Befogadás a szövetségbe. HENRI MURGER regényének XII. fejezete
Azon az estén, amelyen a kávéházban magánpénztárából kifizette a bohémek számláját, Carolus úgy intézte a dolgot, hogy Colline Gustave elkísérte. Amióta jelen volt a négy pajtás összejövetelén ott a fogadóban, ahol őket kimentette a zavarukból, Carolus különösen Colline-t tartotta szemmel, és máris nagyon hajlott e Szókratész felé, akinek utóbb Plátója lett. Éppen azért választotta ki arra a célra, hogy őt bevezesse az asztaltársaságba.
Útközben Barbemuche meghívta Colline-t, hogy térjenek be egy kávéházba, amely még nyitva volt. De Colline nemcsak, hogy visszautasította a meghívást, hanem még meg is kettőztette lépteit a nevezett kávéház előtt, gondosan arcába nyomva hiperfizikus kalapját.
– Miért nem akar belépni? – szólt Barbemuche jó ízlésű udvariassággal biztatva.
– Van rá okom, felelt Colline; ebben a helyiségben egy kasszírnő van, aki sokat foglalkozik
az egzakt tudományokkal, és nem tudnám kikerülni, hogy hosszas diszkusszióba ne bocsátkozzam vele, éppen azért sem délben, sem a nap más órájában nem járok erre. Oh, a dolog nagyon egyszerű, tette hozzá naivul Colline; erre felé laktunk volt Marcellel.
– Pedig szívesen felajánlottam volna egy pohár puncsot, hogy aztán még beszélgessünk keveset. Nem ismer erre egy helyiséget, ahol matematikai nehézségek nélkül betérhetünk? – szólt Barbemuche, aki azt képzelte, hogy most nagyon szellemes volt.
Colline elgondolkozott egy kissé.
– Íme, egy kis helyiség, szólt, ahol tisztább a helyzetem, és egy korcsmára mutatott.
Barbemuche elfintorította arcát és habozni látszott.
– Jóravaló hely ez? – kérdezte.
Látva fagyos és tartózkodó magatartását, szófukarságát, diszkrét mosolyát és főleg függőcskékkel díszített óraláncát, Colline azt képzelte, hogy Barbemuche valamely nagykövetség tisztviselője, és azt gondolta, hogy most kompromittáltatástól fél, ha belép a korcsmába.
– Ne tartson attól, hogy meglátná valaki, szólt, ilyenkor a diplomáciai kar már alszik.
Barbemuche elszánta magát a belépésre; de lelke mélyében óhajtotta, hogy ha legalább álorrot viselhetett volna. Nagyobb biztonság kedvéért külön szobát kért és az üvegajtó ablakát befüggönyözte egy asztalkendővel. Ezután az óvóintézkedés után kevésbé nyugtalannak látszott, és puncsot rendelt. Az ital melegétől kissé felizgatva Barbemuche közlékenyebb lett, és miután néhány részletet mondott el önmagáról, nagy merészen kifejezte reményét, hogy hivatalból is tagjává lehet még a cigányok szövetségének, és bizakodik Colline támogatásában a tekintetben, hogy nagyravágyó törekvése sikerüljön.
Colline azt felelte, hogy maga részéről teljesen Barbemuche rendelkezésére áll, de határozottan nem ígérhet semmit.
– Ígérem az én szavazatomat, szólt, de nem vállalhatom magamra, hogy barátaim szavazatával rendelkezzem.
– De, mondja Barbemuche, már miért utasítanának vissza?
Colline a poharat, amelyet szájához készült emelni, letette az asztalra, és nagyon komoly arccal körülbelül ezeket mondta a merész Carolusnak:
– Ön műveli a szépművészeteket?
– Szerényen munkálkodom az értelmiség nemes mezején, felelt Carolus, aki stílusa szépségét akarta ragyogtatni.
Colline helyesnek találta a frázist és bókolt.
– Ön ért a zenéhez? – kérdé.
– A nagybőgőn játszom.
