szerencsétlenül megengedték, hogy ezt a húrt pengesse, egy óráig is el tudott turbékolni mindenféle elégiákat a szerelem boldogságáról, a békés tó azúrjáról, a szellő danájairól, a csillagok hangversenyeiről stb. stb.
Schaunard ezért elnevezte harmonikának, Marcel pedig korai kopaszodására való tekintettel kopasz nefelejcsnek. Valójában pedig Rodolphe azt hitte, hogy már örökre végzett a szeremmel, és hogy kihalt a szíve.
Rodolphe tehát találkozott Mimivel, akit már azelőtt is ismert, amikor egyik barátjának kedvese volt. Most meg az ő kedvesévé lett. A pajtások nagy hűhóval fogadták, amikor megtudták Rodolphe házasságát, de minthogy Mimi kisasszony nagyon előzékeny volt, nem nyafogott, baj nélkül elviselte a pipafüstöt és az irodalmi társalgást, megszokták és pajtás módjára bántak vele. Mimi bájos nő volt, és olyan volt a természete, amely különösen megfelelt Rodolphe a plasztikus és a költői iránt táplált érzelmeinek. Huszonkét éves volt akkor: kicsiny, finom, jókedvű. Arcának arisztokrata színezete volt, de rendkívül finom vonásaiban, amelyeket kék, harmatos szeme szelíden beragyogott, néha az unalom vagy rosszkedv pillanataiban szinte vad harag és gonoszság tükröződött vissza, és lélekbúvár talán mélységes önzés vagy érzéktelenség tüneteit állapította volna meg bennük, rendesen azonban bájos volt az arca, ajkán gyermekes mosoly mutatkozott, szeme pedig gyöngéden tudott epedni, vagy pedig fejedelmi kacérságot tüntetett fel. A fiatalság vére forrón és rohanva keringett ereiben és kamélia fehérségű arcán rózsákat varázsolt. Ez a beteges szépség elbabonázta Rodolphe-ot, aki gyakran töltötte az éjt, sűrűn töltötte az órákat azzal, hogy csókokkal koszorúzta alvó kedvesének sápadt homlokát, és a leányka nedves, fáradt szeme átragyogott a pompás barna szempillák félig zárt függönyén. És főleg elbűvölte a Mimi bámulatosan fehér finom keze. És éppen e kéz, amelyre újból ébredt szívét bízta, marcangolja majd egykor rózsás ujjakkal a költő szívet.
Már egy hónap múltán észrevette, hogy kedvesének nagy hibája van. Szomszédolt, amint mondani szokta, és néhány barátnőjének gazdagsága elrontotta. Selyemről, bársonyról, csipkéről kezdett álmodozni.
– Amilyen szép ön, mondták a leánynak tanácsadói, könnyen talál jobb helyzetet, csak keresni kell.
És Mimi kisasszony keresésre adta magát.
Rodolphe gyanakodni kezdett a rosszul indokolt kimaradások miatt, de Mimi mindig meg tudta nyugtatni: Féltékenyen, szeszélyesen, viszálykodva és különcködve szeretett Rodolphe, a fiatal nő pedig nem értette ezt a szerelmet, mert csak azzal a langyos szerelemmel viseltetett az ifjú iránt, amelyet a szokás szül. Aztán meg szíve első fele elkopott első szerelme idején; a másik fele pedig még telve volt első szerelmének emlékével.
Nyolc hónap múlt el így; váltakoztak a jó és a rossz napok. Hol összevesztek, hol kibékültek. Rodolphe ékesszóló szerelme néha megtörte a Mimi szívét környező közöny jegét, ragályos láz forrósága fogta el és Rodolphe nyakába vetette magát, csókokkal mondva el mindazt, amit élő szóval nem bírt elmondani, és a pirkadás így érte őket egymásba forrva, szemtől szemben, kéz a kézben, míg nedves és lángoló ajkuk a még mindig halhatatlan szót rebegte:
Mely ötezer esztendőn át
Minden éjjel ott függ szerelmesek ajkain.
De másnap valami haszontalan ürügy viszályt keltett és a megrémült szerelem ismét elmenekült hosszú időre.
