Wolfram

Richard Wagner: Tannhäuser – KONDOR KATA írása a Budapesti Wagner-napok június 17-i előadásáról

A tárgyalt előadásból kiindulva, engedtessék meg nekünk, hogy ideiglenesen átkereszteljük Wagner dalművét, Matthias Oldag rendezése ugyanis oly mértékben helyezi át a figyelmet a címszereplőről a bariton főhősre, hogy indokoltnak érezzük ily módon is kiemelni őt. Így volt ez már a produkció 2012-es bemutatója idején is, és a hangsúlyeltolódás az azóta bekövetkezett szereplőváltozás ellenére megmaradt. Pedig akkor úgy éreztük, szinte Lauri Vasarra öntötték a figurát: a művész érzékenysége, testalkatának törékenysége és intenzív színpadi jelenléte mind hozzájárultak ahhoz, hogy különösen emlékezetes előadás jöjjön létre.

Most pedig az elsősorban müncheni közvetítésekből ismerős Markus Eiche vette át a szerepet, aki különféle médiumok közvetítő közegén keresztül eddig nem győzött meg művészi kvalitásairól: korrekt, megbízható énekteljesítményéhez rendszerint kevéssé emlékezetes szerepformálás és kisugárzás társult. Nos, lehet, hogy ezúttal is azt tapasztalhattuk meg, amiről oly gyakran hallani, miszerint a Budapesti Wagner-napokon fellépő művészek akár jelentősen jobb produkciót is nyújthatnak, mint a világ nagy operaházaiban, vagy Eiche is azon énekesek közé tartozik, akik csak az − elsősorban a rendezőkkel, karmesterekkel folytatott − megfelelő együttműködés hatására képesek igazán jól teljesíteni. A lényeg azonban az eredmény: a hat évvel ezelőttihez hasonlóan izgalmas, jól működő és Wolfram alakjára építő előadásban részesültünk.

Vénusz és Tannhäuser: Sophie Koch és Stephen Gould (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Eiche Wolframja ugyanakkor a részletek szintjén is erősen épít elődjéére: nagyon hasonló gesztusokkal él, még a kisebb rezzenéseket illetően is. Még sincs az az érzésünk, hogy szolgai másolatot látnánk: az énekes képes hitelessé tenni a figurát, a viselkedés mögött megvan az az érzelmi és tudati háttér, amely a valóban kidolgozott és megértett karakter megformálásából fakad. Hasonlóan pozitívan nyilatkozhatunk a vokális produkciót illetően: bár a hang némiképp érdes (ami alkalmanként árt a szépségének), az énekes uralja és intelligensen használja azt; a finom árnyalatok, leheletnyi pianók pedig így is megszólaltak.

Azzal, hogy Wolfram ilyen hangsúlyos szerepet kap a produkcióban, kiéleződik a két férfi főszereplő jelleme közti kontraszt:

Wolfram érzékenysége, önzetlensége, segítőkészsége mellett Tannhäuser különösen egoistának látszik.

Nincs tekintettel a nőkre, akik neki adják a szívüket, a dalnokversenyen pedig nem csak Erzsébetet, de egyetlen barátját is megbántja: nem veszi észre, hogy az éppen őmiatta és a lányra tett hatása miatt kénytelen az elérhetetlen szerelemről énekelni. Stephen Gouldot hatalmas és kiegyenlített hangja ellenére is gyakran éri az a kritika, hogy alakításai kissé egysíkúak, ám ezúttal az érzelmi analfabéta, csak saját magával és pillanatnyi késztetéseivel törődő Tannhäuser megformálásához még ez a vonása is illett.

Jelenet a második felvonásból, középen Bretz Gábor (Hermann őrgróf) és Stephen Gould (Tannhäuser) (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Nem mintha a címszereplőnek minden rokonszenvünket és megértésünket nélkülöznie kellene, sőt, környezetével való szembekerülésének oka tökéletesen érthető és aktuális a mai napig – ezúttal is alig győzünk csodálkozni, Wagner művei mennyire érvényesek a mi korunkban is. Az embernek a szexualitáshoz fűződő viszonya manapság sem számít teljes mértékben magánügynek: a közösség feljogosítva érzi magát, hogy erkölcsi kifogást emeljen egyes magatartásformák ellen, akkor is, ha az semmilyen ártalmat nem okoz a benne résztvevőknek vagy bárki másnak (bár a harmadik felvonásra megtudjuk, hogy Tannhäuser élvezetei annyira azért mégsem veszélytelenek, Vénusszal folytatott együttlétei kábítószeres befolyásoltság alatt zajlottak). Hiába hallgatja Erzsébet érdeklődéssel a dalnok szerelemfelfogását (ő az egyetlen, akinek ahhoz valóban köze van),

Tannhäuser már végzetes bűnének bevallása előtt kioktatásban részesül a közösség tagjaitól a helyes, erkölcsös, illendő szerelmet illetően.