– Filozofikus hangszer; komoly hangon szól. Nos, ha ön ért a muzsikához, megérti, hogy az összhang törvényeinek megsértése nélkül lehetetlen ötödiket alkalmazni egy négyes eljátszásánál, különben már nem lesz négyes.
– Ötössé lesz, felel Carolus.
– Hogy mondja?
– Ötössé lesz.
– Tökéletesen úgy van, éppúgy, mintha a szentháromsághoz, ehhez az isteni háromszöghöz még valakit csatol, ez nem lesz már hármas, hanem négyszög lesz, és ezzel a vallást a maga alapelvében támadja meg.
– Bocsánat, mondja Carolus, akinek elméje a Colline elmélkedéseinek tömkelegétől meghibbanni kezdett, nemigen látom be…
– Kérem, tekintse ezeket, és figyelje meg, amit mondok, folytatja Colline. Járatos ön a csillagászatban?
– Kevéssé; diák voltam.
– Van egy nóta: Lisette diákja… Már nem emlékszem a dallamára… Nos, hát önnek tudnia kell, hogy négy sarkpont létezik. Nos, hát, ha felmerülne egy ötödik sarkpont, a természet teljes összhangja megzavartatnék. Ez az, amit kataklizmusnak neveznek. Tetszik érteni?
– Várom a következtetést.
– Valóban a következtetés a szóvita befejezése, éppúgy amint a halál az életé, a házasság a szerelemé. Nos, kedves uram, én és barátaim megszoktuk, hogy együtt éljünk, és tartunk tőle, hogy újabb személy behatolása megrontaná az összhangot, amely most erkölcsi összeműködésünk, véleményeink, ízléseink és jellemeink összhangzatában létezik. Egykor mi leszünk a jelen művészetének négy sarkpontja; minden teketória nélkül mondhatom ezt önnek; beleéltük magunkat ebbe az eszmébe és bántana, ha egy ötödik sarkpont…
– De hiszen, ha négyen vannak, éppúgy lehetnek öten, kockáztatta Carolus.
– Igaz, de akkor már nincsenek négyen.
– Az ellenérv alaptalan.
– Semmi sem alaptalan ezen a világon, minden mindenben van, a kis patatokból lesznek a nagy folyók, a kis betűkből alexandrinusok és a hegyek homokszemekből képződnek; ez olvasható a Németek bölcsességében, amelynek egy példányát láttam egy Szajna-parti ódondásznál.
– Ön tehát azt hiszi, hogy az urak nehézségeket tesznek majd arra nézve, hogy bizalmasabb társaságukba fogadjanak be.
– Aggódom – ifjan, felel Colline, aki sohasem mulasztotta el az alkalmat, ha ezt a szójátékot elmondhatta.
– Hogy tetszett mondani? – kérdi Carolus meglepetve.
– Bocsánat… kis tréfa…
És Colline folytatta:
– Mondja csak kedves uram, az értelmiség nemes mezején melyik barázdán halad legszívesebben?
– A nagy bölcsészek és a klasszikus szerzők előképeim; az ő tanulmányaikból táplálkozom. Telemachus csepegtette be az első szenvedélyt, mely most bensőmet emészti.
– Telemachus gyakori a Szajna-partján, felel Colline. Akármikor található; vettem egyet öt sou-ért, mert jó alkalom kínálkozott; de azért szívesen lemondok róla, hogy szolgálatjára lehessek. Egyébiránt jó munka, és a maga korához képest jól van megfogalmazva.
– Igen, uram, folytatja Carolus; a magas bölcselem és az egészséges irodalom, ez az, amire vágyódom. Véleményem szerint a művészet szentély.
– Igen, igen, igen… mondja Colline. Nóta is van róla.
És belekezdett a nótázásba:
Igen, szentély a művészet,
Legyünk mi hű papja-a-i…
– Azt hiszem, Ördög Róbertből való, tette hozzá.