Rodolphe végül belátta, hogy Mimi fehér keze oly örvény felé rántja, amelybe elmerül jövője és ifjúsága; gyöngédségét számítónak találta. Mindent megbocsátott neki, csak azt nem, hogy nem szereti.
A végsőre tökélte el magát és megmondta Miminek, hogy keressen magának más szeretőt.
Mimi kacagott és dacolt. Aztán látva, hogy Rodolphe szilárd marad, és egészen nyugodtan fogadta, amikor a házon kívül töltött egy napot és egy éjjelt, a szokatlan szilárdság nyugtalanítani kezdte. Két-három napig igen jól viselkedett, de a szeretője nem ereszkedett bővebb magyarázatokba és csak azt kérdezte, hogy talált-e már valakit?
– Még nem is kerestem, felelt a lány.
Pedig keresett, sőt keresett már, még mielőtt Rodolphe ezt tanácsolta volna. Két hét alatt két kísérletet is tett. Egyik barátnője közvetítette az ismeretségeket. De egy fiatal diák sehogysem vált be, és Mimi belebolondult egy breton főúri emberbe, akit nem kellett sokáig kérnie, hogy grófnévá tegye.
Rodolphe megleste és azon érte, amint a kéjtől bekeretezett szemekkel jött ki Mimi kisasszony a várból, ahol az az úr nemesítette, akinek karján csüngött.
Rodolphe láttára Mimi kissé meglepettnek látszott, de hozzá közeledett, és öt percig nyugodtan beszélgettek. Aztán elváltak. A szakítás végleges volt. Az ifjú hazatért és egész nap azzal foglalkozott, hogy csomagolta a kedvese holmiját. A válást követő napon több barátja meglátogatta és elmondta nekik, mi történt. Mindenki úgy gratulált neki, mint valami nagy eseményhez.
Rodolphe fogadkozott, hogy vége a búsulásnak, és még a bal Mabille-ba is elment, ahol pajtásainak elmondta balsorsát, egy órán át beszélve bizarr stílusnak fényűzésével, tűzzel, erővel.
– Haj, haj, mondta Marcel festő, a barátja ajkairól hulló gúnyzápor hallatára, Rodolphe nagyon víg, nagyon is víg.
– Bájos, felelt egy fiatal nő, akit Rodolphe virággal kínált meg, és bár rosszul öltözködik, szívesen kompromittálom magamat azzal, hogy táncolok vele, ha felszólít.
Két perc múlva Rodolphe már 80 Richelieu foknyi udvariassággal szerelmet vallott a nőnek és még táncolt is, pedig fogalma sem volt a táncról.
– Haj, mondta Marcel festő, ez hihetetlen, Rodolphe ittas ember benyomását kelti bennem, aki üvegcserepekben hempereg.
– Azalatt pedig megcsinálta dolgát azzal a pompás hölgyecskével, szólt valaki Rodolphe-ra mutatva, aki táncosnőjével menekülni igyekezett.
– Jó éjt sem mondasz? – kiált utána Marcel.
Rodolphe a művészhez lépett, és odanyújtotta kezét; ez a kéz fagyos volt és nedves, mint a megázott kő.
Rodolphe társnője erőteljes normandiai leány volt. Seraphine asszonynak nevezte magát; és valami csúzbajos szenátornak volt a kedvese, aki havonta ötven aranyat adott neki. Ezt a pénzt a leány megosztotta egy praktikus úrfi val, aki csak ütlegekkel hálálkodott. Rodolphe tetszett neki, remélte, hogy mit sem kap tőle és hazavitte.
– Lucile, szólt szobaleányához, nem vagyok odahaza senki számára. És miután szobájába tért, öt perc lefolyása multán visszatért egy különleges jelmezben. Rodolphe-ot mozdulatlan némán találta, mert belépése óta önkéntelenül belemerült a csendes zokogással telt komorságba.
– Reám sem néz? Nem is beszélsz hozzám? – kérdé Seraphine ámulva.
– Rajta, szól Rodolphe felemelve fejét, nézzük, de csak a művészet szempontjából.