Szabóki Tünde komplexusos Erzsébetként remekül mutatta meg a figurának a szexualitással, a nőiséggel szembeni gátlásait, s miközben kristálytiszta, csillogó hangja hitelesen jeleníti meg az ifjú leányt, alakítása a társadalmi elvárások okozta szorongásból kifolyólag egyfajta nem nélküli állapotba visszavonuló fiatalt állított elénk. Noha Sophie Koch Vénusza külsőleg illúziókeltő, az énekesnő épp a szerelmi csábítás jeleneteiben nem szólaltatott meg eléggé magával ragadó szépségű hangot: magasságai kemények, élesek voltak, mezzoszopránja sokkal szebben, teltebben szólt a Tannhäuser elleni kitöréseinek drámai pillanataiban.

Jelenet a második felvonásból, elöl Szabóki tünde (Erzsébet), Stephen Gould (Tannhäuser) és Sophie Koch (Vénusz) (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A rendezés legerősebb pontjai közé kell sorolni a kiváló környezetábrázolást. A dalnokverseny színre vitele meghaladja a kötelező kliséket, a résztvevők mind önálló egyéniséggel rendelkeznek, ami jórészt a zenéjükből fakad (mint a Biterolfként mennydörgő Jürgen Linn esetében), de van, akinél meghaladja az abban rejlő karakterábrázolást (a napszemüveges Reinmar, aki annyira a saját bűvkörében él, hogy szinte észre se veszi, hova került – Cserhalmi Ferenc alakításában). Természetesnek kellene lennie, de mégis örömmel nyugtáztuk, hogy a karakterábrázolás nem korlátozódik azokra a jelenetekre, amikor valakinek énekelnivalója van, a némajátékok is hasonlóan kidolgozottak, sőt, az énekversenyek televíziós közvetítéseihez hasonlóan a színpadra lépés előtt kivetítőn figyelhetjük a versenyzőket, már képet kaphatunk arról, ki az, aki egy szó nélkül továbbmegy, ki az, aki kötelezően leáll bájcsevegni a riporterrel…

A rendező a Wagner-napoknak azt az értékes hagyományát is folytatta, hogy a színre állítások hangsúlyos szerepet szánnak a helyszínnek.

Ezúttal a második felvonással egybevágóan valóban koncertteremben járunk, ahogyan ezt a szereplők viselkedése, arra irányuló figyelme, csodálata minduntalan emlékezetünkbe idézte.

Bár korábban már többet említettünk közülük, ezúttal is ki kell emelni, milyen nagyszerű kiemelkedő hazai művészeinket a nemzetközi élvonal Wagner-előadóinak méltó partnereként látni. Bretz Gábor persze lassanként maga is közéjük tartozik; bár Hermanné hosszúságát tekintve nem nagy szerep, az énekes nem csak a karakterben megjelenő erőt és tartást mutatta meg, de a korlátoltságot is épp annyira tette hangsúlyossá, amennyire a cselekmény megkívánja. A dalnokok közül Szappanos Tibor Waltherként ugyan nem a legszebb hangon énekelt, de így is tetten érhető volt rajta a vokális teljesítményében az utóbbi időben bekövetkezett pozitív változás, Kiss Tivadar pedig aprócska karakterében is bizonyságot tehetett csapatjátékosi képességeiről. Nagy öröm, hogy oly sok előadással szemben sikerült kiváló fiúszopránt találni a Pásztorfiú szerepére: Kristofics Kornél szépen csengő, tiszta és magabiztos hangon szólaltatta meg a szólamát.

Fischer Ádám (fotó: Nagy Attila / Müpa)

Az előadás hangszeres közreműködőit tekintve a Tannhäuserre helyreállt a megszokott rend: ez volt idén az egyetlen produkció, amelyben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Fischer Ádám együtt szerepeltek. És milyen jó, hogy így történt, hiszen a sok éves közös munkájukhoz méltó teljesítményt nyújtottak. A Tannhäuserben, ahogy az Wagnernél gyakran megesik, a fafúvósok képviselik az opera lelkét – a gyönyörű, telt hangon játszott, érzékeny frázisok a mű ritkán hallható finomságait tárták fel. De kiemelhetjük azt is, hogy a nyitányban elhangzó, lélegzetelállító fokozást hasonló mesteri kivitelezésben csak ugyanennek a produkciónak korábbi előadásában hallottam eddig. A kórus több különböző együttesből állt össze, a Magyar Rádió Énekkarához a Honvéd Férfikar és a Budapesti Stúdiókórus csatlakozott. Az alapján azonban, amit hallottunk, nem mondtuk volna meg, hogy nem egyetlen együttes áll a színpadon: homogén, kiegyenlített, ám színben és a dinamikában változatos hang szólalt meg.

Hiába nélkülöztük az idei Wagner-napokon a fesztivál szuperprodukcióját, a Ringet, panaszra nem lehetett okunk. A Tannhäuser még mindig nagyon erős előadás, aminek se a szereplőváltozás, se az eltelt idő nem tudott komolyan ártani.

Fotók: Nagy Attila, Pályi Zsófia / Müpa