– Azt mondom ennélfogva, hogy a művészetszent hivatás; az íróknak tehát szüntelenül…
– Bocsánat, uram, szakítja félbe Colline, aki hallotta, hogy hajnali időt üt az óra; pirkad már és tartok tőle, hogy nyugtalanságba ejtek egy hölgyet, aki szívemhez nőtt. Aztán, dörmögé magában, megígértem neki, hogy visszatérek… ma az ő napja van.
– Valóban későn van, mondja Carolus; vonuljunk vissza.
– Messze lakik? – kérdi Colline.
– Rue Royale-Saint-Honoré, 10. szám.
Colline-nak azelőtt alkalma volt e házba járni, és visszaemlékezett rá, hogy kitűnő szálloda.
– Majd beszélek önről az urakkal, mondta Carolusnak búcsúzás közben, és legyen meggyőződve róla, hogy minden befolyásomat latba vetem, hogy kedvezően hangoljam őket…
– Ah, engedje meg, hogy jó tanácsot adjak önnek.
– Szóljon, mondja Carolus.
– Legyen szeretetreméltó és udvarias Mimi, Musette és Phémie kisasszonyok iránt; ezek a hölgyek nagy befolyást gyakorolnak barátaimra, és ha tudja módját, hogy kedveseik az ön érdekében szorítsák őket, igen könnyen eléri azt, amit Marcel, Schaunard és Rodolphe uraktól kíván.
– Igyekezem majd, mondja Carolus.
Másnap Colline a bohém falanszter közé rontott; reggeli ideje volt, és az idővel megjött a reggeli is. A három párocska asztal körül ült és borsmártásos articsókaorgiát ült.
– Ejha, mondja Colline, jó világ van itt; ez nem tarthat így tovább. Különben, szólt aztán, ama nagylelkű halandó nagykövetjeként jövök, akivel tegnap este a kávéházban találkoztunk.
– Csak nem akarja már visszakövetelni a pénzét? – mondja Marcel.
– Oh, szól Mimi kisasszony, nem hittem volna róla; világfinak látszott.
– Nincs szó erről, felel Colline; a fiatalember közénk szeretne tartozni; részt akar venni szövetkezetünk cselekedeteiben, és persze részesülni akar jótéteményeiben.
A három cigány felemelte fejét, és egymásra tekintett.
– Tessék, fejezte be Colline, most már megnyílt a tárgyalás.
– Mi a te védenced társadalmi állása? – kérdi Rodolphe.
– Nem az én védencem, viszonozza Colline. Tegnap este, amikor tőletek távoztam, ti kértetek, hogy kövessem, ő meg kísérőül kért fel; ez éppen kapóra jött. Mentem vele, és ő az éj egy részén figyelmességgel és finom likőrökkel szórakoztatott, de azért megőriztem függetlenségemet.
– Nagyon helyes, mondja Schaunard.
– Vázold jellemének néhány alapvonását, mondja Marcel.
– Nagylelkűség, szigorú erkölcsök, fél belépni a csapszékbe, diák volt, szemérmes, nagybőgőt játszik, és olyan természetű ember, aki néha öt frankot vált.
– Nagyon jól van, szól Schaunard.
– Mit remél?
– Már mondtam, hogy nagyravágyása határtalan, tegezni szeretne minket.
– Azaz, hogy ki akar bennünket zsákmányolni, felel Marcel. Szeretné, hogy lássák, amint a mi hintónkba száll.
– Mi a művészete? – kérdi Rodolphe.
– Igen, folytatja Marcel, mivel foglalkozik?
– Mivel foglalkozik? – mondja Colline; hogy mivel foglalkozik? Vegyes irodalommal és bölcsészettel.
– Mik a filozófiai ismeretei?
– Valami vidéki filozófiát űz; a művészetet szentélynek mondja.
– Azt mondta, szentély? – kérdi Rodolphe ámulva.
– Azt mondta.
– És az irodalomban mily úton halad?
– Telemachust tanulmányozza.
– Nagyon jól van, szól Schaunard néhány articsóka csutkáján rágicsálva.
– Miért volna nagyon jól? Ostoba! – szakítja félbe Marcel; csak ne ismételd ezt az utcán!