És mily látvány tárult eléje,
amint Raoul mondja a Hugenottákban.
Seraphine csodálatosan szép volt. Rodolphe-ban felébredt a vágy parancsoló láza.
– Ez a teremtés, szólt magában, az élvezet valóságos hangszere, igazán szerelmi Stradivárius, amelyen örömmel játszom egy dallamot.
Ebben a pillanatban odakinn csöngettek.
– Lucile! Lucile! – kiált fel Seraphine a szobaleánynak, ne nyisson ajtót! Mondja, hogy még nem vagyok otthon.
A Lucile név kétszeri hallatára Rodolphe felkelt.
– Nem akarok alkalmatlankodni, asszonyom, szólt. Aztán meg úgyis távoznom kell; későn van és messze lakom. Jó éjt!
– Hogyan, távozik? – kiált fel Seraphine megkettőztetve tekintetének tüzét. Miért, miért távozik? Szabad vagyok, maradhat.
– Lehetetlen, felel Rodolphe. Ma estére egy rokonomat várom, aki a Tűzföldről jön, és aki kitagad, ha nem talál otthon és nem fogadom jól. Jó éjt, asszonyom.
És elsietett.
Odahaza meg zokogott Mimi után, akinek főkötőjét ott találta a párnákon.
És mikor Mimi másnap eljött holmijáért, Rodolphe sértő fagyossággal fogadta, de minthogy Mimi kisasszony hasonlóval viszonozta ezt, nekiesett és a szomszédoknak kellett kimenteniök a leányt Rodolphe kezeiből.
Két nappal ezután Mimi egyik barátnője, Amélie hírt hozott Mimiről. Nála lakott, szeretője elhagyta. Kéreti a holmiját. Amélie még többször jött, és Rodolphe szépeket mondott neki, csakhogy Mimiről tudakozódhassék.
Egyszer ezt mondta:
– Igazság! Mondja meg Mimi kisasszonynak, hogyha meg akarja csalni mostani kedvesét velem, és nálam tölt egy éjt, visszaadom minden holmiját.
Amélie el is mondta Rodolphe üzenetét, de egészen más értelemmel, mint aminőt belőle kitalált.
– A maga Rodolphe-ja, szólt Mimihez, szemtelen ember; ajánlata gyalázatos. Ezzel le akarja magát alázni a legnyomorultabb teremtések fokára. És ha maga hozzá megy, nemcsak hogy vissza nem adja a holmiját, de még nevetségessé is teszi majd barátai előtt, összeesküvést szőnek maga ellen.
– Nem megyek el, mondja Mimi, és amikor látta, hogy Amélie kiöltözködik, kérdezte tőle, hogy bálba készül-e?
– Igen, hiszen megmondtam, hogy Rodolphe úr meghívott.
– Rodolphe-fal megy ?
– Vele; ma este megvár, húsz lépésnyire a háztól.
Jó mulatást, mondja Mimi, és amikor a találka órája közeledett, hamarosan elsietett Amélie kedveséhez és értesítette, hogy a leány éppen abban fárad, hogy régi szeretőjével megcsalja.
Az az úr pedig féltékeny volt, mint a tigris, durva, mint a bot; odasietett Amélie-hez, és tudtára adta, hogy az estét jónak találja vele tölteni.
Nyolc órakor Mimi odafutott, ahol Rodolphe-nak Amélie-re kellett volna várakoznia. Meglátta kedveset, aki várakozó ember magatartásával járt-kelt; kétszer is elment mellette, csakhogy nem merte megszólítani. Rodolphe ezen az estén nagyon elegánsan kiöltözködött, és a heves válságok, amelyeken egy hét óta átesett, bizonyos magasztosság jellegével ruházták fel arcát. Mimin különös elfogultság vett erőt. Végre eltökélte magát és megszólította. Rodolphe harag nélkül fogadta és hogylétéről tudakozódott; aztán megkérdezte mit kíván tőle; mindezt szelíd hangon, amelyből bánat árnyalata volt kiérezhető.
