Michael Volle Liszt-Wagner dalestje a Wagner-napokon. KONDOR KATA írása a június 14-i koncertről
Ha nem lenne elég okunk örülni a Wagner-napok csodás előadásainak, ráadásként évről-évre egy különleges koncertet is kapunk, napjaink vezető Wagner-énekesei adják elő a zeneszerző, illetve a hozzá kapcsolódó szerzők dalait. Sokszor ritkán hallott csemegék is felcsendülnek ezeken az esteken, és a művészeknek is új oldalát ismerhetjük meg. Michael Volle operaszerepet sajnos nem énekelt még a fesztiválon: miközben más országok operaházainak és a Bayreuthi Ünnepi Játékoknak is kiváló Wotanja, Hans Sachsa vagy Hollandija szokott lenni, a hazai közönségnek még várnia kell, hogy ezzel az oldalával élőben is találkozhasson. Ám aki nem ismerte még a neves bariton művészetét, érzékenységéről, muzikalitásáról, intelligenciájáról alighanem a közvetítés korlátozott lehetőségei által is képet kaphatott.
A koncerten nagyrészt Liszt-dalok hangzottak el, emellett az első rész második felében Wagner néhány 1839-ben, francia szövegre írott műve is felcsendült.
Az első meglepetés akkor érhette a hallgatót, mikor ráébredt, Michael Volle baritonja a súlyos, drámai szerepek után is milyen kiválóan őrizte meg hajlékonyságát, milyen finom megoldásokra, leheletnyi pianókra képes.
Persze ez csak annak lehet meglepetés, aki nem ismeri az énekes operán túli munkásságát, hiszen igen sokszínű repertoárral rendelkezik, a dalok mellett például a Bach-kantátáknak is szerep jut benne, hogy a legutóbbi, Müpában tartott koncertjére utaljak (az akkor elhangzott művekből lemezfelvételt is készített). Ezen az estén is különösen szépek voltak azok a megoldások, amelyekben a csönd is a zenei folyamat részévé vált, mint például a második részt indító Petrarca-szonettekben.
A gyöngédebb, lírai részletek azonban nem csökkentették a produkció drámai erejét: ahol a szélsőséges érzelmek megkívánták, ott az énekes a dal nyújtotta kereteken belül is képes volt olyan dinamikai fokozatokat, illetve heves szenvedélyeket megmutatni, amelyek teljessé tették a művek kifejezésbeli palettáját. És bár a hang nagyon kompakt, Volle végig igen tudatosan használta a hangszínét, mégis volt a produkcióban valami férfias érdesség, nem vált édeskéssé vagy erőtlenné a sok érzékeny pillanat közepette. Sőt, ez a kontraszt csak fokozta a hatást, az, hogy egy erőteljesebb előadói személyiség szólaltatta meg a dalokat, még jobban kiemelte a finomabb megoldásokat.
A Liszt-dalok egy részének epikus jellege másfajta megközelítést igényelt, ezekben Michael Volle távolságtartóbb elbeszélői magatartásformát öltött magára, és gyakran élesen ellenpontozta a megszólaló szereplők drámai kitöréseit a narrátori szólammal. Ám ezek a különböző hangnemek sosem tették szakadozottá a dalokat (erre a legjobb példa az első részben megszólaló Es war ein König in Thule című Liszt-darab volt).
De akár egyetlen dalon, egyetlen lírai vallomáson belül is elkülönítette az érzelmileg felfokozott vallomást az udvarlási formuláktól, ahogy a Petrarca-szonettek esetében hallhattuk,
még ha a közvetítés korlátai miatt egyes hangzásbeli árnyalatokat inkább csak sejtettünk, mint ténylegesen hallottunk – milyen remek lett volna ezt a koncertet a Müpa kitűnő akusztikájában hallgatni! Például azok a hosszú zenei ívek, amelyek a dalinterpretációknak gyakran gyenge pontját képezik, ezúttal tökéletesen felépítve szólaltak meg, és általuk átláthatóbban rajzolódott ki a zenei konstrukció.
Nagy öröm, hogy a koncert zongorakísérője ezúttal is a kiváló Helmut Deutsch volt, akinek a neve már önmagában, a közreműködő énekestől függetlenül is garancia a különleges zenei élményre. Keze alatt mintha egy egész zenekar szólalna meg, annyira sokféle színt, kifejezést képes kicsalni a zongorából, legyen szó akár az Ihr Glocken von Marling című dal harangjainak csengéséről vagy ismét csak a Petrarca-szonettek érzékeny kíséretéről. A Wagner-dalok némelyikében a zongorista kiemelte a zeneszerző későbbi műveiben tipikussá váló stíluselemeket, ez különösen a legelsőben, a Tout n’est qu’images fugitives című darabban volt feltűnő. De a koncert legnagyobb értéke a két művész, énekes és kísérő kis részletekbe menően is kidolgozott, közös interpretációja volt,
Volle és Deutsch hallhatóan kiválóan működött együtt, a legapróbb kifejezőeszközök szintjéig ugyanazok az árnyalatok jelentek meg a zongorakíséretében, mint az énekszólamban.
Michael Volle és Helmut Deutsch előadásának nem a hatásos, feltűnő megoldások jelentették az erősségét, hanem azok az egyszerű, de a dalok lényegét feltáró részletek, amelyeket sokszor éppenhogy hall az ember: egy finom piano, egy apró hangsúly, a jól alkalmazott csend ereje. Ezen a szép estén a két nagyszerű művész megmutatta, hogy a dalirodalomban egészen kevés eszközzel is sokat lehet átadni.
Fotók: Carsten Sander, Shirley Suarez