Schaunard, akit ez a rendreutasítás bántott, az asztal alatt megrúgta Phémie-t, mert azon érte, hogy megostromolta a mártást.
– Még egyszer, szól Rodolphe, milyen a társadalmi állása? Miből él? Neve? Lakása?
– Állása tisztességes; egy gazdag család kebelében mindenfélék tanára. Barbemuche Carolus a neve, fényűzéssel költi el jövedelmét, és a rue Royale egyik házában lakik.
– Hotel Garniban?
– Nem; van saját bútora.
– Szót kérek, mondja Marcel. Előttem nyilvánvaló, hogy Colline meg van vesztegetve; előre eladta szavazatát néhány pohárkáért. Ne szakíts félbe, mondja Marcel, látva, hogy a bölcsész felemelkedve tiltakozni akart; majd felelhetsz mindjárt. Colline, megvásárolható lélek, ön ezt az idegent nagyon is kedvező színben tünteti fel, semhogy megfeleljen a valóságnak. Spekulál reánk. Ez annyit tesz: íme, néhány fickó, akire fényes jövő vár; belefurakodom a zsebeikbe, és velük együtt érkezem a hírnév kikötőjébe.
– Nagyon helyes, mondja Schaunard. Hát már nincs több mártás?
– Nincs, felel Rodolphe. A kiadás elfogyott.
– Másrészről, folytatta Marcel, ez a ravasz halandó, akit Colline protezsál, talán csak bűnös gondolatokkal vágyakozik barátságunkra. Mi nem vagyunk itt egyedül. Uraim, szól a szónok és ékesszóló pillantásokat vet a hölgyekre; és Colline védence az irodalom köpenye alatt belopózva tűzhelyünkre, könnyen aljas csábítóvá lehet, gondoljátok meg a dolgot. Magam részéről a befogadás ellen szavazok.
– Szót kérek, csupán egy helyreigazításra, mondja Rodolphe. Marcel az ő figyelemreméltó rögtönzésében azt mondta, hogy nevezett Carolus megbecstelenítésünk célzatával be akar hatolni hozzánk az irodalom köpenye alatt.
– Ez parlamenti szólam, mondja Marcel.
– Hibáztatom ezt a szólamot; rossz. Az irodalomnak nincs köpenye.
– Minthogy én itt az előadói tisztet végzem, mondja Colline felemelkedve, zárszóval fogok élni. A féltékenység rágódik Marcel barátunk agyán, a nagy művész esztelen…
– Rendre! – ordítja Marcel.
– Esztelen annyira, hogy bár jó rajzoló, mégis beszédében olyan szólamot foglalt, amelyet a szellemes szónok, aki engem a szószéken megelőzött, már helytelennek jelzett.
– Colline hülye! – kiált fel Marcel, nagyot csapva az asztalra. Salabakterje van szív helyett.
Colline a nagy kacagás elhallgatása után elfújva a gyufát, amellyel pipára gyújtott, belekezdett védőbeszédébe, cáfolgatva Marcelt; végre így szólt:
– A hölgyeket illetőleg Marcel feltevése sérelem, amelyet e hölgyek erényén ejt, sérelem, amelyet a hölgyek jó ízlésén ejt. Barbemuche Carolus rút. (Látható ellenmondás Mázoló Phémie arcán. Zaj az asztal alatt. Schaunard ugyanis lábával korrigálja fiatal barátnőjének kompromittáló őszinteségét.) Aztán meg teljesen megsemmisíti nyomorult érvét, amellyel fegyvert kovácsol Carolus ellen, kiaknázva a ti félelmeteket, megsemmisíti az, hogy nevezett Carolus platonikus bölcsész. (Nagy mozgás az urak közt; zaj a hölgyek közt.)
– Platonikus? Mi az? – kérdi Phémie.
– Ez a férfiak betegsége, akik nem merik ölelgetni a nőket, mondja Mimi; volt egy ilyen szeretőm; két óráig tartottam meg.