– Rossz hírt hozok; Amélie kisasszony nem mehet önnel a bálba, visszafogja a kedvese.
– Megyek a bálba magam.
Itt Mimi kisasszony botlást színlelt, és Rodolphe vállára támaszkodott. A fiatalember karon fogadta és felajánlotta neki, hogy haza kíséri.
– Ne, mondja Mimi; Amélie-vel lakom, és minthogy most ott van a szeretője, csak ennek távozása után léphetek be.
– Hallgasson meg, mondja erre a költő, üzentem valamit Amélie kisasszonnyal. Megmondta?
– Meg, szól Mimi, de oly kifejezésekkel, amelyek még azok után is, amik közöttünk történtek, nem mondhatók hitelt érdemlőknek. Nem, Rodolphe, mindenek mellett, amiket szememre vethet, mégsem hihetem, hogy oly szívtelennek képzel, aki elfogad efféle alkut.
– Vagy nem értett meg, vagy rosszul közölték önnel üzenetemet. Amit megmondtam, megmondtam. Most kilenc az óra; van még három órai gondolkozási ideje. A kulcs éjfélig a zárban lesz. Jő estét, isten vele, vagy viszontlátásra?
– Isten vele hát, mondta Mimi reszkető hangon.
És elváltak…
Rodolphe hazatért és ruhástul ágyába vetette magát. Féltizenegy órakor Mimi kisasszony belépett a szobájába.
– Vendégszeretetét kérem, szólt. Amélie szeretője nem távozik, és nem térhetek haza.
Hajnali három óráig beszélgettek. Mindenfélét kimagyaráztak, és néha-néha bizalmas te váltotta fel az eszmecsere hivatalos önözését.
Négy órákor kialudt a gyertya.
Rodolphe újat akart meggyújtani.
– Ne, mondja Mimi, nem érdemes; idején lesz aludni.
És öt perccel utóbb szép barna feje elhelyezkedett a párnán, és gyöngédséggel telt hangon szólította Rodolphe ajkát kék, eres fehér kacsójaira, amelynek gyöngyház sápadtsága vetélkedett az ágynemű fehérségével. Rodolphe nem gyújtotta meg a gyertyát.
Másnap reggel Rodolphe első kelt fel és több csomagot mutatva Miminek, szelíden szólt:
– Íme, ami a magáé. Elviheti; szavamnak állok.
– Oh, mondja Mimi, nagyon fáradt vagyok látja, és nem bírom egyszerre elvinni ezt a nagy pakkot. Inkább többször jövök érte.
És mikor fel volt öltözve, csak egy gallérkát és egy kézelőt vett magához.
– Majd elviszem a többit – apránként, tette hozzá mosolyogva.
– Ej, mondja, Rodolphe, vidd el mind, vagy ne vigy el semmit; de legyen egyszer vége.
– Ellenkezőleg, kezdődjék újból, és tartson örökké, mondja a fiatal Mimi és megölelte Rodolphe-ot.
Együtt reggeliztek, aztán távoztak, hogy vidékre ránduljanak. Amint áthaladtak a Luxembourgon, Rodolphe találkozott egy nagy költővel, aki mindenkor elragadó jóakarattal fogadta. Illendőségből Rodolphe úgy tett, mintha nem vette volna észre. De a költő nem tűrte ezt, és közelébe érve barátságos mozdulatot tett, és kecses mosollyal üdvözölte fiatal kísérőnőjét.
– Ki ez az úr? – kérdé Mimi.
Rodolphe oly nevet mondott, a melynek hallatára az örömtől és büszkeségtől elpirult.
– Oh, mondja Rodolphe, találkozásunk a költővel, aki oly szépen dalol a szerelemről, jó előjel és szerencsét hoz kibékülésünkre.
– Szeretlek, mondom, szólt Mimi megszorítva barátja kezét, nem törődve azzal, hogy a tömeg kellő közepén voltak.
– Haj, gondolta Rodolphe, vajon mi ér többet, folyton csalódni abban, amit hiszünk, vagy pedig sohasem hinni, attól tartva, hogy csalódunk!?
Fordította: Komor Gyula