– Igazad van, édes, szól Marcel. Platonizmus a szerelemben víz a borban, látod. Igyuk a borunkat tisztán!
– És éljen a fiatalság, tette hozzá Musette.
Colline kijelentése Carolusra nézve kedvező reakciót szült. Colline felhasználva ezt a hangulatot, kijelentette, hogy ravasz volt, mint a kígyó, és ha nem helyeslik az ő bölcsességét, beadja lemondását.
– Felveted a kabinetkérdést? – mondja Marcel.
– Fel, szól Colline.
A három bohém tanakodott és egyhangúlag megegyeztek abban, hogy a bölcsésznek visszaadják a kiváló bölcsesség jellegét, amelyet magának követelt. Colline ez után átadta a szót Marcelnek, aki némileg engedve előítéletéből, kijelentette, hogy talán mégis megszavazza az előadó határozati javaslatát, de a végleges szavazás előtt ezeket ajánlja:
– Minthogy új tag bevezetése a szövetségbe nagyon komoly dolog, mert az idegen a meghasonlás csíráit hozhatja magával, nem ismerve a pajtások szokásait, jellemét, nézeteit; a szövetkezet mindegyik tagja töltsön egy napot nevezett Carolusszal, és szentelje magát élete, ízlése, irodalmi képessége és ruhatára tanulmányozásának. A bohémek aztán közöljék egymással különleges benyomásaikat, és csak így szavaznak majd felvétel és visszautasítás felett; ezenkívül a befogadás előtt Carolust alávetik egyhavi újonci állapotnak, vagyis ez idő alatt nem szabad a társakat tegeznie, és nem szabad velük az utcán karonfogva járnia. A befogadás napján nagy ünnepélyt rendeznek az új tag költségére. A díszünnepély költsége nem lehet kevesebb tizenhét franknál.
A módosítványt három szavazattal a Colline-é ellenében elfogadták, aki úgy találta, hogy nem nagyon bíznak benne, és hogy a módosítvány az ő bölcsessége ellen irányuló újabb támadás.
Még az este Colline jó korán a kávéházba sietett, hogy elsőként láthassa Carolust.
Nem kellett sokáig várnia. Carolus csakhamar megérkezett három hatalmas bokrétát tartva kezében.
– No lám, mondja Colline bámulva, mit akar csinálni ezzel a kerttel?
– Megszívleltem, amit ön nekem tegnap mondott; barátai kétségkívül hölgyeikkel jönnek majd, és nekik szántam e virágokat; nagyon szépek.
– Valóban; legalább tizenöt sou-ba kerültek.
– Hová gondol, viszonozza Carolus; december hóban?! Hiszen ha tizenöt frankot mondott volna…
– Az ég szerelmére, kiált fel Colline, három tallért Flóra ez egyszerű adományaiért! Mily őrültség! Ön talán a kordillieriai ezüstbányákkal van rokonságban? Nos, kedves uram, íme, tizenöt frank, amelyeket kénytelenek leszünk az ablakon kidobni.
– Hogyan! Mit mond ön?!
Colline elmondta aztán Carolusnak a történteket, és óvta a féltékenység felkeltésétől. A virágokat egy limlomos szekrénybe zárta. Majd közölte vele, hogy egy-egy napot kell töltenie mindegyik bohémmel, és hamarosan vázolta neki pajtásai jellemrajzát.
Carolus mindenbe beleegyezett.
A három jó barát csakhamar megjött, még pedig feleségestül.
Rodolphe barátságosnak mutatkozott Carolus-szal szemben, Schaunard bizalmas volt, Marcel fagyos maradt. Carolus igyekezett vidámnak lenni, és szívélyesnek az urak iránt, a hölgyekkel szemben pedig nagyon közönyös volt.
Búcsúzáskor, este, Barbemuche másnapra ebédre hívta meg Rodolphe-ot. Kérte, hogy már délben látogassa meg.
A költő elfogadta.
– Jól van, szólt magában, én kezdem a tanulmányozást.
Másnap a meghatározott órában Rodolphe elment Carolushoz; Barbemuche csakugyan igen csinos házban lakott a Royale utcában, és szobája bizonyos kényelemmel volt berendezve, csakhogy Rodolphe meglepetve látta, hogy bár világos nappal volt, az’ ablaktáblák be voltak téve, a függönyök le voltak bocsátva, és az asztalon két gyertya égett. Magyarázatot kért Barbemuche-től.
-A tudomány a rejtély és a csend leánya, felelt ez.
Leültek és beszélgettek. Egy órai diskurálás után Carolus nagy kerülgetéssel felkérte Rodolphe-ot, hogy hallgassa meg virrasztásainak egy szerény gyümölcsét.
Rodolphe megértette, hogy meg van csípve. De különben kíváncsi volt Barbemuche irályának színezetére, udvariasan bókolt és kijelentette, hogy el van ragadtatva, hogy…
Carolus nem várta be a frázis befejezését. Bezárta az ajtót és előszedett egy füzetet, amelynek keskeny alakja és csekély vastagsága az elégültség mosolyát varázsolta a költő arcára..
– Ez az ön művének kézirata? – kérdezte.
– Nem, felelt Carolus. Ez kézirataim katalógusa és keresem annak a számát, amelynek felolvasását szíves volt megengedni… Íme: Don Lopez, vagy a végzetszerűség.
És egy kézirat-szekrényből akkora füzetet vett ki, mint a Mars mező.
– Hideg téli éjjel két lovag beburkolva köpenyeik redőibe és lusta öszvéreken nyargalva haladt egymás mellett a Sierra Morena rémesen kopár magányán átvonuló úton…
– Mi lesz belőlem, gondolta magában Rodolphe, akit ez a kezdet megrémített.
Carolus pedig ily stílusban olvasott tovább, tovább.
– Van itt ablak, szólt Rodolphe magában, de be vannak csukva, aztán meg a negyedik emeleten vagyunk. Most már értem az elővigyázati intézkedéseit.
– Mit szól az első fejezethez? – kérdi Carolus; kérem, ne sajnáljon kritikájában.
Rodolphe homályosan emlékezett, hogy az öngyilkosságról hallott bölcsészeti frázisokat, amiket valami Lopez követett el, és találomra mondott valami véleményt, amelyben Géricault, Rousseau, Lesage nevei szerepeltek.
Carolus előszedte a második fejezetet és újból elolvasta a címet:
– Don Lopez, vagy a végzetszerűség.
– Ismertem egyszer egy Don Lopezt, mondja Rodolphe; szivarkát árult és csokoládét… talán rokona volt a maga Lopezének… Folytassa.
A második fejezet végénél a költő félbeszakította Carolust.
– Nem fáj még a torka? – kérdé.
– Éppen nem, felelt Carolus. Most majd meghallja Inezill történetét.
– Nagyon érdekel… De ha ön fáradt, mondja a költő, nem kell ám…
– Harmadik fejezet, szól Carolus tiszta hangon.
Rodolphe figyelmesen vizsgálta Carolust, és úgy találta, hogy rövid a nyaka és vérmes az arca.
– Még van egy reményem, gondolta magában e felfedezés után. Ez a reményem a szélhűdés.
– Áttérünk a negyedik fejezetre. Lesz szíves véleményt mondani a szerelmi jelenetről.
És Carolus tovább olvasott.
Amikor egy ízben Rodolphe-ra nézett, hogy leolvassa arcáról a párbeszédek hatását, Carolus észrevette, hogy a költő előrehajolt, úgy tartva fejét, mint aki távoli zajra ügyel.
– Mi baja? – kérdé.
– Pszsz! – szól Rodolphe. Nem hallja, mintha tüzet kiáltanának. Nézzük meg…
Carolus hallgatózott kissé, de semmit sem hallott.
– A fülem csengett, mondja Rodolphe. Folytassa. Don Alvar nagyon érdekel, derék fiatalember.
Carolus folytatta az olvasást és hangjának minden dallamosságát belefektette a fiafal Don Alvar e szavaiba:
– Oh, Inezill, akármi ön, angyal, avagy ördög, és bárhol legyen hazája, életem az öné és követem önt az égbe, vagy a pokolba!
Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, és egy hang kívülről Carolust szólította.
– Ez a kapus, mondta Carolus és az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.
Csakugyan a kapus volt. Levelet hozott. Carolus mohón felszakította.
– Bosszantó eset, szólt; félbe kell szakítanunk az olvasást; máskorra kell hagynunk. Oly hírt kaptam, amely rögtönösen elszólít.
– Oh, gondolta Rodolphe, íme, egy égből hulló levél; ráismerek a gondviselés pecsétjére.
– Ha úgy tetszik, kezdé újból Carolus, együtt tesszük meg az utat, amelyre a szükség kényszerít, és aztán megebédelhetünk.
– Rendelkezésére állok, mondja Rodolphe.
Este, amikor a szövetkezet együtt volt, a pajtások kikérdezték a poétát Barbemuche felől.
– Meg vagy vele elégedve? Jól tartott? – kérdezték Marcel és Schaunard.
– Igen, de drágán megfizettem, mondja Rodolphe.
– Hogyan, Carolus rád bízta, hogy fizess – kérdi Schaunard nagy méltatlankodással.
– Felolvasott nekem egy regényt, amelyben Lopezek és Don Alvarok szerepelnek, és amelyben a szerelmesek a kedveseiket angyaloknak vagy ördögöknek nevezik.
– Mily borzalom, mondták a bohémek karban.
– De egyébként, kérdi Colline; irodalmat mellőzve, mi a véleményed Carolusról?
– Jó fiú. Egyébként személyesen is megfigyelhetitek. Carolus egymásután akar minket megvendégelni, Schaunard holnap reggelire hivatalos. De ha elmentek Barbemuche-höz, tette hozzá Rodolphe, óvakodjatok a kéziratos szekrénytől; veszedelmes bútor!
Schaunard pontos volt a találkán, és oly vizsgálatot tartott, mint valami foglaláson a becslő és a végrehajtó. Estére visszatért, és agya telve volt jegyzetekkel; ő az ingatlanok szempontjából tanulmányozta Carolust. Nagyon kedvezően nyilatkozott a reggeliről, elmondta, hogy Carolus jó viszonyban van szabóval és cipésszel, öltözékei körülbelül ráillenek a bohémek testére és erkölcsi tekintetben kevésbé szigorú, mint ahogy azt Colline el akarta hitetni. Mindenféle helyiségbe elment Schaunard-ral. Másnapra pedig Marcel a hivatalos.
Carolus előzékenységével Marcelt is meghódította, főleg azzal az ígérettel, hogy mint arcképfestőt ajánlja majd növendéke családjának. Így aztán Marcel is kevésbé ellenségesen nyilatkozott, és negyednapra Colline értesítette Barbemuche-t, hogy beválasztották.
– Ah, befogadtak! – mondja Carolus örömtelten.
– Be, felel Colline, de némi módosításokkal.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy önnek még egy csomó oly apró közönséges szokása van, amelyen módosítani kell.
– Igyekezem majd, hogy önöket utánozzam.
A noviciátus egész ideje alatt a platonikus bölcsész buzgón tanulmányozta a bohémeket, és minthogy mélyebben megfigyelte szokásaikat, bizony néha-néha nagy meglepetésekkel találkozott.
Egy reggel Colline sugárzó arccal lépett be Barbemuche-höz, és tudtára adta, hogy véglegesen befogadták, és most meg kell állapítaniok a felavatási ünnepély helyét és idejét. Carolus azt felelte, hogy növendékének szülei éppen falun időznek, és a fiatal vicomte egy estére átengedné szobáit.
– De meg kell hívnunk a fiafal vicomte-ot is.
– Ez nagyon tapintatos lesz, felelt Colline, megnyitjuk neki az irodalmi látkört; de vajon beleegyezik-e?
– Biztos vagyok benne.
– Akkor hát állapítsuk meg a napot.
– Ma este a kávéházban elintézzük a dolgot, mondta Barbemuche.
Carolus felkereste tanítványát és közölte vele, hogy előkelő irodalmi és művészi társaság tagjává, lett, és hogy ezt megünnepelje, kis ebédet akar rendezni.
Megegyeztek abban, hogy vicomte-nál rendezik a lakomát és a diszkrét François fog felszolgálni. A cigányok örömmel fogadták a hírt, és intették kedveseiket, hogy gondosan öltözködjenek.
– Ne feledjétek, szóltak, hogy valódi szalonba megyünk. Hát úgy készülődjetek. Egyszerűen, de gazdagon öltözködjetek.
Még aznap megtudta az egész utca, hogy Mimi, Phémie és Musette társaságba készülnek.
Az ünnepély reggelén Colline, Schaunard Marcel és Rodolphe együtt jelentkeztek Barbemuche-nél, aki meglepetve fogadta a korai látogatást.
– Csak nem történt valami baleset – kérdezte bizonyos nyugtalansággal, – amely miatt el kell halasztani az ünnepélyt?
– Igen is, nem is, felelt Colline. Nézze csak, mi a baj. Magunk közt nem ceremóniázunk soha, de amikor idegenekkel vagyunk, meg kell őrizni bizonyos dekórumot.
– Nos? – kérdi Barbemuche.
– Nos, folytatja Colline, tisztességesen ki kell öltözködnünk, és azért jöttünk, hogy kölcsönözzön néhány ruhát.
– De, mondja Carolus, nincs négy frakkom.
– Majd eligazítjuk azzal, amije van.
– Íme, mondja Carolus kinyitva elég jól felszerelt ruhatárának ajtaját.
– De hiszen ez a legelegánsabb ruhaarzenális!
– Három kalap! – kiáltja Schaunard elragadtatva; hogy lehet valakinek három kalapja, amikor csak egy feje van?!
– És a cipők! – hörgi Colline.
Pillanat alatt mindegyik kiválasztott egy teljes öltözéket.
Viszontlátásra estére, mondták búcsúzva.
A hölgyek szemkápráztatók lesznek.
– De, mondja Barbemuche a teljesen kifosztogatott ruhatárra tekintve, önök semmit sem hagytak meg a számomra. Hogyan fogadjam önöket?
– Ah, ön, az egészen más dolog, szól Rodolphe, ön a gazda… ön mellőzheti az etikettet.
– Annyi bizonyos, mondja Carolus, nincs már, csak egy hálókabát, egy hosszú nadrág, egy flanel mellény és egy pár papucs. Mindent elvisznek.
– Sebaj, feleltek a bohémek; előre is megbocsátunk önnek.
Hat órakor igen szép ebédet tálaltak fel az étteremben.
A cigányok megérkeztek. Marcel kissé sántított és rosszkedvű volt. A fiatal Paul vicomte a hölgyek elé rohant, és a legjobb helyekre vezette őket. Miminek nagy fantáziára valló öltözéke volt. Musette ruhája ízléses és felette csábító volt. Phémie egy tarka üveges ablakhoz hasonlított és nem is mert leülni. Az ebéd két órán át tartott és elragadóan vidáman folyt le.
A fiatal Paul vicomte valósággal dühösen taposta a szomszédságában ülő Mimi lábát, és mindenki jókedvű volt, csak Marcel zsémbeskedett.
– Mi bajod? – kérdi Colline.
– Fáj a cipőm. Ennek a Carolusnak balerina lába van.
– Ez nem járja; jövőre bővebb cipőt kell rendelnie.
Aztán a szalonba mentek, ahol likőrök várakoztak. Schaunard eljátszotta új szimfóniáját, a Leányka halálát, és elszakította a zongora két húrját.
Éjfél után egy órakor a bohémek visszavonultak, és hosszú kerülőkkel hazatértek. Barbemuche rosszul lett, és őrületes beszédeket intézett növendékéhez, aki meg Mimi kisasszony kék szeméről álmodozott.
Fordította: Komor Gyula